Giles Milton: A történelem bizarr lábjegyzetei (részlet)

Posted on 2019. május 27. hétfő Szerző:

0


Léggömbbel az Északi-sarkra

1897. július 11-én, pontban délután fél háromkor egy hatalmas méretű selyemballon jelent meg az égbolton a Spitzbergák fölött. A kosárban három kalandvágyó, bátor férfiú, mindannyian svédek, akik egy egészen rendkívüli utazáson vettek részt.

Salomon Andrée agyában született meg a terv. Karizmatikus, határozott ember lévén könnyen meggyőzte Nils Strindberget és Knut Fraenkelt, hogy tartsanak vele a történelmi utazásra: jussanak el az Északi-sarkra egy légballonnal.

Andrée-nek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy sikerrel járnak. A Sas névre keresztelt, modernnek számító hidrogénes léggömbről azt állította, hogy forradalmian új kormányművel működik.

A katasztrofális tesztrepülés azt jelezte, hogy Andrée önbizalma nem éppen megalapozott. A sokat dicsért, kötéllel működő kormányműről bebizonyosodott, hogy finoman szólva sem tökéletes, kiderült továbbá, hogy a ballon nyolcmillió öltésén szivárog a hidrogén.

Már az előtt abba kellett volna hagyni az expedíciót, hogy elkezdődött. De Andrée félresöpörte az ellenvetéseket, és július második hetére kitűzték az indulás időpontját. Nyomban azután jelentkeztek a problémák, hogy a levegőbe emelkedtek. A Spitzbergáktól északra, a tenger fölött lebegő léggömböt lehúzta a kötelek súlya – olyanynyira, hogy egy ponton a léggömb beért a vízbe.

Andrée megszabadult 530 kilónyi kötéltől és 210 kiló ballaszttól. A léggömb így a magasba tudott emelkedni. A légnyomásváltozás miatt azonban hatalmas mennyiségű hidrogén távozott az öltéseken keresztül. Andrée optimizmusa nem változott, és ezzel az üzenettel indított útnak egy postagalambot: Minden a legnagyobb rendben van a fedélzeten.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ennek kevés köze volt az igazsághoz. A gondokkal, problémákkal teli első tíz órát követő negyvenegy óra alatt az esőtől csuromvizes léggömb olyan alacsonyan repült, hogy többször is nekicsapódott a befagyott tengernek.

Végül körülbelül ötven órával azután, hogy elindult a Spitzbergákról, a Sas rázuhant a jégre. Senki sem sérült meg, de az egyértelműnek tűnt: a léggömb nem repül többé. A három férfi ott rekedt a sarkvidéki pusztaságban, távol minden emberi élettől.

Biztonsági eszközökkel jól felszerelkeztek, így volt fegyverük, szánjuk, sítalpuk, sátruk és egy kisebb csónakjuk. Ám ahhoz, hogy visszatérjenek a Spitzbergák viszonylagos biztonságába, embert próbáló menetelés várt rájuk a mozgó, olvadó jégen.

Egy hetet töltöttek még ott, aztán útnak indultak. Tisztességes mennyiségű élelmiszerük volt, többek között hús, kolbász és pemmikán, de úgy gondolták, ekkora súlyt nem tudnak magukkal vinni a repedezett jégen. Ezért az ételek nagy részét otthagyták, minek következtében vadászni kényszerültek.

Július 22-én indultak el a hevenyészve felállított táborból, és kezdetben a Ferenc József-föld felé tartottak. De egy idő után lehetetlennek bizonyult a jégen mozogni, s ezért a Hét-sziget szigetcsoport felé folytatták az utat. Ez több héten át tartó gyaloglást jelentett ugyan, de tudomásuk szerint ott volt egy élelmiszerraktár.

A terepviszonyok miatt olykor csak négykézláb tudtak haladni. De végül eljutottak egy olyan helyre, ahol annyira megolvadt a jég, hogy használhatták a felfújható csónakot.

„Paradicsom – írta Andrée a naplójába. – Hatalmas, szabályos jégtáblák, tócsában álló, kiváló ivóvíz, és itt-ott feltűnik egy lágy húsú, fiatal jegesmedve!”.

Ismét járhatatlan terepre jutottak, ezért kénytelen voltak irányt váltani. Tudván, hogy hamarosan beköszönt a tél, építettek egy kunyhót egy jégtáblán. A jég azonban berepedt alattuk, és áldhatták a szerencséjüket, hogy sikerült eljutniuk az elhagyatott Kvitøya-sziget partjára.

„A szellemünk töretlen – jelentette Andrée. – Ilyen kiváló bajtársakkal lényegében minden létező helyzetben boldogulhat az ember.” Ez volt az utolsó összefüggő üzenete. Néhány napon belül mind a hárman meghaltak.

Hármuk története a sarkvidéki expedíciók egyik legnagyobb rejtélye lett. Mi történt velük? Volt egy kunyhójuk, élelmük, lőszerük – minden esélyük megvolt arra, hogy életben maradjanak. A hírek hiányában a sajtó munkatársai találgatni kezdtek a sorsukat illetően.

Csak 1930-ban, harminchárom évvel az eltűnésük után találták meg a maradványaikat. A holttestek megtalálása nem adott választ a kérdésekre – éppen ellenkezőleg, csak tovább mélyítette a rejtélyt.

A legvalószínűbbnek látszó elmélet szerint trichinellózis okozta a halálukat, annak következtében, hogy majdnem nyersen fogyasztottak jegesmedvehúst. Az kétségtelen, hogy a betegség jeleit mutatták, és egy közelben lévő jegesmedve csontvázában trichinella spiralis lárváit találták meg. A legfrissebb tudományos bizonyítékok alapján azonban kétségek merülnek fel ezzel az elmélettel kapcsolatban.

Mások úgy vélekednek, hogy több minden is közrejátszhatott a halálukban: A-vitamin-mérgezés a jegesmedve májától, ólommérgezés a konzervételektől vagy széndioxid-mérgezés, amelyet a hordozható kályha okozott.

Amikor kijutottak a partra, már jó ideje a megmaradt konzerveken és félig nyers jegesmedvehúson éltek. Sajgott a lábuk, rettenetes hasmenés kínozta őket, állandóan fáztak és kimerültek. Annyira elcsigázottak voltak, amikor megérkeztek a Kvitøya-szigetre, hogy az értékes felszerelésüket otthagyták a parton.

Nils Strindberg, a legfiatalabb halt meg először. Egy sziklafal hasadékába szorulva találták meg a holttestét. A ruházat vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy egy jegesmedve ölte meg.

Szökés az Alcatrazból

Rutinszerű ellenőrzés volt. 1962. június 12-én reggel az alcatrazi maximális biztonságú börtön fegyőrjei végigjárták a zárkákat. Amikor a B blokkba értek, nyomban látták, hogy valami nagyon nem stimmel. A foglyok az ágyukban feküdtek, de semmi életjelet nem mutattak.

A fegyőrök kinyitották a zárkaajtókat, és megdöbbentek azon, amit találtak. Frank Morris, John Anglin és Clarence Anglin eltűntek: a helyükön gondosan elkészített, festett szemű papírmaséfejek igazi hajjal. Alcatraz legveszélyesebb foglyai közül három megszökött.

Sem a fegyőrök, sem a többi fogoly nem akarta elhinni, hogy sikerülhetett nekik. Az Alcatraz végül is a világ egyik legjobban őrzött börtöne volt. Egy sziklás szigeten állt a San Franciscó-i öbölben, hideg és veszélyes víz vette körül, lehetetlennek tűnt a szökés. Huszonkilenc éven keresztül, 1943-tól 1963-ig működött szövetségi börtönként, és ezen idő alatt senkinek sem sikerült. Negyvenegyen próbálták meg. Huszonhatot elfogtak, hetet lelőttek, és legalább háromról biztosra vehető, hogy vízbe fulladt.

Mindez azonban nem rettentette el a három új szökevényt. Ami azt illeti, igazi kihívásnak látták, hogy a sziget ennyire el van vágva mindentől. Megrögzött bűnözők voltak mind a hárman. Frank Morrist először tizenhárom éves korában ítélték el. Ettől fogva egyik súlyos bűncselekményt követte el a másik után, a fegyveres rablástól kezdve a kábítószer-terjesztésig. 1960-ban került az Alcatrazba.

John Anglin is hírhedt bűnöző volt. 1958-ban két fivérével kirabolta a Columbia Alabama Bankot. Harmincöt éves börtönbüntetést kapott érte.

Clarence Anglin is részt vett néhány bankrablásban, és amikor megpróbált elszökni az Atlantai Büntetés-végrehajtási Intézetből, elfogták. Az a döntés született, hogy átszállítják az Alcatrazba, nehogy még egyszer eszébe jusson szökéssel próbálkozni.

Roppant találékonyak voltak mindhárman, és nagyon fűtötte őket a vágy, hogy kijussanak a szabad világba. Felfedezték, hogy a zárkáik mögött húzódik egy másfél méter széles, őrizetlen szervizalagút. Egy szellőzőnyíláshoz vezetett, az meg a kinti világba. A foglyok elkezdték kibontani a nyirkosságtól meglazult betont. Szerszámként a kantinból lopott fémkanalakat használták, illetve egy saját maguk által öszszeeszkábált villanyfúrót, amelyet egy meglovasított porszívó motorja működtetett.

A munka javát a zeneórák alatt végezték, a harmonikák hangja ugyanis elnyomta a zajt, amelyet a beton bontásával okoztak. Szappanból, vécépapírból és igazi hajból álfejeket készítettek, hogy megtévesszék a fegyőröket, akik éjszaka is rendszeresen ellenőrizték a zárkákat.

Egy évig tartott alagutat vájni a folyosó falában. Sikerült lopniuk egy kötelet, amelyre ahhoz volt szükségük, hogy eljussanak a szellőzőnyílás fedeléhez. Amikor végre felemelték a fedelet, szappanból formázott rögzítő csapokat tettek az eredeti, fémből készült csapok helyére. Végül június 11-én este készen álltak – ideje volt indulni.

Minden pontosan a terv szerint alakult. Kikúsztak a szervizalagútba, és a szellőzőnyíláson át kijutottak a börtönépület tetejére. Ezután leereszkedtek a sziklás területre, majd hozzáláttak, hogy felfújják a tutajt, amelyet gumi esőköpenyekből fabrikáltak. Még evezőket is sikerült készíteniük.

A mai napig tökéletes rejtély, hogy mi történt ezután. A három férfi eltűnt, és soha többé nem látták őket. Hiába indított nagyszabású hajtóvadászatot az FBI, nem kerítették kézre őket, és a holttestüket sem találták meg.

A tutajukat másnap a partra most a víz az Angyal-szigeten, úgy három kilométerre az Alcatraztól, és a tutajtól lábnyomok vezettek a sziget belseje felé. De a nyomok egyszer csak eltűntek. Vajon megfulladtak? Vagy sikerült megmenekülniük? Ezekre a kérdésekre senki sem tud válaszolni.

Egy, a közelmúltban végzett nyomozás kiderítette, hogy a szökés éjszakáján elloptak egy autót; a foglyok mindig is úgy tervezték, hogy kocsival menekülnek el. Ám a rendőrök a széles körű nyomozás ellenére sem jutottak közelebb a rejtély megoldásához.

Ha életben maradtak a szökevények, már a 80-as éveik végén járnak. Ez nem jelenti azt, hogy az ügyet lezárták. Michael Dyke rendőrbíró szerint „a letartóztatási parancs változatlanul érvényben van, és a rendőrbírói szolgálat nem adta fel, hogy megtalálja a szökevényeket… Nem áll rendelkezésre olyan bizonyíték, amely azt igazolná, hogy meghaltak, ezért nem hagyjuk abba a keresésüket.”

A kutatás tehát folytatódik. Az FBI honlapján olvasható a felhívás, mely szerint ha valaki bármilyen információval rendelkezik a börtön legnagyobb szökésével kapcsolatban, hívja az (1) 415-436-7677-es telefonszámot.

Magányos utazás az Andokban

Ijesztő roppanás hallatszott, majd irtózatosan megrázkódott a gép. A repülő jobb oldali szárnyát leszakította egy hegycsúcs, és a szárny nekicsapódott a törzs hátsó részének. Az irányíthatatlanná vált repülőgép nekiütközött egy másik csúcsnak is, amely letépte a bal szárnyat.

A rémült utasok arra számítottak, hogy a durván megsérült gép a halálba repíti őket. De amikor a repülő végül földet ért, csodával határos módon néhányan megmenekültek. A törzs rázuhant egy hóborította hegyi lejtőre, aztán addig csúszott lefelé, amíg a hóba fúródva meg nem állt.

Csönd ereszkedett a roncsra, a sérültek, a keservesen nyöszörgő túlélők lassan magukhoz tértek. Az Andok hegység hófödte, kietlen csúcsai között voltak. De életben maradtak.

Negyvenöt utas ült az Uruguayi Légierő 571-es járatán, amikor 1972. október 13-án, pénteken felszállt a gép. Az utasok között voltak a montevideói Old Christian Club rögbicsapat játékosai is, úton Chilébe.

A sérült túlélők kimásztak a roncsból. Kiderült, hogy harmincnyolcan vannak életben, bár néhányan olyan sérüléseket szenvedtek, hogy egyértelműnek tűnt: nem fogják sokáig bírni.

Ha lassan is, de felfogták, hogy mennyire reménytelen helyzetben vannak. A hóborította Andokban rekedtek, több mint 3600 méter magasban, élelem és téli ruházat nélkül. Még ennél is nagyobb gondot okozott, hogy nem voltak gyógyszereik, orvosi felszerelésük; tekintettel arra, hogy a túlélők közül sokan súlyos sérüléseket szenvedtek, ez nagyban megnehezítette a helyzetüket.

Összegyűjtötték a fedélzeten fellelhető élelmet. Nem találtak valami sokat: rágcsálnivaló, némi csokoládé és néhány üveg bor. A szélfútta hegyvidéken semmiféle ennivalót nem találhattak, ahogy levadászható állatokat sem.

„Ilyen magasságban irtózatos mennyiségű kalóriára van szüksége a testnek… – írta Nando Parrado, az egyik túlélő. – Kegyetlenül éheztünk, nem reménykedhettünk abban, hogy bármi ételt is találunk, de olyan kínzó éhség fogott el bennünket, hogy mégis keresni kezdtünk… újra és újra átkutattuk a géptörzset, hátha találunk egy-két morzsát… És újra és újra ugyanarra az eredményre jutottam: hacsak nem a ruhánkat akarjuk megenni, akkor alumínium, műanyag, jég és szikla marad, semmi más.”

Világossá vált, hogy ha életben akarnak maradni, meg kell enniük halott barátaikat. Nem egykönnyen született meg ez a döntés. A többségük hívő katolikus volt, a kannibalizmus szinte felfoghatatlannak tűnt számukra. De azzal is tisztában voltak, hogy nem nagyon van más választásuk. Ha nem esznek, éhen halnak.

A túlélők között volt Roberto Canessa, egy fiatal orvostanhallgató. Egyre bizonyosabbá vált benne a meggyőződés: egy kisebb csapatnak meg kell próbálnia átvágni a hegyeken, hogy segítséget hívjon. Ez pedig azt jelentette, hogy azokra, akik vállalkoznak a feladatra, embert próbáló menetelés vár a világ egyik legzordabb, legsivárabb vidékén. Majdnem ötezer méter magas hegycsúcsokat kell megmászniuk. Téli ruha nélkül kell elviselniük a rendkívüli hideget. És ami még ennél is rosszabb: jóformán élelem nélkül.

Nyolc hetet vártak, hogy felmelegedjen valamelyest a levegő, majd Roberto Canessa és két társa, Nando Parrado és Antonio Vizintin nekiindultak a hosszú útnak. December tizenkettedike volt.

Az első kockázati tényezőt az oxigén hiánya jelentette. A folyamatos felfelé kapaszkodástól rettenetesen kifulladtak és szédültek. A hideget is nagyon nehéz volt elviselni. Összeeszkábáltak egy hálózsákot, de az éjszakák így is keserves megpróbáltatást jelentettek.

Parrado bizonyult a legerősebbnek: előbb ért fel a hegycsúcsra, mint két társa. És amikor onnan körbenézett, átélte élete legnagyobb megrázkódtatását. Úgy gondolták, hogy alig néhány kilométernyire zuhantak le a chilei határtól, és arra számítottak, hogy a civilizáció jeleit látják majd. De egészen más látvány tárult Parrado elé: hófödte, kopár hegyek és völgyek, ameddig csak a szem ellát.

Csak ekkor vált világossá számukra, hogy az Andok hegység közepén zuhantak le, és rettenetes távol vannak minden emberi élettől.

Tudván, hogy a küldetés még nehezebb lesz, mint amire számítottak, Vizintin úgy döntött, visszamegy a többi társához, a baleset helyszínére. A másik kettő folytatta a hosszú menetelést. Napokon keresztül kietlen hegyeken és völgyeken vágtak át. Éjszakánként fagyoskodtak, és állandó éhség gyötörte őket. De végül találtak egy folyót, amely kivezette őket a jégbe fagyott pokolból. Kilenc napon keresztül gyalogoltak az Azufre folyó mellett, amikor is teheneket láttak meg – az emberi élet biztos jelét.

Amikor aznap este tüzet raktak, Canessa felpillantott, és észrevett egy férfit a folyó túlpartján. Kiabált, integetett, hogy jelezze, milyen nagy bajban vannak. A vízzúgás okozta zaj miatt csak azt hallották, hogy a férfi azt kiabálja: holnap.

Mindketten jól aludtak aznap éjjel, tudván, hogy hamarosan vége a megpróbáltatásaiknak. Másnap a chilei lovas hozott nekik kenyeret és papírt meg ceruzát, s mindent átdobott a folyón. Leírták, mi történt velük, és egy kőhöz erősítve visszadobták a papírt.

Giles Milton

A lovas értesítette a hatóságokat. Nem sokkal később a két fiatalember végre segítséget kapott. Élelemhez és vízhez jutottak, és védett helyre kerültek.

Ugyanazon a napon, december 22-én két helikopter indult el a katasztrófa helyszíne felé. A borzalmas időjárási viszonyok ellenére is sikerült összeszedniük a megmaradt túlélőket. A krónikus alultápláltságtól mindannyian rettenetes állapotban voltak, és irtózatosan fáztak.

De tizenhatan túlélték a hetvenkét napot élelem nélkül a világ egyik legridegebb, legkopárabb vidékén.

Fordította: Wertheimer Gábor

Giles Milton: A történelem bizarr lábjegyzetei
Lábnyom Kiadó, Budapest, 2018
304 oldal, teljes bolti ár 3995 Ft,
kedvezményes webshop ár 3196 Ft