Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet (részlet)

Posted on 2018. június 26. kedd Szerző:

0


Miruna előbb a három földszinti lakásba csengetett be, de szerencsére senki nem nyitott ajtót. Már a számon volt, hogy talán mára elég is lesz ennyi, és szerintem mi megtettük a magunkét, amikor az első emeleten valaki zörögni kezdett a zárral. Hatvan körüli, hunyorgó szemű nő nyitott ajtót.

Amikor meglát minket, felragyog a nő vaksin hunyorgó, gyulladásos szeme.

– Ó, elhozták Cézárt? – kérdi szinte sikoltva, és a hátunk mögé néz. Majd le a bokánkhoz, mintha ott lábatlankodna a ki tudja, mikor megszökött pincsi.

– Sajnos nem – mondja Miruna tárgyilagosan.
Eddig tartott a kegyelmi pillanat. A nő arca elsötétül, gyanakodva néz ránk.
– Mit akarnak? Ha a gázosok küldték magukat, akkor…
– Mi is keresünk valakit.
Kicsit enyhült az arca.
– De nem kutyát, ugye?
– Nem. Valakit, aki itt lakott. Vagy húsz éve.
Annak drukkolok, hogy mint a mesékben, apám változzon át szőrös négylábúvá. Hogy szalonnabőrrel vagy friss kenyérbéllel is ide lehessen csalogatni. Hogy szavak helyett valami sokkal egyértelműbb, vicsorgó morgás vagy szűkölés hagyja el a száját. És a tekintete is legalább olyan tiszta legyen, mint egy állaté.

– Én nem emlékszem semmire.

– Az úr édesapja volt – mutat rám Miruna. – Nagyon messziről jött, hogy megtalálja.

És beszélni kezd az öregasszonyhoz hosszan. A beszéd dallama már önmagában is megnyugtató: minden egyes szóval jobban odaláncolja magához, és ehhez a váratlan, egyre jobban kiszínezett történethez. Ért az emberekhez, jegyzem meg magamban ügyetlenül, mert én már rég feladtam volna az egészet. De az idegen nő egyre barátságosabb, már nem torlaszolja el saját testével a bejáratot, domnicának szólítja Mirunát, aki ügyel az illemre, mert egy pillanatra sem hozza szóba a börtönt. Utazásról, elszakadásról, szerelmi viszontagságokról szól ez a hömpölygő, pár mondatos kalandregény, amelyben még minden szereplő makulátlan.

– Sajnálom, kedves – mondja végül a megpuhított nő –, mi csak egy-két éve lakunk itt. De legfölül, Ionescuéknál mindent tudni fognak. Mondják csak nyugodtan, hogy Tánti Florica küldte magukat.

Néhány perc múlva már Ionescuék a lakás arányaihoz képest méretes, ötször négyes nappalijában kavargatjuk a teát. Jól sejtettem, ez nem a megszokott kettőhatvanas belmagasság, hanem húsz centivel több. Itt sem lehet, mondjuk, röplabdázni, de legalább nincs az a szar érzés, hogy mindjárt agyonnyom valami. A beosztás is átgondolt, a három szobába a keskeny és hosszúkás előtérből lehet bejutni, nincs kínos átjárás, és alig van kihasználatlan zug. A vécé persze a fürdőben, ami nem rossz, de gyomorbajos férj esetén kissé átértékelődik a fürdés élménye.

Ha az erkély belső falát kiütnék, és beépítenék, nagyobb lehetne a konyha.

A szakmázás mindig lehiggaszt. Mintha valaki megengedné, hogy mikroszkóp alá tegyem a fél világot.

A lakásban is bojtos sapkát hordó férfi  amolyan gondnok volt a házban évekig. Ő szedte be a fűtéspénzt, cseréltette ki a törött ablakokat a folyosón, és utasította rendre a takarítónőt, ha az nem kotort be a seprűjével a cserepes virágok mögé. Arcának szigorú vonásai mára felpuhultak, enyhén puff adt, tésztássá vált az egész ember. Érdeklődve szemlél minket, mintha valami poszteren nézné a távoli, kéklő hegyeket.

A teafi ltert valahonnan a kredenc mélyéről vakarhatták elő. Fáradt zsír- és gőzszaga van.

A felesége behozza a cukrot, majd ő is leül. Nem talált semmit, ami megtenné cukortartónak, ezért egy csészealjra púpozta rá. Így még elmegy. Talán ha várunk még néhány percet a szűk előszobában, még át is öltöznek ünneplőbe. Vajon mióta nem fogadtak vendégeket?

Eddig semleges dolgokról beszélgettünk. Időjárás, pár szó politikáról. Ahogy az asszony végre leül, és egy gyors, ideges pillantással felméri a teli csészéket, Miruna pár szóban elmondja, amit kell. Ez már nem romantikus. Szikár és fantáziátlan.

Őt egy gobelin-szarvas nézi, engem egy szent tart szemmel.

A legfelső emeleten vagyunk. Ha minden stimmel, anyámék épp szemben laktak Ionescuékkal. Most valahogy mégis elbizonytalanodom. Miért épp ez a ház lenne? Miért épp az az ajtó? Amikor elképzeltem, bennem mindig is más színek éltek, másfajta félhomály lengett a folyosón. Itt minden olyan furcsa. A fotelek öregemberszaga, a kicsorbult nippek a polcokon, a szürkévé fakult horgolás a tévé tetején, amely rálóg a sötét képernyőre.

– Ismertem őket – bólint az egykori gondnok, miután szinte bántó felületességgel pillant a fényképre. A felesége bólogat.

Hirtelen annyi erőm se marad, hogy fogni tudjam a csészémet. Szeretném, ha azonnal visszavonná a mondatát.

– De már nagyon rég nem jártak erre – teszi hozzá. – Az elköltözésük után is csak a férfi  jött vissza. Hogy is hívták? Lon… Leb…
– Lobonţ Tiberiu – segítek. Direkt a román nevét mondom.
– Igen, ő volt az.
– És úgy mondja, hogy a költözés után is lakott itt?
– Igen, még néhány évig. Egyedül, a felesége nélkül. Gyerekre nem emlékszem.
Nem is nagyon emlékezhet. Akkor én már rég az Avram Iancu negyvenben laktam, letétben.
– Milyen ember volt? – kérdezte Miruna.
– Csendes. Nem volt vele gond. Mindig előre köszönt, mint egy igazi úr. A feleségem tanította meg az asszonykát puliszkát főzni, de hiába. Nem az a fajta volt, akinek illik a fakanál a kezébe.

Ki se kell mondania, hogy nem bírta az anyámat. Ő meg valószínűleg amolyan férfi cselédként kezelte a gondnokot, aki kérés nélkül is megszereli az elakadt redőnyt, és megjavítja a lefolyót. S az sem baj, ha nem kínálja meg semmivel.
– Mostanság nem látták errefelé?
– Bolond lenne, ha visszajönne – nevetett fel a férfi , de nem csengett a hangja. Tompán gördült végig a nappali kopott padlóján. A hosszú évek óta köréjük fonódó csalódottság rakódhatott le benne. Hiszen joggal gondolhatták annak idején, hogy az a ravaszsággal vegyes szerencse, amely a lakást ajándékozta nekik a fejesek blokkjában, az út eleje lesz, és nem a vége. Márpedig a vége volt: Ionescuék láthatóan most is ott toporognak, ahol a beköltözéskor tartottak. És a maguk köré zsúfolt dísztárgyak is inkább a remény egykori maradékai, hogy lesz még feljebb is. Csak ki kell várni. És mindent megtenni érte. Talán épp azzal az alázatos és szolgai fi gyelemmel, ahogy Mirunát is hallgatták. A várva várt feljebb jutás helyett viszont úgy kezdtek el mállani, megroggyanni, májfoltosodni, ahogy alattuk a tömbház. Már csak az emlékeikben hasonlítanak önmagukra. Azt hiszem, ők az utolsók, akik még itt maradtak. S már csak az a halvány vigasz maradt az egykori szerencséből, hogy az újakat, ezeket a lecsúszott jöttmenteket, a mindenhonnan kirúgott balfékeket ők még valahogy föntről szemlélhetik.

– Magára hasonlít – mutat rám. – Mérnök volt, de mindig úgy éreztem, hogy inkább álmodozni szeret. A felhőket számolja a mennyországban.
– Rólam is mindig ezt mondta az apám – húzza el a száját Miruna.
– Kislányoknak jobban áll az ilyesmi – legyint felé Ionescu.
– Nőknek is – teszem hozzá gyorsan.
Miruna összehúzott szemmel néz rám. Valahogy úgy, mintha most fedezné fel, hogy én is a szobában vagyok.

– Ha megtalálják, mondják meg neki, hogy Vali üdvözli. Emlékezni fog rám.

És az ajtóban, amikor csoszogva kikísérnek, arra kér, hogy ha lehet, akkor küldjek majd neki az apám fotójából. A címet már tudom. Aztán hosszan rázza a kezem. Igazából akkor jövök rá, hogy a képen nem is az apámat, azt az ismerős idegent nézte hosszan a beszélgetés ideje alatt, hanem a fekete-fehéren is láthatóan színes, frissen készült tömbházat. A szemük fényét.

Miután eladtam anyám lakását, abban állapodtam meg a költöztetőkkel, hogy ingyen elviszik az egész cuccot. Illetve, hogy az elvitt holmi lesz a fi zetség.

A szakállas, inkább könyvtárba illő fuvaros körülnézett anyám lakásában, beszimatolt még a spájzba is a lassan romló kompótok közé, de a fi ókokba már nem mert beletúrni. Régi, fénytelen bútorok voltak mindenütt. Nyikorgó franciaágy, égetni is rossz. Ki tudja, mikor forgatott könyvek, a por fi nom hamujával belepett képkeretek. Látszott, hogy mérlegel, számolgat magában a fuvaros, de én már az első perctől tudtam, hogy nem hagyja ki az üzletet. Hiszen hány olyan történetet hallott már, hogy mi mindent találni egy ilyen lakás rejtett zugaiban. A dugipénzen túl egyszerű, kacatnak látszó holmikról derülhet ki, hogy igazi főnyereménynek számítanak a régiségbuzik között. Mondjuk, a családi ékszert vissza szokták adni. Egy-egy gyűrűt vagy nyakláncot. Ha túl patinás, könnyen azonosítható.

Igazából az én dolgom lett volna kipakolni a temetés után. Kihúzni a fi ókokat, kirámolni a szekrények naftalinos tartalmát. Benézni mindenhová, majd rendszerezni, ami megmaradt. Az örökségemet, vagy micsodát. De nem volt hozzá se erőm, se kedvem. Nem akartam feltúrni azt, ami már úgy-ahogy leülepedett.

Vevőnek viszont így nem mutathattam meg a lakást. A sötét, ormótlan konfekcióbútorok legalább tíz százalékot levesznek az árból.

Egy tisztasági festés viszont csak javít a helyzeten.

A leendő vevő hálás lehet. Kezet csókolhat, hogy elintézem helyette. Minden eltűnik, ami beleivódhatott a falakba. Minden szag, kipárolgás, savanyú köd, ami előtört a hülye fejünkből. Anyám elköltözése Pestre, majd visszatérése, a nyomozók hümmögése, a veszekedések és kibékülések, az egyre indulatosabb fogadkozások, hogy minden másként lesz, a kályhás Guszti suta álldogálása az előszobában, a szemrehányások és a gyűlölet, a ráktól eltorzult test és a Láthatatlan ember kóros láthatatlansága. Minden, ami megtörtént itt, most eltűnik. Tiszták lesznek a falak, akár a letörölt tábla az iskolában. Vagy a folyosók fertőtlenítés után.

Anna néni lelketlenséggel vádol majd, de túl fogom élni. Ő még mindig nem tudja, hogy csak így lehet túlélni, és hogy a fi a már rég erre gyúr a háta mögött.

Hárman jöttek végül a megbeszélt napon. Egy nagyobb és egy kisebb furgon tolatott be az udvarra. A nagyobbikba nyilván a szemét, a kisebbikbe a még használható dolgok kerülnek majd.

Kezet fogtunk, aztán kettő ki is ment az udvarra elszívni még egy slukkot a pakolás előtt.

A harmadik, aki bent maradt velem, az lehetett a vezetőjük. Rutinos volt, de még nem részvét nélküli. Vagy legalábbis el tudta játszani.

– Tényleg nem visz el semmit? – fordult felém, miután felmérte a terepet.
– Nem.
Még egyszer körülnézett.
– Az édesanyjáé volt, ugye?
– Igen.
Elég kelletlenül felelgettem.
– Mostanában ment el?
– Két hete.
– Azér’ vihet még valamit, ha akar.
– De én már megbeszéltem a főnökével.
– Az most nem számít.
Úgy nézett rám, hogy nem mertem ellentmondani. Talán pszichológus volt korábban, és ez most egy terápia.
– Melyiket javasolja? – kérdeztem megadóan.
– Aztat – mutatott rá a komódon álló petróleumlámpára.

Nem egyszerű petróleumlámpa volt. Azon kevés tárgyak egyike, amelyik tudja, hogyan vonzza magára a tekintetet. A törzse masszív öntvény, és kellemesen cirádás. Láthatóan nem mindennapi használatra szánták, a cilinder füstüvege sehol sem volt kormos. A kanócot állító gomb és a foglalat reze már patinásan oxidálódott. Ferenc nagyapámé lehetett. Tipikus bizományi holmi, onnan hozhatta az indiai vázákkal és a falra aggatott réztányérokkal együtt. Megvoltak a kapcsolatai. Nem is nagyon lehetett másként, mert hiába keresett jól az öreg, egyszerűen nem tudta elkölteni. A boltok üresen kongtak, ezért értékelődött fel minden, a pult alól kapható bóvli.

Papp Sándor Zsigmond (Fotó: Máté Péter)

Kivittem a lámpát, és betettem a kocsi csomagtartójába. Önkéntelenül is kitámasztottam az elsősegélyes dobozzal, hogy fékezésnél ne guruljon el, ne törjön szét Pestig a cilinder. Most is ott vár rám a parkolóban.

A cigizők nem törődtek velem, még a szemük sarkából sem követték, hogy mit csinálok, de az volt az érzésem, hogy mindegyik helyesel magában. Hogy ennek márpedig ez a rendje.

Aztán elnyomták a csikket, és nagy szuszogással bevitték a gurtnikat. A nyitott ajtón át még láttam, ahogy a pszichológusképű beleköp a markába.

Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018