Jami Attenberg: Családom és más nehéz falatok (részlet)

Posted on 2018. augusztus 5. vasárnap Szerző:

0


Edie, 28 kg

HOGYAN IS TUDNÁ nem etetni a lányát?
A kicsi, ötéves Edie Herzen nem is volt olyan kicsi.
Az anyja is észrevette már; hogy is hagyhatta volna figyelmen kívül? Az egykor oly hamvas és puha karok és lábak a fejlődésben már meghaladták a túlérett fogalmát is, inkább lefegyverzően keménnyé váltak. Egy gyereknek dögönyözhetőnek kellene lennie, ő viszont egy tömör hústorony volt. olyan nehezen lélegzett, mint egy kehes, öreg nagybácsi étkezés után. utált lépcsőt mászni; állandóan könyörgött, hogy cipeljék fel a négy lépcsőfordulón a lakásukig. Az anyja nyögött, fájlalta a hátát, cipelte a bevásárlószatyrokat és a táskányi könyvtári könyvet.

– Fáradt vagyok – nyafogta Edie.
– Mindenki fáradt – sóhajtotta az anyja, és Edie kezébe nyomta a könyves táskát. – Gyerünk, segíts már! Te választottad ki ezeket, hát hozd is fel.

Az anyja maga sem volt éppen vékony. Majdnem száznyolcvan centis magasságával teste kimeríthetetlen erőforrása volt súlyos, anyaoroszlán vibrálású és hangú, fensőbbséges énjének. Meggyőződése volt, hogy királynőként tűnik ki a többi nő közül. Valójában azonban izzadt volt, fájt a feje, és egyetértett a lányával abban, hogy a lépcsőzés nem jó móka.

A férje, Edie apja bezzeg mindig kettesével szedte a lépcsőfokokat, amikor sietett valahová. Magas volt, nagy fején sötét, tömött hajjal, hosszú, sápadt, idétlenül mozgó végtagokkal, és a szinte áttetsző mellkasából kilógtak kék erekkel átszőtt bordái. Szeretkezés után felesége mindig lustán nézte a mellkasán a bőrt, ahogy a szívdobogás ritmusában fel-alá járt, előbb gyorsan, majd lassulón, végül egészen lassan.

Az étkezéseknél folyamatosan csak evett, ragadozó ösztönei ezt diktálták. Valósággal megjelölte a területét, előrekönyökölt az asztalon, egyik karját védelmezően a tányérja köré fektette, a másikkal pedig a szájába lapátolta az ételt. Rágás és nyelés nélkül, szinte fuldokolva falt, mégsem szedett fel egy dekát sem. Soha. Mióta nyolc évvel korábban végigéhezte az ukrajnából Chicagóba tartó utat, állandóan azt érezte: képtelen jóllakni.

Mindent összevetve ebben a házaspárban elképesztően kevés közös vonás akadt. A férj nem volt patrióta, a feleségnek mindig is Amerika volt az otthona. Edie anyja sokkal könnyelműbben bánt a pénzzel, mivel ebben az óriási, gazdag országban, Chicago egészséges városában élve mindig is az volt az érzése, hogy bárcsak több pénzt tudna szerezni. Külön zsinagógába jártak; a férj az orosz bevándorlók kedvelt zsinagógájába, a feleség pedig oda, ahová a szülei is jártak haláluk előtt. Két generációval ezelőtt a németek alapították, ott nőtt fel, és még ennek az új szövetségnek, a házasságnak a kedvéért sem volt képes elhagyni.

A férjnek több titka volt, mivel több nehézséggel kellett szembenéznie. A feleség ezeket legfeljebb a hírekben látta. És a férj folyton cipelte a lányukat. Akárhová is akart Edie menni, vállára ültette, mintha a magasba, az Úrhoz közel akarná tartani, amennyire csak képes rá. A felesége pedig teljesen biztos volt abban, hogy Edie-nek gyalog kellene mindenhová járnia.

Abban viszont mindketten egyetértettek, hogyan („bármi, amit mindketten akarunk, nincsenek előítéletek”), és milyen gyakran („legalább minden éjjel”) szeretkezzenek, és abban is megegyeztek, hogy az étel szeretet, és a szeretet étel, így soha nem tudtak megtagadni maguktól egy csipetnyit sem abból, amire vágytak.

Na és ha Edie, az imádott, nagy szemű, már most borotvaéles eszű lányuk túl nagy a korához képest?
Akkor mi van? Nem számít.

Hogyan is lehetne nem etetni őt? A kicsi Edie Herzennek rossz napja volt. A leglassabb lépcsőmászást produkálta a lépcsők és mászások kollektív történelmében, csigalassúsággal araszolt, majd úgy döntött, hogy egy tapodtat sem megy tovább. A lépcsőházban forróság volt, a tetőablakon át túlhevült a poros levegő, és amikor Edie végül lezuttyant, leszórva maga mellé a földre a könyveket a táskából, az izzadság végigfolyt combjai hátulján a lépcsőre. – Edie, bubbeleh, ne kezdd… – de olyan meleg van – nyafogta –, meleg… fáradt vagyok… vegyél fel…

– És mégis melyik kezemmel? – kérdezte az anyja. – Hol van apa? Ő biztosan felvenne…
– Mi van ma veled?
Edie nem akart babácska lenni, mert nem volt nyafogógép. Ő egyszerűen csak azt akarta, hogy cipeljék. Azt akarta, hogy babusgassák, hogy átöleljék, és megetessék a kedvencével: meleg rozskenyérre rakott sós májas hurkával és lila hagymával. olvasni, beszélgetni, nevetni, tévézni akart, és a nap végén ágyba bújni. Jó éjt puszit akart kapni, nem számított, hogy az egyik vagy mindkét szülőjétől, mivel mindkettőjüket ugyanúgy szerette. Nézni akarta a rohanó világot maga körül, és történeteket kitalálni mindahhoz, amit látott. Énekelgetni akarta a vasárnapi iskolában tanult dalocskákat, és számolni, ameddig csak el tud számolni, akár ezer fölé is. olyan sok mindent kell megvizsgálni és átgondolni, miért is kellene sétálnia? Nagyon hiányzott neki a babakocsija. Néha előcibálta a tárolószekrényből, és gondosan tanulmányozta. Imádta volna, ha ebben tologatják, úgy érezte volna magát, mint egy hercegnő a hintójában, aki keresztülhajt királyságán, különösen a kedvelt mágikus erdőn, ami telis-tele van apró, táncoló manókkal. Manókkal, akik a saját csemegeboltjukban csak és kizárólag májas hurkát árulnak.

Anyja megcserélte a bevásárlószatyrokat nyirkos karján. Valami savanyú szagot érzett, és rájött: ez az ő szaga, aztán erős izzadságpatak öntötte el a karját a hóna alól. Hirtelen az egyik szatyor átfordult, ezt még elkapta a másik karjával. Ekkor a másik szatyor is elkezdett borulni, összegörnyedt, és szorosan megtartotta, megpróbálta a szatyrokat a combjai tetején megtámasztani, de már mindegy volt. Mindkét szatyor tetejéről leesett a holmi: először a vekni kenyér, a zöldségek, a paradicsom, amelyek mind Edie fején landoltak, végül két óriási doboz babkonzerv esett Edie ujjaira.

A kicsi Edie Herzen, a növendék oroszlán már tudta, hogyan kell üvölteni.

Az anyja ledobta a szatyrokat a padlóra. Megragadta a lányát, szembefordította és magához szorította (újra elcsodálkozva azon, hogy Edie milyen tömör, milyen erős), csitítgatta a babácskáját, miközben a bűntudat úgy bugyogott benne, mint a tojás a forró vízben. Azt kívánta, bárcsak abbahagyná már Edie a sírást, hiszen biztosan rendben lesz öt perc, öt év, ötven év múlva, és már nem is fog emlékezni erre a fájdalomra. ugyanakkor ő maga is sírni akart, mert érezte, hogy sosem fogja elfelejteni azt a percet, amikor két babkonzervet ejtett a lánya ujjára.

– Megnézhetem? – suttogta Edie-nek, aki üvöltve rázta a fejét, és magához szorította a kezét. – Nem fogjuk tudni, rendben vagy-e, ha nem nézhetem meg.

Edie még egy darabig zokogva rejtegette a kezét. Nyitott ajtókon szomszédok dugták ki a fejüket, aztán vissza is húzták, amikor látták, hogy ez csak a kövér kölyök a 6d-ből, kiabálva, ahogy a kölykök általában szoktak. Az anyja tovább babusgatta Edie-t, és könyörgött neki. A jégkrém olvadozott. Az egyik köröm máris kékült, és egy hét múlva le is esett; és ha azt hitte, Edie most ordítozik igazán, hát ez kutyafüle volt ahhoz képest, de ezt akkor még ki sejthette volna. Nem maradtak hegek sem, habár Edie-re még élethosszig be nem gyógyuló hegek vártak ilyen vagy olyan értelemben, de ezt sem tudhatta még akkor senki sem.

Együtt ültek ott egymást átölelve, amíg az anya meg nem tette az egyetlen dolgot, amit tehetett. Hátranyújtózott, és megragadta a földön mögöttük heverő rozscipót. Az még meleg volt a csomagolópapírjában, mivel nem egészen egy órával azelőtt sült ki az 53. utcai Schiller pékségben. Letört belőle egy nagy darabot, odaadta a lányának, aki rá sem nézett az anyjára, engesztelhetetlenül folytatta a visítást, mint egy ördögfióka, aki épp most ugrott elő a föld alól.

– Jól van – duruzsolta az anyja. – Egy harapást az én kedvemért!

Vajon meddig tartott, amíg Edie felemelte a fejét, és reszkető kézzel megragadta az ételt? Szája, mint az újszülött kismadár csőre, lustán, várakozva nyílt ki. Rozskenyér. A számba. Bárcsak májas hurka is lenne. Manókról álmodom. Mennyi idő múlva adta oda anyjának a másik kezét, ami rózsaszín, lila és kék színekben játszott, a mutatóujja körmének széle véres? Amíg anyja csókokkal boríthatta fájó ujjait?

Az étel szeretet, a szeretet étel. Ha az étel képes rávenni egy gyereket arra, hogy abbahagyja a sírást, akkor tulajdonképpen nincs is benne semmi rossz.

– Vegyél fel – szipogta Edie, és az anyja már nem tudott neki nemet mondani.

Fel a lépcsőn, négy fordulót. A könyvtári könyvek a táskával a nyakába akasztva, a szíj épp csak egy kicsit fojtogatta, az egyik karjával a két bevásárlószatyrot cipelte, a másikkal imádott lányát, Edie-t.

A legaljasabb tett

ROBIN ÉDESANYJÁNAK, EDIE-NEK egy héten belül ez volt a második operációja. ugyanaz a műtét, másik láb. Mindenki azt mondogatta, hogy de legalább tudjuk, mire számítsunk. Robin és a földszinti szomszédja, Daniel ittak egyet ennek örömére a lakással szemközti bárban, az utca túloldalán. odakint hideg volt. Chicagói január. Robin öt réteg ruhát is magára húzott, pedig csak az úton ment át. Mire odaért, Daniel már részeg volt. Az anyját másodszor vágják fel egy év alatt. Csirió!

A bár egy olyan jellegtelen, színtelen-szagtalan, semmilyen fajta volt. Robinnak nehézséget okozott volna elmondani az útirányt. Volt egy villogó Old Style jel az egyetlen ablakban, de még házszámtáblája sem volt. Valahol a 242. és a 246. között, maximum ennyit tudott volna mondani, ami valami oknál fogva bárkit összekavart volna, de nem Danielt. Ő tudta az utat.

– Nesze, itt a kettes számú! – emelte poharát Daniel. Most barnát ivott. Rendszerint a világos vagy a félbarna sört kedvelte, de most tél volt. – A jobb vagy a bal lába?

– Tudod, még csak nem is emlékszem… Azt hiszem, teljesen kizártam ezt a fejemből. Hát nem szörnyű? Borzasztó ember vagyok. – Mindez meglepetésként érte, noha nem kellett volna meglepődnie. Az anyja elutasította az egészséges táplálkozást éppúgy, mint a mozgást, így az elmúlt tíz évben rettenetesen elhízott. Két évvel ezelőtt ráadásul cukorbetegséget diagnosztizáltak nála. Már előrehaladott stádiumban. A diabétesz a katasztrofális génjeivel kombinálva érbetegséghez vezetett a lábában. Ami csupán bizsergésként kezdődött, hamarosan állandó fájdalommá változott. Robin látta az anyja lábát a kórházban közvetlenül az első műtét után, és émelygett a kékségétől. Hogy nem vette észre az anyja? Vagy az apja? Hogy siklott át ezen a figyelmük? Az orvos beültetett egy kis fémcsövet, egy stentet az anyja lábába, hogy megfelelő legyen a véráramlás. (Robin kíváncsi lett volna, hová megy a vér, amikor nem megfelelően áramlik.) Az orvos eredetileg egy bypass-műtétet akart, de ez a terv mindenkit megrémített. Még most is ehhez ragaszkodott, legalábbis Robin testvére, Benny szerint.
– Ez könnyen eldurvulhat – magyarázta neki. – Figyelmeztetett minket.
De Edie megegyezett az orvossal, megígérte, hogy jól fog viselkedni. Harmincöt évnyi ügyvédi pályafutással a háta mögött pontosan tudta, hogyan nyerjen csatát. Hat hónappal később Edie még mindig nem változtatott az életmódján, egyetlen lépést sem tett azért, hogy segítsen magán, s már megint itt tartottak.

– Nem arról van szó, hogy nem érdekel – magyarázta Robin. – Egyszerűen csak nem akarok tudni róla.

Már így is túl sokat tudott. Ez volt a nagy büdös, való élet, ami egyenesen az arcába csapott, és nem akart vele kezdeni semmit sem. Múlt hétvégén hazament a kertvárosba, ahol felnőtt, és ahonnan tizenhárom éve úgy menekült el, hogy remélte: soha nem kell visszatérnie. De hazament, hogy szembenézzen ezzel az őrülettel, és amit talált, az már túl sok volt. Az anyja felvette a vasútállomás előtt, aztán elindult a kocsival, és leparkolt a sarkon túl egy mozi előtt. Késő délután volt, az iskolában, ahol Robin tanított, épp félnapos tanítás volt. (Már voltak kósza gondolatai arról, hogy mihez kezdjen a szabad délutánnal: egy hosszú futás a tó körül a nap legmelegebb szakában, vagy esetleg egy korai ivászat Daniellel… De ebből nem lett semmi.) Az idős lakosok úgy sétáltak kifelé a moziból, mint egy lassított felvételen. Néhány hivatásos anyuka vonszolta a totyogó gyerekét a park felé az utcán keresztül. Robin majdnem kivetette magát a kocsiból utánuk. Vigyetek engem is magatokkal…

– Volna itt valami, amit el kell mondanom neked, mielőtt hazaérünk – sóhajtotta az anyja, nehezen lélegezve, esetlen, nagy teste szőrmekabátba burkolva, testéből semmi nem látszott ki, csupán hamuszürke arca, petyhüdt álla és vastag, ráncos nyaka. – Apád elhagyott. Elege lett.
– Ez valami vicc… – szólt Robin.
– Ez az igazság – válaszolt az anyja. – Lelécelt, és nem is fog visszajönni.
Robinban csak később tudatosult, hogy milyen bizarr módja ez a közlésnek. Mintha az apját mindig is úgy tartották volna, mint valami háziállatot, csapdába ejtve a szarfoltos újságpapírral bélelt szűk kalitkájában. Apja iránti érzései abban a pillanatban gyökeresen megváltoztak. Az anyja nehéz eset volt, a helyzet pedig rázós. Az apja menekülőre fogta, de Robin soha nem ítélte el a gyávaságot; hiszen ez is csak egy döntés. Még mindig utálta magát, amiért így gondolkodott. Ez itt az anyja, beteg, és segítségre van szüksége. Feladva kétségtelenül törékeny erkölcsi normáit, Robin tudta, hogy csak egyetlen nyilvánvaló ítélet születhet. Apja döntése megvetendő volt. Gondolatmenetének nem adott hangot, csupán a végső elhatározásnak. Az apja sohasem érdemel bocsánatot. A történtek előtt sem kedvelte őt túlzottan, noha szerette, de nem kellett hozzá túl sok, hogy érzései elmozduljanak egy olyan irányba, ami már a gyűlölethez áll közel, vagy legalábbis a szeretet megsemmisüléséhez.

Az anyja zokogott. Robin megérintette a kezét, majd óvatosan átkarolta a vállát. Edie reszketett, ajka elkékült. Egyetlen lépésnyire a haláltól, gondolta Robin. Bár nem volt orvos.

– Jobban kellett volna bánnom vele – mondta az anyja.
Robin nem tudott vitába szállni vele, így minden, amit tenni tudott, az volt, hogy az apját vádolta. Richard Middlestein egy életre szóló szövetséget írt alá Edie Herzennel. És Edie még mindig élt. És mivel a műtét olyan irrelevánsnak tűnt ebben a pillanatban, Robin nem is akarta zaklatni azzal, hogy az egészségéről faggatja.

A bátyja, Benny volt az, aki általában gondját viselte. Robin elment ugyan az első műtétre, ugyanúgy ott ült néhány órát a váróteremben, mint mindenki más – unalmas volt. Mindenki tudta, hogy minden rendben lesz vele, ez csak egy egyszerű beavatkozás, és még aznap éjjel kiengedik a kórházból – aztán a következő műtét alkalmával azt hazudta, túlságosan elfoglalt. Robin azt gondolta, büntetlenül megúszhatja, még ha ez borzalmas emberi lénnyé is teszi. Megbízható, erős, családszerető bátyja, Benny, aki két várossal arrébb élt a szüleiktől, persze ott volt. Ő, a plasztikázott orrú felesége, az unokahúga, Emily, az unokaöccse, Josh, mindenki türelmesen várakozott az apjuk mellett, hogy Edie túl legyen az egészen. Na, hány aggódó gyermek kell hozzá, hogy becsavarjunk egy villanykörtét?

De a legutolsó trauma valami új, valami rendkívül szokatlan volt. Az elhagyatottság érzése összetörte a szívét. És Benny még csak távolról sem volt felkészülve arra, hogy valami ilyesmivel kelljen szembenéznie. Robin fejben elkezdte összeszedni, hogy ki tudna esetleg segíteni az anyján: régi barátok a zsinagógából, Cohnék, Grodsteinék, Weinmanék és Frankenék.

Negyven éve ismerték már egymást. de ők még mindannyian házasok voltak, és tudták, hogy ez nem az ő dolguk. Nem, ez Robin szakterülete volt. Mindig is szingli volt, aminek talán megvolt az oka. Itt most rá volt szükség.

– Határozottan nem vagy borzasztó ember – mondta Daniel. Megvakarta puhának tűnő szőke szakállát. Robin hónapokig fantáziált arról, hogy milyen puha lehet. Rajta minden olyan puhának és vigasztalónak tűnt, de valahogy enyhén gyengének is. Szakálla, bajusza, a haja, szőrzete a mellén és a hasán – az elmúlt nyáron látta párszor, ahogy elterpeszkedve napozik a hátsó verandán egy kifakult függőágyban – aranyló és pihekönnyű volt. Egyszer meg is próbálta megveregetni a fejét, csak hogy érezze, milyen érzés megérinteni a haját, de félreértette a kézmozdulatát, mintha egy pacsit akart volna neki adni, és már emelte is a saját kezét, hogy a levegőben találkozzon az övével, így nem maradt már választása, mint belecsapni.

Akárhogy is, az csak haj volt. Nem kellett, hogy megérintse. Megvolt neki a saját haja, ami a maga módján szintén puha volt, fekete, göndör, drótszerűen rugalmas, de még mindig puha.

Egyébként is, ott volt még a többi dolog rajta: a világos-félbarna-barna sör okozta úszógumi, ami bőven a nadrágja öve alá lógott, mint egy személyi légzsák; a kinyúlt és fakó flanelingek lyukas zsebekkel és mandzsettával, a fehér-kék farmerek és kordnadrágok elnyűtt térdekkel, a magas szárú Converse, aminek a talpát ragasztószalag tartotta össze. A véreres szemek. A kisebesedett körömágyak. A rengeteg idő, amit a neten töltött (oké, hogy ez a munkája, de attól még aggasztó). Az egyetlen alkalom, amikor elhagyta a házat, az volt, amikor leugrott ebbe a bárba, vagy amikor Robin kirángatta őt egy-egy sétára a melegebb napokon.

– A pasid, Daniel – a szobatársa, Felicia így emlegette.
– Nem a pasim – tiltakozott.
– De úgy viselkedsz, mintha az volna – vágott vissza Felicia. – Miről beszélgettek azokon a ti hosszú sétáitokon?
Robin anyjáról beszélgettek. Legalábbis mostanában.
– Nem tudom, hogyan tudnék segíteni neki – panaszolta Robin.
– Azt hiszem, egyszerűen csak ott kellene lenned mellette – válaszolta Daniel.

Tudta, hogy ez az, amit elvárnak tőle, de valahányszor felszállt a hazafelé tartó vonatra, mély depresszió kezdett úrrá lenni rajta. Ahogy a látvány lassan átalakult, és a chicagói üzleti negyed magas, szemkápráztató épületeit felváltották a kisebb-nagyobb bevásárlóközpontok, amelyek meghatározták a kertváros képét – a kertváros jóval több ennél, tudta ő, azonban a neurózis elhomályosította az ítélőképességét –, kezdte egyre pocsékabbul érezni magát.

Ha nem költözött volna vissza New Yorkból Chicagóba, ez sohasem történhetett volna meg. Érezte a zsigereiben. Csupán egy évet töltött ott, egy év négy másik lánnyal egy jó öreg földszinti házban Bushwickben, nyikorgó mennyezettel és olyan szomszédokkal, akik, úgy tűnt, állandóan főznek. (Csörömpölő serpenyők, az az állandó rotyogás, mi a fenéért kell állandóan kotyvasztaniuk valamit?) A lakásnak két ablaka volt, az egyik a szomszédos üres telekre nézett, a másik, a hátsó pedig a szeméttel teleszórt sikátorra. Az ablakokra rácsokat szereltek. Belülről olyan érzést keltett, mint egy börtön, de kint még ennél is rosszabb volt a helyzet. A férfiak mocskos megjegyzéseket tettek rá az utcán. Legtöbbször „fehér picsa” volt, és utálta, még ha nem is tudott vitatkozni vele. Folyamatosan keresett valami vonzót a környezetében, de túlságosan felkészületlen és tájékozatlan volt. A legtöbb idejét abban az évben egy vonaton töltötte; menni valahová, mindegy hová, csak ott ne legyen.

A szobatársai olyanok voltak, mint ő, legalábbis többé-kevésbé. Jennifer, Julie és Jordan – így hívták őket. Mindannyian zsidók voltak, mindannyian középnyugati főiskoláról jöttek, és mindannyiuknak volt titkos alszámlája az anyjuk bankszámlájához, aki hébe-hóba tett egy kis külön pénzt rá, csak hogy meg tudják lepni magukat valamivel. Volt egy ötödik lakótársuk is, aki a nappaliban aludt a kanapén, már amikor nem a barátnője házában töltötte az éjszakát. Egy életerős alaszkai csaj volt, Teresa, aki egy alkoholistákkal teli városban nőtt fel, kiharcolta az utat a középosztályba, míg a többi szobatársnő nem tett egyebet, mint lébecolt.

Mindannyian a Taníts Amerikáért! program keretein belül kerültek New Yorkba, és aztán szétszórták őket Brooklyn rémes középiskoláiban. Jellemzően nem a Park Slope városrészben, ahol a nett, családos emberek éltek, hanem attól keletre, ahol az utak a versenypályára és a repterekre, vagy egyszerűen sehová sem vezettek – legalábbis néha úgy tűnt. Robin erre egyáltalán nem volt felkészülve. Különösen az után nem, hogy leélt egy életet a fogyasztói tömegkultúrában, ami folyton azt sulykolta belé, hogy milyen elcseszettek lehetnek az iskolák az elszegényedett, lepusztult városrészekben. Nem volt olyan film, dal, Esküdt ellenségek epizód, főiskolai szeminárium vagy bármilyen felkészítő program, ami ténylegesen felkészíthette volna arra, mekkora szívás lesz az az egy év, amit a veszélyeztetett gyerekekkel teli iskolában tölt majd el. Ha reményt, inspirációt, netán sikerélményt keresett volna, hát nagyon rossz helyen keresgélt. Egyszerűen nem hazai pályán játszott, és ezt mindenki tudta. Nem volt pókerarca, egész nap csak remegett.

Felkelés után minden reggel azon tűnődött, vajon több kárt okoz-e, mint hasznot. Saját zsebből finanszírozta a papírt és a szövegkiemelőt. Próbált újításokat bevezetni: egy nagy, üres konzervdobozt (az előző esti spagettiszószba belefőzött kockázott paradicsomét) beborított papírral, és elnevezte Meghallgat-Laknak, majd elhelyezte az osztályterem bejáratánál.

– Amikor kiabálni szeretnétek, vagy csak szomorúak vagytok valami miatt, kérlek, írjátok le az érzéseiteket, és tegyétek be ide – javasolta a gyerekeknek. – Megígérem, Meghallgat-Lak titeket.

Óra után elolvasta a cetliket. Néha egyszerűen befogadható információkra lelt.

Valaki ellopta a ceruzámat.
Utálok dolgozatot írni.
Jó lenne, ha mindennap csirkefalatokat adnának ebédre.

De a levélkék gyakrabban voltak szomorúak, olykor csöpögtek a gyűlölettől.

Az apám tegnap buzeránsnak nevezett.
Túl hangosak a házban, nem bírok aludni.
Utállak, rühellem ezeket a szavakat, gyűlölök mindenkit.

De nem emiatt hagyta ott végül a várost, legalábbis nem így emlékezett. Volt egy pontos, konkrét esemény, ami az iskolai év vége felé történt. Egy héten át, minden reggel Robin és a szobatársnői összecsipkedve ébredtek. Először csak pár volt rajtuk, majd néhány nap múlva a törzsük, a hasuk, a végtagjaik, mindenük tele volt vörös, égő foltokkal. Nem volt ezen mit szépíteni vagy tagadni: poloska volt a lakásban. Teresa végül rájött, hogy miféle csípések ezek, és hogy mit is kellene csinálni. Az összes holmijukat ki kell mosni forró vízben, és ki kell hívni a kártevőirtót.

– És persze a matracokat is ki kell dobálnunk – tette hozzá.

Ki javasolta először, hogy inkább égessék el? Robin volt? Az ő elméje rohant a pusztulás felé olyan gyorsan? De ha nem is ő volt az, tutira ő volt az első, aki rögtön beleegyezett. Azonnal neki is láttak. Egyetlen pillanatig sem bírtak tovább élni a poloskás dolgokkal. Lerugdosták a matracokat a lépcsőn, Teresa pedig egyedül ráncigálta le a kanapéját. Kicibáltak minden egyes darabot a kaviccsal borított üres udvaron át a háztömb mögötti undorító sikátorba. Robin elrohant a sarki kisboltba, és vett egy kis gyújtófolyadékot. Az egyik lány adott gyufát. A többiek összeszedték a sikátorból az éghető dolgokat: régi újságokat, egy lámpaernyőt, fél tucat üres, mocskos pizzásdobozt. Mind ott álltak, és nézték, ahogy a lángok felemésztik a matracokat. Mind ott álltak, és vakarózva nézték, ahogy a kis rohadékok elégnek. Hát ezt érdemelték? Elvégre ők tanítottak Amerikáért…
– A picsába az egésszel. Én hazamegyek – vizsgálgatta pöttyös karját Robin.
– Én is – mondta Julie.
– Én is – tette hozzá Jennifer.
– És én is – sóhajtotta Jordan.
– Én ugyan nem! – vágta rá Teresa. – Összeköltözök a csajommal. New York egy fasza hely!

Jami Attenberg

Robin most két lakótárssal osztotta meg tágas andersonville-i lakását. Az egyik sose volt otthon, ez csak alibi volt részéről, mert nagy titokban valójában a pasijával lakott (ne botránkoztassuk meg a katolikus szüleinket, még akkor sem, ha a húszas éveink legvégét tapossuk, és már biztosan nem vagyunk szüzek). A másik viszont állandóan otthon lógott, mert éppúgy nem volt hová mennie, mint Robinnak.

A lakás csak három megállónyira volt a magániskolától, ahol történelmet tanított az elmúlt hét évben.

Az élete Chicagóban minden téren jobban alakult, mint ahogyan várta, amikor elköltözött, bár néha elmerengett azon, hogy nem ment-e el túl korán, mert tudta: akkor soha nem jött volna vissza. Ez volt Chicago. A végállomás. Mivel volt egy szívbeteg anyja, akivel most már törődnie kellett.

Fordította: Kofler Éva

Jami Attenberg: Családom és más nehéz falatok
Alexandra Kiadó, Pécs, 2018