Jásdi István: Mi maradunk! (előzetes, részlet)

Posted on 2018. április 19. csütörtök Szerző:

0


A Csallóköz a régiek szerint Aranykert volt – a dunai aranymosók és a tündérek birodalma. Ám ezen a mesebeli vidéken, az Osztrák–Magyar Monarchia nyugat-magyarországi csücskében a XIX. század végén már cseppet sem mesés az élet. Amikor a korán árvaságra jutott, komáromi tímárlány, Jány Vilma és hites ura, a leszerelt őrmester, Hautzinger Sándor fűszerüzlete, kisvendéglője tönkremegy, s mindenüket elárverezik, a nincstelenné lett család a budapesti rokonok segítségével, akik állást-lakást szereznek, a fővárosba költözik. Bár Sándor kishivatalnoki fizetéséből, és abból a pénzből, amit Vilma varrással keres, nem sokra futja, a szülők nagy erőfeszítések árán kitaníttatják mindhárom gyereket. Az idősebb fiú, Guszti, a Ludovikán végez, a fiatalabbik, Sanyi, középiskolai tanári diplomát szerez, és a lány, Ili is elvégzi a tanítóképzőt. Családot alapítanak, és élnének-élhetnének boldogan, de mint oly sokszor, közbeszól a történelem. Gazdasági válságok, forradalmak, háborúk döntik romba életüket és világukat. Nem is egyszer. A férfiak megjárják két világháború frontjait és poklát, a nőknek az örök asszonyi sors jut: várnak-várnak rendületlenül, otthont-családot megtartva. És amikor a férfiak egy-egy világégés után hazatérnek, folytatják vagy újrakezdik az életüket. De soha nem adják fel.

* * * * * *

Beszervezésemre csakugyan nem tettek kísérletet. Akaratlanul és tudatlanul, beszervezetlenül, kartoték nélkül lettem névtelen szem a láncban.

„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van…”

Illyés versét csak a zsarnokság elmúltával értettem meg. Azt is, hogy az ugyanannyira önvád, mint amennyire vád.

„…mindenki szem a láncban;”

Két diktatúrát megélt generáció legvilágosabb és legpontosabb gondolatai. Őszinték és fájdalmasak. A diktatúrát nem mi magunk csináltuk, de rajtunk keresztül is működtették.

Végét járta a KGST is, ahol a szocialistának nevezett országok rossz minőségű, drága termékei mind piacra találtak. Halódtak az állami vállalatok, állami támogatás nélkül működésképtelenek voltak a téeszek, egyre erősebb lett a fogyó forrásokért folyó harc, országok, vállalatok között. Végül a magas kamatokkal a rendszert kívülről hitelező bankok és államok is veszélyben érezték a kihelyezett téteket. Elapadtak a Fekete János helyettes bankelnök által kezelt nemzetközi hitelcsapok. Már Szabó Pista bácsi és a bábolnai Burgert Róbert sem tudott állami szubvenciókat szerezni a mezőgazdaság túlméretezett, rossz hatékonysággal működő nagyvállalatai számára. Vezetőik nem engedelmeskedtek többé a pártnak, sőt magának Pista bácsinak sem. Szabó és Burgert behívatott: „Mi ezeknek a bajuk, Jásdi?” „Nincs hova növekedni, nincs értelme Argentínában, Szingapúrban csirkét eladni 150% állami támogatással csak azért, hogy több naposcsibét adhasson el Bábolna és Nádudvar. Ha nincsen pénz, elfogy a tekintély is!” „Te csak add el! Mi majd elintézzük a támogatást.”

Persze, üres volt már az állami kassza is. Senki nem hallgatott rájuk. Mindenki a saját túléléséért kapart. Megszűnt az államtól kapott monopóliumunk. Külföldi vevőink, akik számban nem szaporodtak, most maguk jártak a termelőkhöz, hogy egymás ellen is kijátsszák őket. Estek az árak, és végül a vevők maguk is elbizonytalanodtak. Soha nem tudhatták, valóban a legjobb áron vásároltak-e. Mindig volt kétségbeesettebb termelő, aki olcsóbbat kínált. Kollégáim közül többen kilátástalannak érezték a helyzetünket.

Újra kellett gondolni a cégünket is. Nem működött már az egy tag-egy szavazat módszer. A közös vállalat alapítóival részvénytársaságot alapítottunk. Összesen két százalék részvénytulajdont kaptak a felére csökkentett létszámú cég munkatársai. Én is részvényes lettem. Az esedékes prémiumot díszesen nyomott keménypapír darabra cseréltem be, amelyen alul a saját aláírásom szerepelt. A végelszámoló elődvállalattól megvettük a nevet, kifizettük a közben mindenki számára elérhető vevőkört, és elölről kezdtük új helyen, a csődbe jutott Budafoki Barnevál irodáiban. Indult a kapitalizmus!

Ezekben az időkben minden felfordult, amit örökösnek képzeltünk. Újra temették 1956 kivégzett, névtelenül, dróttal összekötözve, arccal lefelé elföldelt áldozatait. Meghalt Kádár. Egy torzonborz fiú a temetésen belekiáltotta a mikrofonba, hogy az oroszoknak nincs keresnivalójuk Magyarországon. Az irodában hallgattuk a közvetítést. Kollégáim közül többen aggódtak. Mi lesz ebből? A szovjetekkel vigyázni kell! Én, némi bűntudattal, azt mondtam akkor, hogy ezt ki kellett végre mondani valakinek. És ha valakinek, egy huszonévesnek! Öregnek, gyávának és korrumpáltnak éreztem magamat. A pártból gyorsan kiléptem.

Szabad választások következtek. Az én életemben először. Antall Józsefékre szavaztam. A nyugodt, szabadelvű konzervativizmusra. Barátaim, kollégáim közül sokan a leghangosabban kommunistaellenes pártra. Amikor ezek négy évvel később összeálltak a volt kommunistákkal, a barátaim közül többen inkább az akkoriban leginkább antikommunista szélsőjobbot választották. Mi Marival inkább a fiatalokat. Negyvenes éveink közepén úgy gondoltuk, a mi generációnk eljátszotta a szerepét a történelemben. Szétesett a KGST, megszűnt az örök időkre létrehozott Varsói Szerződés. Nyugati szövetségi rendszerbe léptünk. Széthullottak körülöttünk az első világháború után összetákolt államok. Jugoszlávia, Csehszlovákia. Végül maga a Szovjetunió is. A történelem befagyottnak hitt kerekei újra forogtak. Szerbiában, Boszniában ágyúk dörögtek, és amerikai bombázók szórták terhüket az újvidéki hídra. Háromezer ember halt meg a hideg napok városában.

 A demokrácia harmadik évében megsemmisítették Jány Gusztávnak, nagyapa testvérének törvénytelenül hozott népbírósági ítéletét. Nagyapa, Ili néni évtizedek óta vele együtt Farkasréten nyugodtak. Közvetlen rokonai közül csak nyolcvanas éveit taposó nagynéném, az őt közelről ismerők közül B. Zoltán, Mami és legidősebb unokatestvéreim éltek. Mi képviseltük a családot az ítélethirdetésen. A Legfelsőbb Bíróság előtt zajlott új per negyven esztendeje el ültnek vélt indulatokat kavart fel. A jogi érvekkel lefolytatott eljárásban vagy a párhuzamos történészi vitában természetesen csak kevesek mélyültek el. A felületes sajtóvitákban felkavarodtak az évszázados indulatok. Nem róla volt szó. A vörös- és a fehérterrorról, az országvesztésről és a revízióról, a hős szovjet partizánokról és a vörös hordákról. A fasisztákról és a holokausztról. Olyanok rántották a sárba, akikkel életében nem volt baja, és olyanok tűzték zászlóra a nevét, akiktől életében egy világ választotta el. A család, az unokaöcsök és az unokahúgok gyermekei és uno kái maguk sem sokat tudtak a történelemnek arról a kis fejezetéről, amelyben rokonuk főszerepet játszott. Abban biztosak voltak, hogy a piszkos vitához nem lehet közük. Mérnökök, tudósok, művészek, orvosok, újságírók és közgazdászok voltak, az életük másik pályán zajlott. Az események őket, az első-, másod-, harmadfokú unokatestvéreket közelebb hozták egymáshoz. Az idősebbek ott voltak az ítélet megsemmisítésekor a Legfelsőbb Bíróságon, aztán továbbra is jártak halottak napján a farkasréti sírhoz, amelyben Guszti bácsin kívül szüleik, nagyszüleik, dédszüleik nyugodtak. Nem vettek részt a sárdobálásban. A kilencvenes évektől a sírban ott voltak Jány Gusztávné hamvai is. Dávid Anci ausztriai maradványait a tábornok még élő bajtársai hozatták haza. Ők teljesítették kivégzése előtti utolsó akaratát. Mi úgy éltük az életünket, mint máskor. A jugoszláv háború kitörésekor barátainkkal éppen Jugoszláviában, Lošinj szigetén nyaraltunk. Sütött a nap, jó szél fújt reggel. Szörfözni indultam volna a kis öbölbe, ahol többnyire magunk voltunk a családdal. Indulás előtt háziasszonyunk, az újvidéki magyar öregasszony, Erzsi néni mondta, hogy háború van. A szerbek bombázták a ljubljanai repülőteret. Megteltek a Mali Lošinjból Olaszország felé induló kompok a menekülő olasz vendégekkel. Magyarország felé állítólag Zágrábon keresztül biztosították az utat. Ha nem gond, ő is velünk jönne. Nagyon gyorsan bepakoltunk a kocsiba, és kicsit zsúfoltan, de lóhalálában indultunk hazafelé, pedig a nyaralásunk fele még hátra lett volna. Komppal át Krkre, aztán a crkvenicai hídon tovább a szárazföldre. Az utat géppisztolyos horvát katonák őrizték. A magyar kormány által az új horvát hadseregnek küldött Kalasnyikovokról később sokat vitatkoztak a hazai sajtóban. Megállás nélkül hajtottunk a horvát–magyar határig, Letenyéig. A határ állomáson, a naplementében csend és béke volt. A kéményen gólyapár költött. Magyarországon, ahonnét akkorra kivonult az utolsó szovjet katona is, teljes volt a nyugalom. A taszári repülőtérről rövidesen amerikai bombázók húztak dél felé. Szerbiában háromezer halottja volt a bombázásoknak.

A szabadon választott magyar kormány visszafizethetetlennek látszó adósságokat, hitelképtelenséget és széteső gazdaságot örökölt. A korábban a KGST-piacokra termelő üzemek zömmel alkalmatlanok voltak arra, hogy minőségben és árban állják a versenyt a sza- badpiacon. A cégünk mögött álló termelők minőséggel, árral még győzték volna, de az Európai Unió (illetve elődje, az EGK, azaz az Európai Gazdasági Közösség), ahol a szovjet piacról kiszorult árut eladhatták volna, piacait zsilipárak rendszerével zárta el a magyar termelők elől. A gyors uniós csatlakozás menthette volna meg a túlméretezett iparágat. A csatlakozás azonban az optimista előrejelzésekhez képest jó tíz esztendőt késett. Hitelképtelenné váltak, csődbe jutottak a termelőüzemek. Az export célú termelést már csak a megbízhatónak ítélt, a feladathoz átszervezett részvénytársaságunkon keresztül lehetett finanszírozni. Megkerülhetetlenné vált a cégünk, a létét korábban megalapozó monopolhelyzet nélkül is. Úgy gondoltam, ha részvénytulajdonhoz juttatom okos, nyelveket beszélő, a piaci kapcsolatokat kézben tartó munkatársaimat, megerősítem érdekeltségüket, és egyúttal az rt.-t is stabilizálom. A csődbe jutó termelővállalatok által eladott részvényeket osztottuk ki prémium-, bónuszrészvényekként a jó teljesítményekért. Csalódtam. Kevesünket kivéve, a kollégákat nem érdekelte a tulajdon. Azonnal a kasszához járultak, hogy eladják a részvényeket. Néhá nyan minden pénzünket saját részvényekbe fektettük. A cég jól működött. Nyereséget termelt. Pozícióját akarta minden versenytárs. Az ágazat kulcsa volt. Mindenkinek a kulcs kellett. A hitelező bankok vezetőinek, a termelőüzemek tulajdonosainak, de leginkább a versenytársaknak. Súlyos nyomás alatt voltunk. Lassan ötvenéves voltam. Arról kellett döntenem, mivel akarom eltölteni életem hátralévő éveit. A magyar vadkapitalizmus szabad harcosaként vagy valami mással. Kollégáimnak rövidesen elmondtam, hogy kiszállok. A legtöbben nem hitték el. Két vezetőtársam, akikkel együtt már a részvények többségét tartottuk a kezünkben, úgy döntött, hogy kettesben ők sem folytatják. Jóval fiatalabbak voltak nálam. Amikor rájöttek, hogy nem tudnak rábeszélni a folytatásra, azt mérlegelték, hogy a helyembe lépnek-e a maffiákkal folyó harcokban, amelyekkel eddig az ő hátországukat, normális munkájuk feltételeit biztosítottam, vagy inkább velem együtt adják el részvényeiket, és kilépnek. Együtt léptünk ki.

Ötvenedik születésnapom után egy hónappal lemondtam minden pozíciómról. Az irodai szekrények és a szolgálati kocsi kulcsát leadtam, és a jövőre vonatkozó tervek nélkül hazamentem. Nem voltak illúzióim. Tudtam, hogy a váltással egyidejűleg az elhagyott közegben súlytalanná válok, véleményem senkit nem fog érdekelni, és itt szerzett barátaim zömét sem látom többé. Nem igazán zavart. Úgy gondoltam, évekig fog tartani, amíg elolvasom az összes könyvet, amire az utolsó évtizedben nem volt időm. Megnézem az összes kimaradt színdarabot, némi zenei műveltséget szerzek. Előbb-utóbb talán valami értelmes alkotótevékenység is újra megtalál.

Marival nyaralni mentünk kis aligai házunkba. Vitorláztam, olvastam, és együtt lestük bankszámlám állását és a tőzsdei árfolyamokat – azoknak a papírdaraboknak az értékét, amelyekre a saját aláírásommal keménypapírra nyomtatott saját részvényeket időközben kicseréltük. A ház előtt nagy autó állt, a szomszédos kikötőben hosszú, gyors és kényelmetlen vitorlás versenyhajó, a Pannónia. Semmi dolgom nem volt. Semmi, ami kötelező. Harminc év óta először. Eltelt az a hónap, amely az eddigi leghosszabb szabadságom terjedelmét jelentette, és belátható időn belül nem látszott semmilyen feladat. Beiratkoztam a Közgazdasági Egyetem egyik posztgraduális képzésére, az ingatlan szakra. Nem igazán érdekelt, de nem akartam elhülyülni. Meg-megkerestek fejvadászok. Multiknak kellett volna franciául, németül, angolul vagy olaszul beszélő vezető. Önálló feladat semmi.

Jásdi István

Véget ért a nyár, egyetemre jártam, magamnál húsz évvel fiatalabbak közé. Tanultam mikro- és makroökonómiát, marketinget. Csupa olyasmit, ami az én időmben még nem szerepelt a tanrendben. Reggelente azonban mindig arra ébredtem, hogy nem tudom, mivel fogom eltölteni a napot. Azelőtt mindig arra vágytam, hogy rengeteg szabadidőm legyen. Most, két hónap után, nem tudtam elviselni a tétlenséget. Amíg dolgoztam, nem érdekelt a pénz. Most aggódtam, ha estek az árfolyamok, vagy csak túl sokat költöttünk.

Jásdi István: Mi maradunk!
Jaffa Kiadó, Budapest, 2018
328 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár 2792 Ft
ISBN 978 963 475 0550