Guillaume Musso: Holnap (részlet)

Posted on 2019. április 11. csütörtök Szerző:

0


1 | Kísértetek között

Harvard Egyetem, Cambridge
2011. december 19.

Az előadóterem zsúfolva volt, de egy pisszenés sem hallatszott.
Az öreg falióra bronz számlapjának mutatói 14 óra 55 percen álltak. A filozófia-előadás, amelyet Matthew Shapiro tartott, lassan a végéhez közeledett.

Az első sorban ülő huszonkét éves Erika Stewart le nem vette a szemét a tanáráról. Már egy órája hasztalan igyekezett felhívni magára a figyelmét, pedig itta minden szavát, buzgón bólogatott minden megjegyzésére. A fiatal nőt – annak ellenére, hogy hiába próbálkozott újra meg újra – napról napra egyre jobban lenyűgözte a professzor.

Fiatalos arca, rövidre nyírt haja, kiütköző borostája tagadhatatlanul vonzóvá tették nőnemű hallgatói szemében. Matthew kifakult farmerében, régi bőrcipőjében és garbójában sokkal inkább egy postgraduate diákra hasonlított, mintsem némelyik kimért és szigorú küllemű kollégájára, akivel a campuson találkozhatott az ember. Persze nagyon jóképű volt, de igazából ékesszólásával bűvölte el a hallgatóit.

Matthew Shapiro az egyik legnépszerűbb professzor volt a campuson. Öt éve tanított Cambridge-ben, és előadásai minden szemeszterben újabb és újabb diákokat lelkesítettek fel. Szájról szájra adták a nevét, és ebben a negyedévben több mint nyolcszáz hallgató iratkozott be hozzá, megtöltve a Sever Hall legnagyobb előadótermét.

»A FILOZÓFIÁNAK SINCS HASZNA,
HA NEM ŰZI EL A LÉLEK SZENVEDÉSÉT«

– virított a táblán Epikurosz kalligrafikus betűkkel felírt mondása; ez adta Matthew előadásainak a gerincét.

Azt akarta, hogy filozófia-előadásai közérthetőek és mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, hallgatóit nem terhelte túl homályos koncepciókkal. Minden gondolatmenete a valósághoz kötődött. Fejtegetéseiben kivétel nélkül a diákok mindennapjaiból indult ki, azokból a konkrét problémákból, amelyekkel szembesülniük kellett: féltek, hogy megbuknak egy vizsgán, szenvedtek, ha szakítottak a szerelmükkel, nyomasztotta őket mások zsarnoki tekintete, keresték, mi értelme van tanulmányaiknak… Ezt vagy azt a problematikát felvetve a professzor aztán sorra megidézte Platónt, Senecát, Nietzschét vagy éppen Schopenhauert. És mert olyan színesen, elevenen tudott beszélni, az embernek az a benyomása támadt, hogy a filozófia nagy alakjai egy időre mintha kilépnének az egyetemi jegyzetekből, bizalmas barátokká válnának, akikhez szükség esetén hasznos tanácsokért, biztató szavakért lehet fordulni.

Matthew nagy adag intelligenciával és humorral a népszerű kultúra széles szeletét is beépítette előadásaiba. Filmeket, dalokat, képregényeket; minden alkalmat teremtett a filozofálásra. Még a tévésorozatoknak is megvolt itt a maguk helye. A Dr. House a kísérleti gondolkodást példázta, a Lost, az Eltűntek számkivetettjei kapcsán a társadalmi szerződésről lehetett elgondolkozni, míg a Mad Men macsó reklámügynökei a férfi-nő viszony alakulásának a tanulmányozására adtak lehetőséget.

Ez a pragmatikus filozófia ugyan „sztárt” csinált belőle a campuson, ám kiváltotta a kollégái egy részének az irigységét és rosszallását – ők sekélyesnek találták mindazt, amit Matthew tanított. Szerencsére Matthew diákjai helytálltak a vizsgákon és különféle megméretéseken, és ez jó pont volt neki.

Egy csapat hallgató még filmre is vette az előadásait, és feltette a YouTube-ra. A kezdeményezés felkeltette a Boston Globe egy újságírójának a kíváncsiságát, és cikket írt Matthew-ról. Miután ezt átvette a The New York Times, Shapirót noszogatni kezdték, hogy írjon egy filozófiai „ellenkézikönyvet”. Noha a könyv jól fogyott, a fiatal professzort nem szédítette meg a siker, és mindig diákjai rendelkezésére állt, odafigyelt az előmenetelükre. Ám a szép történet egy napon tragikus fordulatot vett. A múlt télen Matthew Shapiro egy autóbalesetben elveszítette a feleségét. Hirtelen, brutális veszteség, amely letaglózta a fiatal professzort. Bár továbbra is megtartotta az óráit, ő, aki annyira tudott lelkesedni és másokat lelkesíteni, elveszítette addigi lendületét.

Erika összehúzta a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse professzorát. A tragédia óta valami megroppant Matthew-ban. Vonásai megkeményedtek, tekintetében kihunyt a tűz; ugyanakkor a gyásztól és a bánattól egyfajta sejtelmes, sötét és melankolikus aura vette körül, ami még ellenállhatatlanabbá tette a fiatal nő szemében.

A diáklány lesütötte a pilláit, és hagyta, hogy magával ragadja az előadótermet betöltő komoly, higgadt hang. A hang, amely veszített karizmájából, de még mindig olyan megnyugtató volt. Az ablakokon betűző napsugarak felmelegítették a termet, és elvakították a középső padsorban ülőket. Erika jól érezte magát, elringatta a biztonságot adó hang.

De ez a kegyelmi pillanat nem tartott sokáig. Erika összerezzent, amikor meghallotta az óra végét jelző csengőt. Ráérősen összerakta a holmiját, megvárta, míg kiürül a terem, csak aztán lépett oda félénken Shapiróhoz.
− Hát maga mit keres itt, Erika? – lepődött meg a láttán Matthew. – Már tavaly felvette ezt az előadást, és megszerezte a kreditpontokat. Többé nem kell részt vennie az óráimon.
− Helen Rowland mondata miatt vagyok itt. Amit olyan gyakran idézett.
Matthew értetlenül ráncolta a szemöldökét.
− „Azokat az őrültségeket sajnálja legjobban az ember, amelyeket nem követett el, amikor alkalma lett volna elkövetni.” – Aztán összeszedte minden bátorságát és megmagyarázta: − Azért, hogy később ne kelljen sajnálnom, szeretnék elkövetni egy őrültséget. Jövő szombaton lesz a születésnapom, és szeretném… szeretném meghívni a tanár urat vacsorára.

Matthew-nak elkerekedett a szeme, és rögvest megpróbálta észre téríteni a tanítványát:

− Maga, Erika, intelligens lány, tehát nagyon jól tudja, hogy legalább kétszázötven okom van, amiért vissza kell utasítanom a meghívását.
− De volna hozzá kedve, ugye?
− Ne erősködjön, kérem – szakította félbe Matthew.
Erika érezte, ahogy a szégyen az arcába kergeti a vért. Hebegett néhány mentegetőző szót, aztán kisietett a teremből.
Matthew sóhajtva felvette a kabátját, nyaka köré kanyarintotta a sálját, és kifelé indult a campusra.
*
A Harvard nagy kiterjedésű pázsitjával, vörös téglás impozáns épületeivel és a homlokzatokra kifüggesztett latin jelmondatokkal a brit college-ok eleganciáját és időtlenségét sugározta.

Amint Matthew kiért a szabadba, sodort magának egy cigarettát, rágyújtott, majd gyors léptekkel elhagyta a Sever Hallt. Táskáját vállára vetve átvágott a nagy, füves udvaron, ahonnan az előadótermekhez, könyvtárakhoz, múzeumokhoz és szálláshelyekhez vezető, több kilométeren át útvesztőszerűen kanyargó kavicsos ösvények indultak.

A park szépséges őszi fényben fürdött. Az évszakhoz képest szokatlanul enyhe idő és a kiadós napsütés tíz napja kései, kellemes indián nyárral örvendeztette meg New England lakóit.
− Hé, Mister Shapiro! Jók a reflexei?
Matthew a hang irányába fordította a fejét. Egy amerikaifoci-labda süvített felé. Épphogy sikerült elkapnia, és azon nyomban visszapasszolta a hátvédnek, aki odakiáltott neki.

A diákok felnyitott laptopjukkal a térdükön a Yard összes padját megszállták. A pázsit felől fel-felcsattanó nevetés és élénk beszélgetések moraja hallatszott. Itt jobban, mint bárhol, békésen megfért egymással minden náció, és a kulturális keveredés gazdagságnak számított. Egyébként a híres-neves egyetem két fétisszíne, a bordó és a szürke büszkén virított a dzsekiken, pólókon és sporttáskákon: a Harvardon az egy és ugyanazon közösséghez való tartozás szelleme felülkerekedett minden különbségen.

Matthew nagyot szippantott a cigarettájából, ahogy elhaladt a Massachusetts Hall előtt, ez előtt a György korabeli monumentális épület előtt, ahol az igazgatóság irodái és az elsőévesek hálótermei kaptak helyet. A lépcső tetején álló Moore kisasszony, a rektor asszisztense dühös pillantást vetett rá, amelyet megtoldott egy rendreutasítással („Mr. Shapiro, hányszor kell elismételnem magának, hogy a campus egész területén tilos a dohányzás…”) és a dohányzás ártalmait részletező prédikációval.

Matthew-nak szeme se rebbent, arcizma se rezdült – egyszerűen nem vett tudomást Moore kisasszonyról. Egy röpke pillanatra kísértést érzett, hogy odavesse neki, kisebb gondja is nagyobb annál, hogy netalántán meg kell halnia, de aztán meggondolta magát, és a Harvard Square-re nyíló hatalmas kapun kilépett az egyetem területéről.
­*
A méhkasként zúgó Square valójában egy üzletekkel, könyvesboltokkal, kis éttermekkel és kávézókkal körülvett nagy tér volt, ahol a teraszokon a diákok és professzorok megváltották a világot, vagy éppen órát tartottak. Matthew beletúrt a zsebébe, hogy elővegye a metróbérletét. Már lelépett a zebrára, hogy átmenjen a túloldalra, a T, azaz a red line állomására – a metróval kevesebb mint negyedóra alatt Boston központjában lehetett az ember −, amikor hangos durranások közepette egy öreg Chevrolet Camaro bukkant elő a Massachusetts Avenue és a Peabody Street sarkán. A fiatal professzor ugrott egyet ijedtében, és hátralépett, nehogy elgázolja az élénkpiros kupé, amely nagy fékcsikorgással megállt előtte.
Legördült az ablak, és előtűnt April Ferguson vörös sörénye – a felesége halála óta ő volt Matthew lakótársa.
− Helló, szépfiú, elvigyelek?
A V8-as dübörgése fülsértő volt ebben a zöldövezetben, ahol a biciklire és a hibrid járművekre esküdtek.
− Inkább a tömegközlekedést választom – hárította el az ajánlatot Matthew. – Úgy vezetsz, mint egy videojátékban!
− Na, ne légy beszari, és ne kéresd magad. Nagyon jól vezetek, és ezt te is tudod!
− Ne erőszakoskodj. A lányom az anyját már elveszítette. Szeretném megóvni tőle, hogy négy és fél éves korában teljes árvaságra jusson.
− Olálá, ne túlozz! Gyerünk, anyámasszony katonája, igyekezz! Akadályozom a forgalmat!
A hangos dudálástól ösztökélve Matthew nagy sóhajjal, beletörődőn becsusszant a Chevrolet-be.
Alig kapcsolta be az övét, amikor a Camaro minden biztonsági előírásra fittyet hányva, egy veszélyes félfordulatot téve, a forgószél sebességével elindult észak felé.
− Hé, Boston a másik irányban van! – tiltakozott Matthew, görcsösen markolva a kapaszkodót a kocsiajtón.
− Csak teszek egy kis kitérőt Belmontba. Alig tíz percre van. És ne aggódj Emily miatt. Megkértem a bébiszitterét, hogy maradjon még egy órát.
− Anélkül, hogy szóltál volna nekem? Figyelmeztetlek, én…
A fiatal nő hirtelen két fokozattal nagyobb sebességbe kapcsolt, és olyan villámgyorsan lőtt ki, hogy Matthew-nak elakadt a szava. Amikor újra normális tempóban haladtak, April a férfi felé fordult, és egy rajzmappát nyújtott oda neki.
− Képzeld, lehet, hogy találtam vevőt az Utamaro-metszetre – mondta.
April egy galériát vezetett South Endben: a kiállítóhely az erotikus művészetre specializálódott. A fiatal nőnek páratlan tehetsége volt hozzá, hogy felkutassa-előássa a még ismeretlen műalkotásokat, és szép haszonnal eladja őket.

Matthew lehúzta a gumikat, és előtűnt a japán metszetet védő vászonmappa. A 18. század végéről származó shunga1egy kurtizánt ábrázolt egyik ügyfelével, éppoly érzéki, mint akrobatikus szexuális aktus közben. A jelenet nyerse ségét tompította a kecses vonalvezetés és a kelmék motívumainak gazdagsága. A gésa arca igézően finom és elegáns volt. Nem csoda, hogy az efféle metszetek a későbbiekben Klimt művészetére éppúgy hatással voltak, mint Picassóéra.
− Biztos vagy benne, hogy meg akarsz válni tőle?
− Visszautasíthatatlan ajánlatot kaptam – mondta April, Marlon Brando hangját utánozva A Keresztapából.
− Kitől?
− Egy nagy ázsiai műgyűjtőtől, aki átutazóban van Bostonban. A lányát akarja meglátogatni. Láthatóan kész megkötni az üzletet, de csak egyetlenegy napot tölt a városban. Egyhamar aligha fog még egy ilyen alkalom adódni…
A Chevrolet elhagyta az egyetemi negyedet. Rátért a Fresh Pond – Cambridge legnagyobb tava – mentén több kilométeren át húzódó gyorsforgalmi útra. Aztán megérkeztek Belmontba, ebbe a Bostontól nyugatra fekvő, nyugalmas kisvárosba. April beírt egy címet a GPS-be, amely egy elegáns és családias lakónegyedbe vezette: fákkal körülvett iskola, szomszédságában játszótér, park és sportpályák. Még egy mozgó fagylaltárussal is találkoztak, aki mintha egyenesen az 1950-es évekből lépett volna elő. A Camaro – tilalom ide, tilalom oda – megelőzött egy iskolabuszt, és megállt egy fákkal szegélyezett, csendes utcában.
− Velem jössz? – kérdezte April, visszavéve a rajzmappát.
Matthew megrázta a fejét.
− Inkább megvárlak a kocsiban.
− Igyekszem, ahogy csak tudok – ígérte April, és meg­igazította a haját a visszapillantó tükörben, hagyva, hogy egy hullámos tincs eltakarja a jobb szemét à la Veronica Lake.
Aztán elővett a táskájából egy rúzst, gyorsan végighúzta az ajkán, majd megigazította vörös bőrdzsekijét, amely úgy tapadt kivágott pólójára, akárha a bőre lett volna – s már meg is teremtetett a végzet asszonya.
− Nem félsz, hogy túlzásba viszed a dolgot? – froclizta Matthew.
− „Nem vagyok rossz, csak ilyennek rajzoltak” ­– affektált April, Jessica Rabbit2 válaszát és hangját utánozva.
Aztán kinyújtotta tapadós leggingbe bújtatott, végtelenül hosszú lábát, és kiszállt a kocsiból.
Matthew nézte, ahogyan távolodik, majd becsönget az utca legnagyobb házának a kapuján. Az érzékiség skáláján April közel volt a legfelső fokhoz – tökéletes arányok, darázsderék, álomkebel −, de a férfivágyak eme megtestesítője kizárólag a nőket szerette, és büszkén fitogtatta leszbikusságát.

Egyébként ez volt az egyik ok, amiért Matthew elfogadta lakótársának, tudván tudva, hogy kettőjük viszonyában soha nem lesz szemernyi kétértelműség sem. Meg aztán April szellemes volt, intelligens, csupa játékosság. Igaz, ami igaz, csökönyös volt, mint az öszvér, nem válogatta meg a szavait, és dühkitörései az olümposzi istenek haragjával vetekedtek, de senki sem tudott olyan mosolyt csalni Emily arcára, mint ő, és Matthew-nak ez mindennél többet jelentett.

Egyedül maradva egy pillantást vetett az utca túloldalára. Egy édesanya és két kisgyereke ünnepi díszeket aggattak fel a kertjükben. Ráeszmélt, hogy nem egészen egy hét múlva itt a karácsony, és ettől a ténytől szomorúsággal elegy pánik tört rá. Elborzadva látta maga előtt Kate halálának első évfordulóját: eszébe jutott az a gyászos este 2010. december 24-én, amikor romba dőlt az élete, amely azóta csupa gyötrelem és kétségbeesés.

A balesetet követő első három hónapban egy pillanatra sem szűnt meg a fájdalom: eleven seb volt, egy vámpír harapása, aki minden életet kiszívott belőle. Hogy véget vessen ennek a kínszenvedésnek, többször megkísértette a radikális megoldás gondolata: mi lenne, ha kiugrana az ablakon, felkötné magát, felhajtana egy gyógyszeres koktélt, golyót röpítene a fejébe… De valahányszor elképzelte, micsoda bajt zúdítana ezzel Emilyre, visszarettent a tettől. Úgy érezte, egyszerűen nincs joga ahhoz, hogy megfossza lányát az apjától, és ezzel tönkretegye az életét.

Az első hetek lázadását aztán felváltotta a szomorúság: olyan volt, mint egy hosszú-hosszú alagút. Megállt az élet, szinte mozdulatlanná dermedt, belefagyott a múlni nem akaró bánatba. Matthew nem hadakozott többé, egyszerűen erőt vett rajta a csüggedés, összetörte a gyász, elzárkózott az élettől. A veszteség elfogadhatatlan volt. A jövő nem létezett.

April tanácsára azonban tett még egy erőfeszítést: beiratkozott csoportterápiára. Részt is vett egy foglalkozáson, megpróbálta szavakba önteni a fájdalmát és megosztani a többiekkel, de soha többé nem ment vissza. Nem tudta elviselni a hazug szánalmat, a kész igazságokat és előregyártott bölcsességeket, a leckéket az életről. Teljesen elszigetelődött a világtól, kísértetként bolyongott a saját életében, hónapokon át csak sodródott, tervek nélkül, megsemmisülten.

De néhány hét óta – bár azt nem mondhatta, hogy „új életre kelt” – úgy érezte, mintha a fájdalom lassan-lassan tompulna. Az ébredések még nehezek voltak, de ha egyszer már benn volt az egyetemen, sikerült azt a látszatot keltenie, hogy minden rendben, megtartotta az óráit, részt vett a tanszéki értekezleteken, igaz, kisebb lelkesedéssel, mint régebben, de lassacskán talpra állt.

Guillaume Musso

Nem mintha apránként új életet teremtett volna magának, inkább kezdett beletörődni az állapotába, éppen az óráin előadott elméletek némelyikét híva segítségül. Valahol félúton a sztoikus fatalizmus és a buddhista impermanencia között annak vette az emberi létet, ami: különösképpen sérülékeny és bizonytalan dolog, szüntelen változásban lévő folyamat. Semmi sem volt változatlan és megváltoztathatatlan, főleg nem a boldogság. Az törékeny volt, akár az üveg, nem örökre szólt, hanem talán csak egy röpke pillanatra.
—–
1 Japán erotikus metszet.
2 Jessica Rabbit a Roger nyúl a pácban című egész estés, vegyes technikájú amerikai családi film (amelyben valós és rajzolt díszletek, élő és rajzolt szereplők közösen szerepelnek) egyik szereplője.

Fordította: V. Detre Zsuzsa

Guillaume Musso: Holnap
Park Kiadó, Budapest, 2017