Bergácsi mesék | Schwechtje Mihály: Az örökség / Jurányi

Posted on 2019. március 7. csütörtök Szerző:

1


Szabó András doktor, gyermekorvos (Polgár Csaba)

Bedő J. István |

Bevallom, semmit nem tudtam Schwechtje Mihály korábbi munkásságáról, tanulmányairól, s ennek alapján úgy gondoltam, friss Pallas Athénét tisztelhetünk benne: teljes fegyverzetben toppant elénk. Aztán utánakerestem, kicsit szégyenkeztem, de a véleményem alapvetően nem változott: elsőműves drámaíróként Schwechtje mégiscsak olyasmit tett le és rendezett meg, amitől repedezik az asztal.

Díjazott rövid- és nagyfilm után, kicsit azok folytatásaként született Az örökség. Néhány mondatban: a külföldön élő gyermekorvos hazatér Mély-Borsodba, ahonnan elindult. Ugyanis meghalt édesanyja, a falu (és a körzet) gyerekorvosa. A doktor kocsija tengelytöréssel kerül valami műhelybe, tehát maradni kényszerül egy darabig. Furcsa állapotokkal és még furcsább emberekkel találja szemközt magát, meg öccsével is, akivel régi családi feszültségek szikráznak fel. És a nyomorult életű falu nyomorultjaitól csepegő információkból kiderül, a faluból hatvan gyerek eltűnt.

Péter (Molnár Gusztáv) a falu fellendítéséről álmodik – az örökségből (ami mellesleg nem hozzáférhető)

A darab egyik olvasata maga az előadás. A rosszkedvűen érkező és elégedetlen orvos ki akar maradni mindenből, hiszen semmi nem fűzi már ehhez a lepusztult világhoz. Polgár Csaba Szabó doktorában lépésenként támad fel a lelkiismeret, ahogy mind vastagabban zuhan rá a mindenféle emberi léptéktől távoli zsákfalu, Bergács. Apránként fedezi csak fel, hogy itt az abnormalitás a norma. Rázúdulnak a helyiek: a gazdálkodói álmokat kergető testvére (Péter), a kettyó (félbolond) Jusztina, aki évekkel ezelőtt eltűnt kisfiához hívja a doktort gyógyítani, az igen-igen tahó rendőr, az öntetszelgő polgármester, a valami borzalomlöttytől lerészegedett és munkanélküli házaspár – itt a gyógyíthatatlan társadalmi helyzet modellfigurái. Ezt a gyógyíthatatlanságot próbálta orvosolni András és Péter édesanyja, míg élt, eredménytelenül. Az orvos egyre türelmetlenebbül ütközik mindenkivel, de kezdi megérteni anyja viselkedését, tetteit is.

A polgi marasztalná a doktort, a titkárnő ráhajt (Polgár Csaba, Molnár Gusztáv, Gergely Katalin)

Az összes többi férfiszerepet kaméleonként adja Molnár Gusztáv. Riasztóan hiteles, mint igen tahó helyi zsaru, de főleg borsodi délibábra és idegenforgalomra váró, mindenben sikertelen második gyermek (András öccse). A mézesmázosságát erőszakkal, zsarolással és felelősséghárítással kombináló, bratyizó, piás polgármesterként egy darabig csak nevetséges, aztán röhejes, végül félelmetes.

A ‘kettyó’ Jusztina és a szétpiált szembeszomszédok

Gergely Katalin játssza valamennyi nőt: a meggörbedt öreg mámit a szomszédból, a megzakkant Jusztinát, a doktorra azonnal rástartoló önkorm. mindenest, a piás motyogó nejét, néha kicsit külsődlegesen, de egyaránt nagyon jól. (A helyi „életsűrűjét” olyan ruhákba csomagolta Torma Mária, amilyeneket az Ecserin még kilóra sem vennének át. Az ő leleménye a jól működő minimáldíszlet is.)

Megvenni, elvinni – legalább ennyi esélye legyen (Polgár Csaba, Kadét Bertalan)

A falu két gyereke [Kadét Bertalan, Szeles Katalin/Dömötör Abigél] is megjelenik kevés szöveggel, csak hogy kézzelfoghatóbb legyen a tény: itt a faluban azért tűntek el a gyerekek, mert fű alatt eladták őket külföldre. Némi készpénzért, valamivel jobb sors reményében. De az sem kizárt, hogy prostitúció lesz a vége. A történet keserű unhappyenddel zárul, a doktor a falu utolsó gyerekét megveszi, magával viszi külföldre, hátha ott talán nem lesz belőle olyan suttyó, mint a falu felnőttjei.

Az előadás szíven és/vagy gyomron üt. Talán nehezen szánná rá magát a szociográfiát színpadról is befogadó néző, pedig nagyon is érdemes. De van a darabnak egy másik olvasata is. A szembesítés a valósággal. És a valódi meg az igaz nagyon átfedi egymást.

Schwechtje Mihály

A szerző-rendező, továbbá Németh Gábor dramaturg meg a színészek aktív részvétele nyomán alakult ki a feszes párbeszédek és szituációk sora, amelyek révén nagyon kevés szöveg is elég ahhoz, hogy ezek a tipikus figurák megjelenjenek előttünk. Ezek az emberek nem szerepelnek a kormánypropaganda mosolygós plakátjain, kifényesített és szebb jövőbe tekintő tudósításaiban. Ők a 21. századi magyar szociográfiák szereplői. Ők egyszerűen csak átélik, hogy leszakadnak, és senki nem nyúl utánuk. Senki nem veszi észre, ha meghalnak, mint azt sem, hogy éltek. (A gondolatot Móricz Zsigmondtól tulajdonítottam el.)

De sajnos a mély-borsodi valóság is ilyen reménytelenül és kiúttalanul tipikus.

Fotók: Gulyás Dóra

Részletek és jegyvásárlás