»Megjárt mennyet és poklot« | Fedák Sári bőrében: Szűcs Nelli

L. Horváth Katalin |

A Szentendrei Teátrumban augusztus 5-én láthatja a közönség Szűcs Nelli Fedák Sári-estjét. „Rendkívüli személyisége, kivételes egyénisége kitörölhetetlen nyomot hagyott színházi életünkben. Fedák Sári megérdemli, hogy végre hozzá méltóan emlékezzünk meg róla!” – olvasható a színlapon. Az egykor ünnepelt színésznőt a Tanácsköztársaság után „levörösözték”, a második világháború után pedig „nácirajongóként” nyolc hónapnyi börtönbüntetésre ítélték. Büntetése letöltése után már nem térhetett vissza a színpadra. Fedák Sári alakítóját, Szűcs Nellit kérdeztük.

Hogyan született meg az önálló est gondolata?
Három-négy évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója felajánlotta a színházban dolgozó színészeknek, hogy mindenki csinálhat egy saját estet. Amellett, hogy havonta egyszer-kétszer játssza a saját színházunkban – a Nemzeti logója alatt –, egyébként oda viszi, ahová akarja. Attila abban az időben rendezte a Fekete ég – A fehér felhő  című Molnár Ferenc-darabot, és akkor találkozott Molnár Ferenc második feleségének, Fedák Sárinak a Te csak most aludjál, Liliom… című naplójával. Azt mondta: te csináld ezt, ez neked való! Ebből a könyvből tudtam meg, hogy ez Fedák második naplója, volt egy korábbi is Út közben címmel. Fedák Sári szintén Kárpátaljáról származik, beregszászi születésű. A naplójában olvastam, hogy abban az épületben látott először színházat és lépett fel először műkedvelőként, ahol most a beregszászi színházunk van. Azt gondoltam, nincs véletlen, nekem ezt csinálnom kell, és habár beszélek az egész életéről, azokat a dolgokat próbáltam csokorba szedni, amelyek összekötnek minket, amelyekről én is úgy gondolkodom, mint ő.

Mi a leginkább közös Fedák Sáriban és önben?
A munkaszeretet, a színház iránti alázat és Isten szeretete.

Színésznőnek színésznőt játszani különleges feladat?
Ezzel nem foglalkoztam, egy emberről akartam beszélni, aki megjárta mennyet és poklot is. A maga korában ő volt az egyik leghíresebb magyar színésznő, a „Zsazsa”, akit istenítettek, nemcsak Magyarországon, de Bécsben is, Németországban is. Jöttek-mentek a rendszerek, először a „kommunista” bélyeget ragasztották rá, aztán azt, hogy fasiszta, antiszemita. Olyan ember volt, akit egyik napról a másikra el akartak tenni láb alól, főleg az irigyei. Őt még nem rehabilitálták, és azt gondoltam, én rehabilitálni tudom az előadásommal, azzal, ha beszélek róla.

Hány előadáson van túl?
A szentendrei az ötvenhatodik.

Milyen tapasztalatokat szűrt le eddig?
Fantasztikus csodák történtek velem az előadással kapcsolatban – ha az ember jó úton van, akkor a Jóisten is megsegíti. Nemcsak a primadonnáról, a színésznőről kapnak információt a nézők, hanem a korról is, amelyben élt. Nyolc-kilencéves gyerekek is végignézték az előadást, és a szülők mesélték, hogy nem tudták, levenni a szemüket róla. Az egyik nézőm elmondta, hogy gyerekkorában látta Fedák Sárit színpadon – Németországban. Volt olyan kilencvenkét éves nézőm, aki azt mondta, amikor meghallotta, hogy Fedák Sáriról lesz előadás a Nemzetiben, elhatározta, hogy ha megéri, feltétlenül megnézi. El is jött, megnézte, és könnyekkel a szemében köszönte meg, hogy visszarepítettem abba az időbe, amikor még fiatal volt. Felidéztem benne azokat a dolgokat, amiket átélt. Volt egy hölgy, aki azt mondta, hogy a nagymamája együtt ült börtönben Fedák Sárival. Sokan megvárnak előadás után, és beszélgetek a nézőkkel. Nekem annál több nem kell, mint hogy valaki még tovább folytatná az eszmecserét.

Amikor olvastam a naplókat, és nem csak Fedák Sáriéit, az volt az egyik érzésem, hogy a világ, az emberi viszonyok nem változtak semmit. A másik az: hogy lehet, hogy azok az emberek, akik megélték az első háborút, Trianont, a második világháborút, nem őrültek bele a szörnyűségekbe? Haragszom a fiatalokra, amikor azt mondják, nem érdeklik őket a korok, amikor még nem éltek. A szocializmus sem, pedig az szinte tegnap volt. A szüleik, a nagyszüleik, a dédszüleik megélték azokat az időket, hát hogy mondhatják, hogy őket nem érdekli? Nagy felelősség hárul ránk, színészekre, tanárokra, szülőkre, hogy mit adunk át a jövő nemzedékeinek.

Egyedül, partnerek nélkül lenni a színpadon nehezebb, mint csapatban?
Nekem nem okozott nehézséget, sőt belekóstolva annyira megtetszett a dolog, hogy foglalkozom egy újabb témával is. Nagyon szeretem a csapatjátékot is, amikor jó partner van a színpadon, fantasztikus élmény egymásnak passzolgatni a labdát. Egy önálló esten pedig azt próbálhatom ki, színészként hogyan tudom egyedül megtartani az emberek figyelmét, hogyan tudom őket elvarázsolni, hogyan tudok illúziót kelteni – saját magamnak is, nem csak a nézőknek. Huszonöt éve vagyok a pályán. Most keverhetem-kavarhatom a színpadon, amit a rendezőktől tanultam ennyi idő alatt. Megmutathatom, hogyan tudom száz percig egy másik világba helyezni önmagamat is, a nézőt is.

Fotók: Molnár Péter/Nemzeti Színház

Szentendrei Teátrum
Városháza díszterme