Pápay Aranka: Évgyűrűk színei (részlet)

Karcsiék

A tartóshullám, a hajsütővassal történő ondolálás mellett Karcsi lassacskán beszerezte a dauerolás kellékeit. Az első csodamasina a három lábon gurítható állványra szerelt elektromos készülék volt, belőle zsinórokon lógó, felfűthető csövekkel, amit a felcsavart vegyszeres folyadékkal átitatott haj gurigáira húztak. Így az áram közvetlenül a hajat melegítette. Hiába próbáltak minden csavarót alátéttel szigetelni, ez elég veszélyes egy alkalmatosság, gondos eljárással mégsem történt áramütés a Pápay üzletben.
Annyi hölgyvendég járt hozzá, hogy előjegyzéssel tudta csak fogadni őket.
Karcsi tervezte a fodrászat továbbfejlesztését, hallott már az új dauergépről, ami nem vezeti a villanyt a fejig.
Osztottak-szoroztak, előbb mégis a fehér csővázas, sodronyos gyermekágyat rendelték meg Kisaranka első születésnapjára. Alig múlt huszonegy hónapos, ebben a szép fehér vaságyban aludt békésen, melynek oldalán fel-le húzható, világoskék, csomózott háló őrizte a leeséstől.

Egy szokásosan fárasztó napot követő éjszakán Aranka arra riadt fel, hogy kísérteties hangot hall erősödni, a páros ágy másik feléről.

„…susogj, susogj csak…” vált érthetővé pár szó, de az ismerős dallam fuldokló zokogásba fordult. Rémülten rázta meg a férje vállát, hogy a nyilvánvalóan rossz álomból felébressze. A spaletta résén beszűrődő fénynél azt látta, hogy Karcsi arca fénylik a könnyektől, karjait összefonva ringató mozdulatokkal szinte vergődik. Aztán felriad, rámered, majd kiugrik az ágyból, és a kiságyhoz szalad. Pillanatokig figyelte kislánya nyugodt légzését, aztán lábait vonszolva ment vissza a dupla ágyhoz.
– Valami rosszat álmodtál, ugye?
Végtelennek tűnő idő után, unszolásra, vontatottan tudott csak megszólalni:
– Igen… igen… A babakocsiban tologattam és lehajoltam, hogy magamhoz emeljem… Mire felegyenesedtem, egy szál rózsává változott a karomban. Énekeltem, és a rózsa közben szemlátomást elhervadt! Hiába ringattam, hiába énekeltem neki!
– Nyugodj meg – mondta kissé hideglelősen az anya –, ez csak egy álom! Mert nagyon féltjük.
Másnap Fábián Béla jött borotválkozni, beszélgettek, az álmát is elmesélte Karcsi, de a barátja csak nevetett.
– Nem jelent ez semmit. Az a te bajod, hogy begubóztatok a gyerek mellé, még az olvasókörbe se jártok. Tudod, mit? Vasárnap teadélután lesz, utána egy kis táncest, éjfélre itthon is lesztek.
– Hogy képzeled, nem hagyhatjuk egyedül Cucikát!
– Dehogynem. Mi is megyünk, máskor is voltunk, Marikánk fel se ébredt, anyámra bíztuk, de ő elaludt, mintha ott se lenne.
El is mentek.
A gramofonból szólt: „Az én babám egy fekete nő”, és Karcsi énekelte is, meg a charlestont is táncolta, megtanulta Pesten a legényegyleti fiúktól, mert akkor mindenütt ez a zene szűrődött ki a mulatókból, ahová neki soha nem volt pénze belépni. Most jól esett itt a barátainak tanítani. Amikor már mindenki ezt gyakorolta, Karcsi Aranka fülébe súgta:
– Rögtön jövök – és szaladt haza az ablak alá hallgatózni. Tíz perc múlva széles mosollyal állt be ismét a táncolók közé, intve nejének, hogy nincs sírás otthon.
Nem forgott le két lemeznél több, Aranka szólt, hogy ő is hallani akarja, otthon csend van-e. Aztán az ablak alatt állva a néma csendben, majdnem egyszerre súgták ugyanazt:
– Ne menjünk vissza az egyletbe.
És maradt szórakozásának a vasárnap délutáni meccs a barátokkal és séta a barátnőkkel, de boldogan.

*

Május vége felé a borbélyüzletben kuncsaftra várva – a kevés falusi előfizetők egyikeként – olvasta az akkori napilapot. A szobában betegen feküdt a kislány, mert magostól ette meg – óvatlan pár perc alatt – a csokorba kötött korai cseresznyét, amit a piacon valamelyik néni gyanútlan szeretettel a kezecskéjébe nyomott, megsimogatva a „kakastaréjos” fejecskét:
„Uan angyalossan tuggya má mondanyi a nevit”. Mire Róza mama bevásárolt, Cucika már az összekötött, zöld szárakat nyújtotta felé azzal, hogy:
– Ez nem jó – a többit persze, szépen egészben lenyelte.
Ugyanazon a napon egy kötelező, valamilyen farba adott oltásra is vitte Aranka az orvosukhoz, akivel az olvasókörben is gyakran találkoztak. Apja karján néha megfordult ott ő is pár percre.

– Aki olyan nagylány, hogy olvasókörbe jár, annak ez a kis szúrás meg se kottyanhat! – nevetett rá bátorítóan a doktor bácsi, míg a jobb oldalába nyomta a sokszor használatos injekciós tűt.

Az estére belázasodott gyerek nem is keltett különösebb ijedelmet, hisz erre lehetett számítani az orvos szerint is. Hanem, amikor a láz makacsabbnak mutatta magát a szokottnál, akkor már kezdték komolyra venni.
Ekkor vallotta be Róza mama, hogy mi történt a piacon.
Amikor aztán előbújtak – bilikébe kopogva – a fránya magocskák, mindenki fellélegzett.
– Ettől volt hát olyan nagy beteg! – bólogattak naivan, azonnali javulásra számítva.
Igen ám, de a láz nemhogy lement volna, inkább úgy felszökött, hogy majd’ szétrobbant a hőmérő, mindenki rémületére, beleértve Sommer doktort is, aki mindent megpróbált, amit tudott – mindhiába. Megkísérelte megnyugtatni a szülőket, de hogyan sikerült volna az, amikor nyilvánvalóan ő maga is kétségbe volt már esve. Hiszen teljesen erőtlenül hevert az ágyacskájában, mint egy rongybaba, az addigra mindenki által Cucikának becézett gyermek. Persze azért reménykedve várták a gyógyulást, több mint egy hétig.
– A kitartó, magas láztól ilyen gyenge – magyarázta az orvos.
Ekkor talált Karcsi az újságban arra a tudósításra, hogy a Balaton környékén új, fertőző gyermekbénulás-járvány ütötte fel a fejét. A köpenyt se vetette le, újsággal a kezében szaladt át, a pár háznyira lévő orvosi rezidenciára.
– Ezek ugyanazok a tünetek! – állapították meg közösen és együtt rohantak vissza. Az orvos végighúzta egy gombostű fejét a kislány talpán, mire kezével emelte el a tehetetlen lábát:
– Ne vakacojjál, doktoj báci! – szólt rá méltatlankodva.
– Igen. Lebénult, de érzékeny. Mikor tud a kislánnyal Pestre utazni?
– Ha kell, az első vonattal!
– Csomagoljanak, én meg megyek a postára telefonálni és intézkedni.
Nemsokára egy kórház és egy orvos címével jött vissza.