Jacqueline West: Csal minden álom (részlet)

Posted on 2018. április 8. vasárnap Szerző:

0


|| Prológus ||

Vér a havon.
Vörössel pettyezett fehérség. Mintha szirmokkal szórták volna be.
Az egyik szirom a számhoz ragadt. Éreztem, ahogy feloldódik a leheletemben, fémes édessége bevonta a nyelvemet.
Fájt az arcom. Mindenem fájt.
A nap pedig túlságosan élesen sütött. A fénye átszivárgott lehunyt szemhéjamon, megfeszítette az egész koponyámat.
Megpróbáltam elfordítani az arcomat, de képtelen voltam rá. Az ujjaimat, lábujjaimat próbálgattam. Semmi sem mozdult. Talán a hideg vagy a tömör hótakaró miatt, vagy mert csak félig-meddig foglaltam el a testemet, mintha az egy jelmez lett volna, amit nem vettem teljesen magamra. Mozdulatlanul feküdtem tovább a fehérségen kibomló rózsákat, az egyre terjedő vörös szirmokat figyelve magam körül. Nem tudom, meddig feküdtem ott, mire valaki felemelte a kezemet. Hunyorogva néztem fel.
A nap fénycsóvái elhomályosították a körvonalait. Csak a világító szemét láttam. Kócos fekete bozontját. A fényességtől pedig lüktetett a fejem.
Mi folyik itt? akartam kérdezni. Hogyan kerültünk ide? Miért tüzel a fél arcom? De csak nyöszörgés hagyta el a számat.
– Beszél! – a férfhang mélyen és melegen zengett. – Beszélj még, fényes angyal!
Engem még egyetlen kékszemű, fekete bozontú személy sem hívott angyalnak. Várjunk csak, ismerem ezt a sort. Ez nem egy színdarab? Próbálunk valamit?
Még mindig a kezemet fogta.
Felpislantottam rá, miközben ő az ajkához vonta a kezem, és csókot nyomott a csuklóm külső felére.
Ez jó, gondoltam. Ódivatú. Kissé teátrális. De kedves.
Volt benne valami ismerős. Bizonyára korábban már gyakoroltuk.
A világ gyémántfényben ragyogott és elcsendesedett. Az én végszavam. Hogy is van a szövegem? Az emlékezet fonala után kapkodtam. Maradj. – Maradj – valami kezekkel kapcsolatos. Valami fénnyel kapcsolatos.
A karom visszahanyatlott a hóba.
Túl késő. A férfi már elment. Vége a jelenetnek.
A rózsaillat egyre erősödött. A talaj megroggyant, a fehérség addig süppedt, amíg olyan mély lyuk keletkezett, hogy egy egész tömegnek kellett kiemelnie engem.
Jaye, mondta egy új hang. Maradj velem.
Sok-sok kéz nyúlt értem. Sok-sok kéz fektetett le. A felület, ahová letettek, vékony volt, kemény és szűk. Csörömpölt, ahogy rohantak vele a havon. Melyik jelenet ez? Mit kellene most tennem?
Egy fémajtó csapódott.
A fehér napfény kihunyt, helyette vörös lámpafény villant el. Úgy örvénylett, mint a kanál egy vérrel teli pohárban.
Jaye. Gyerünk, Jaye. Maradj velem.
Emberek csavarodtak egymásba körülöttem, az arcuk közel hajolt, eltűnt. A talaj üvöltött alattam. A fejemben vele üvöltött valami.
Tarts ki, Jaye. Maradj velem.
De a hideg addig nyiszitelt és szeletelt engem, amíg nem maradt mit érezni.
A szirmok vörösen és súlytalanul hullottak rám.
Behunytam a szemem.
Eltemettek.

|| 1. fejezet ||

Minden előzetes engedélykérés nélkül kezdett nyiladozni a szemem.
Igyekeztem lehunyva tartani. Abban a pillanatban, hogy kinyitom, beszippant a fogmosós, ruhakeresős iskolába rohanás: keresem az algebrafüzetem, eszembe jut a házi feladat, amiről megfeledkeztem, mielőtt az AMC-n leadott Hitchcock-maraton magába szippantott. Mire lebotorkálok, mindenki más felöltözött, pirosan ragyognak a reggeli futástól és zuhanytól, nekem pedig még látszik a párna nyoma az arcomon, és hogy hol feküdtem el a hajam.
A gyűrött bordó ágytakarómba burkolózva próbáltam elrejtőzni. De ezen a reggelen az ágytakaró zord komolysággal borult a mellkasomra. Valaki pedig – biztosan anya – már járt a szobámban, és elhúzta a nehéz bársonyfüggönyt, amit a jelmezboltban vett anyagmaradékokból varrtam.
Anyu biztosan felkapcsolta a lámpát is, ami azt jelentette, hogy tényleg elaludtam. De a rám hulló fény nem a hajnali ég csípős kékje volt. Még csak nem is az a világosabb kék, ami azt jelentette, hogy kétszer csaptam a szundi gombra.
A sárga, csúnya elektromos fény úgy mélyedt a szemhéjamba, mint a vajkenő kés.
Előhúztam a karom, és az ébresztőóra után matattam.
De az óra nem csörgött.
A karom pedig nem mozdult.
Kinyitottam a szemem.
Ez egészen biztosan nem az én szobám.
A szoba makulátlanul tiszta volt. A kövezete ragyogott.
Ablakai csillogtak a félig felhúzott redőnyök mögött. A falakon nem lógott semmi. Sem színházi plakátok, sem letépett színházjegyek, sem Ibsen- vagy Tennessee Williams-idézetek. Az ágyneműm olyan ropogós volt, mint a nyomtatópapír. Mindent ronda sárga fény borított el.
Micsoda fény. Micsoda szag.
Ismertem a szagot.
Folyékony szappan. Etilalkohol. Testek. Testek, amelyek olyan dolgokat szivárogtattak, izzadtak és véreztek ki magukból, amiknek benn kellett volna maradniuk.
A kórház bűzlött.
A torkom összeszorult.
A visszatérő rémálmomban a kórtermek labirintusában bolyongok, a kanyarokban tévelyegve, kétségbeesetten keresve a megfelelő szobát. Néha, amikor kiszúrom az ajtót, nővérek hada bukkan fel és azt mondják, hogy csak a családtagok mehetnek be, és amikor állítom, hogy családtag vagyok, senki sem hisz nekem. Néha egyáltalán nem is találom meg az ajtót. Mindig begörcsölt és fáradt lábakkal, dobogó szívvel ébredek ezekből az álmokból.
Ám ezúttal én feküdtem az ágyban.
Ezúttal az én karomban volt a tű. A gépek csipogásához az én pulzusom adta meg a ritmust.
Ez tévedés. Értelmezhetetlen.
Süppedhetnék mélyebbre és kezdhetném újra.
Sötétség terjedt szét. Nyomasztóan körém tekeredett, szorongatni kezdett. Éreztem, hogy az ágy megbillen, a fejem felemelkedik, a lábam elernyed, majd a takaró alól szúrós bevonatú valamire csusszanok.
Amikor megint felnéztem, hosszú, üres színpad nyúlt el előttem. Vörös bársonyfüggönyén a fénynyalábtól világosabb folt keletkezett.
Igen.
Igen.
Ott az én helyem. A gimnázium auditóriumában, a próba kezdetére várva. Az álom keltette pánik elszivárgott belőlem. Boldogság zúdult a helyére, s vele minden más. A szereposztás látványa. Titánia, tündérkirálynő – Jaye Stuart, nyomtatták oda fekete betűkkel, és még mindig hatszor kellett elolvasnom, hogy elhiggyem. Éreztem a kezemben a szamárfüles szövegkönyvet, láttam a zöld tintasávokkal kiemelt csodálatos soraimat. Megugrottam nyikorgó székemben.
Hol vannak a többiek?
Tom és Nikki szinte belökdöstek az auditóriumba. Mire odaértem, nyakig voltak valami projektben, színpadi maszkokat skicceltek fel, egy Shakespeare-nél használatos szó kiejtésén vitatkoztak. A díszletmunkások még korábban érkeztek, elhúzták a függönyt, a világítást próbálgatták. De most egyikük sem volt ott.
A nyakamat nyújtogattam. Mögöttem üres széksorok emelkedtek a magasba és tűntek el az árnyékban. Egyetlen spotlámpa fényétől eltekintve az egész épület sötétbe burkolózott. Azon voltam, hogy felállok és jobban körülnézek, amikor balról halk nyikorgást hallottam.
Megfordultam, mert Nikkire vagy Tomra számítottam. Esetleg Andersre vagy Hannah-ra. Valamelyik barátomra. De ez nem Pierce Caplan, mondtam magamnak, mielőtt reménykedve feldobogott volna a szívem. Még csak gondolni se merj Pierce Caplanra.
De az előttem ülő alak nem volt ismerős.
Azért mégis felismertem.
Beesett arcához hegyes, borostás áll társult. A haja sok-sok álmatlan éjszakáról árulkodott. Talpig feketét viselt, így a fejétől és a kezétől eltekintve minden testrésze beleolvadt az őt körülvevő sötétségbe. Az ölében egy kellékkoponya hevert. Egyenesen rám bámult.
– Helló – motyogtam lassan.
– Helló – Hamlet halkan és udvariasan viszonozta. – A darabra jöttél?
– A próbára? Igen. De mi a Szentivánéji álmot csináljuk – lenéztem a sárgás koponyára. – Szerintem elvétetted a darabot.
Ő a fejét rázta.
– Nézőnek jöttem.
– Ó – levettem a szemem a koponyáról. – Nos, csak most kezdünk, nincs mit nézni. Legfeljebb ha bírod a drámázó gimiseket – mosolyogtam. – Már a színpadon kívül.
Hamlet nem viszonozta a mosolyt.
– Mire gondolsz?
– A szokásos hülyeségre. Valaki bír valakit, az meg nem viszonozza. Valaki olyan szerepet kap meg, amit másvalaki szeretett volna. Egy csapat végzős lány utál egy elsős lányt – ez én vagyok –, mert ő játssza Titániát. Egy csapat színházmániákus kölyök mérges egy fickóra, aki nem szerepelt még darabban, mégis megkapta Oberont…
– De te nem vagy mérges.
– Én? – megfordultam, hogy a szemébe nézzek. Hamlet szeme olyan volt, mint a beszakadt jég. – Nem igazán. Nem.
– Nem – most Hamlet mosolyodott el. Mindentudó, ravasz mosollyal. Libabőrös lett tőle a karom. – Titánia miért bántaná Oberont?
Már arckifejezések széles repertoárját tökéletesítettem ki a szobám tükrében. Morózus. Életteli. Rajongó. Rettegő.
A paletta egyik végéről a másikra tudtam ugrani, sajátos kombinációkat rétegezni egymásra. Olyan volt, mintha ezer álruhám lenne, amiket bárhová magammal vihetek. Most az ártatlan/közömbös arckifejezésben lazítottam el az arcomat, abban, ami azt mutatta, hogy engem nem hat meg, hogy Pierce Caplan – a tökéletes, ragyogó, érinthetetlen Pierce – játssza a férjemet a Szentivánéji álomban.
– Most már tényleg kezdhetnénk – mondtam. – Vajon hol vannak a többiek…
A nyakamat nyújtogattam, hogy újra átkutassam az épületet. Éreztem, hogy Hamlet jégkék pillantása lezsibbasztja a bőrömet. Úgy vettem észre, eddig nem is pislogott.
– Isten adott nektek egy arcot, erre csináltok magatoknak egy másikat – mondta végül, olyan halkan, hogy elbizonytalanodtam, hogy őt hallom-e. Amikor visszanéztem, már a koponyát pörgette lassan az ölében.
Kissé hátrább léptem.
Hamlet hirtelen megmerevedett.
– Csitt. Hallgasd csak.
– Nem hallok semmit.
A koponyát az egyik tenyerére emelte. A félsötétben meg megcsillantak a hajlatai.
– Ismered őt?
A koponya üres szemgödre meredt rám. A homlokboltozata barázdált és egyenetlen volt, a csontdudorok fölött pedig egy repedés húzódott. A vigyorgó fogai közül hiányzott pár, némelyikük teljesen lekopott, mások befelé hajlottak.
Kelléknek túl jellegzetes darab.
Nagyot nyeltem.
– Nem. Nem ismerem – a zsibbadás a nyakamban a saját koponyámig lopakodott, és úgy nyílt ki, mint egy virág szirmai. A jobb szemem mögött szinte éreztem a pulzusom lüktetését.
– Beszélni akar veled – szólt Hamlet komolyan. Szinte gyengéden. Mintha egy kiskutyát emelne fel vagy egy teli tál levest, úgy dugta a koponya vigyorgó mosolyát a fülemhez. Arra összpontosítottam, hogy meg ne ránduljak.
– Nem hallok semmit – ismételtem egy pillanat múlva. – Beszéltetni fogod, mint valami kísérteties bábut?
Figyelj – sziszegte Hamlet. A koponya foga hozzáért a fülcimpámhoz. – Azt mondja, ne felejts el.
A szemem mögött még erősebben lüktetett a pulzusom.
– Ne felejtsem el? Miért nem szabad elfelejtenem Yorickot?
– Ő nem Yorick – fntorodott el Hamlet, mintha a napnál is világosabb lenne. – Hanem az apád.
Az egész testem lefagyott. Hirtelen nekiugrottam, a hangom merev és tiszta lett, mint egy jégkocka. Katharine Hepburn. Maggie Smith. – Ne merj többet hozzám szólni.
Hamlet kitágult jégkék szemekkel megint felém hajolt.
– Azt hiszem, tegnap láttam őt.
– Hallgass! – fel akartam állni, de a testem a székhez szegeződött.
Hamlet a színpadra mutatott.
– Nézd, itt jön megint.
A függöny mögül léptek tompa zengését hallottam.
Megdermedt a fejemben a fájdalom. A szívem a torkomba ugrott, és ott is maradt.
A poros bársonyfüggöny megrándult.
Újabb visszatartott szívdobbanás. Majd szétvált a függöny, és egy férfi lépett ki a színpad peremére. A homály miatt nem láttam élesen a körvonalait, a reflektor is elmosódó fénnyel vonta be, de eleget láttam már az arcát szövegkönyvekben, könyveken vagy osztálytermek falán, hogy felismerjem. A reneszánsz Elvis-frizurát. A mélyen ülő szemeket. Az arany karikafülbevalót.
A valóságban Shakespeare fiatalabbnak nézett ki. Élesebbnek. Minden mozdulata néhány mozzanatra korlátozódott, így teljes tökéletességgel mozgott, egy szemernyi energiát sem vesztegetett el feleslegesen. A tekintete elsötétült. A reflektorfényt átdöfve egyenesen az én szemembe nézett.
– Érezz, ahogy máskor érzel – mondta halk, zengő hangon. – Nézz, ahogy máskor nézel.
– Jaye… – szólalt meg egy másik hang. – Jaye?
Az auditórium összeomlott.

A kartámaszok besüppedtek a könyököm alatt. A szúrós kárpit pamutágyneművé lapult. A fejemben enyhült a fájdalom, és ettől magamhoz tértem.
– Jaye? Ébren vagy még?
Egy arc lebegett fölém. A felém áradó csúf, sárga fény ellen harcolva hunyorogtam rá, miközben a fehér mennyezet, fehér falak és fehér padló ismét alakot öltött, a lebegő arc pedig a nővéremmé kristályosodott.
Sadie hasonlított rám egy kicsit, benne minden szép vonásom megvolt kinagyítva, a csúnya vonásaim közül pedig egy sem. Az álla határozott vonalú volt, az orra egyenes. A futástól nyúlánk, karcsú alakja lett. A haja hullámos és vörösesbarnán csillogott. Azt hiszem, legalább a hajam pont olyan lett volna, ha nem festem folyton. De én különbözni akartam Sadie-től. A hasonlítgatás rossz vért szül.
Sadie az ágyam szélén ült, zöld pulóverben és az ezer sálja egyikében. A sál széle hozzáért a karomhoz, ahogy Sadie fölém hajolt.
‒ Jól vagy?
Nem tudtam, milyen arckifejezést vegyek fel. Félig-meddig felismertem a szobát. Sadie meg azt mondta: „ébren vagy még”. A rémült zavarodottság nem illett a helyzethez.
Igyekeztem kifejezéstelen arcot vágni.
– Fáj a fejem – a hangom mély és reszelős volt, mintha murvával gargalizálnék.
– Tudom, hogy fáj – egyenesedett ki Sadie. – Már elmondtad nyolcezerszer.
– Az arcom is fáj – mondtam az új, reszelős hangomon.
– Tényleg elmondtam nyolcezerszer?
– Hétezerszer – Sadie szeme kissé összeszűkült, és tudtam, hogy ezt a trükkjét azért csinálja, hogy a külső burkaim alá hatoljon, átlásson rajtam, és lemeztelenítsen az igazságig. – Emlékszel, hogy hol vagy?
– …A kórházban.
Sadie várt. Így én is.
Szokás szerint ő törte meg a csendet.
– És mit csinálsz a kórházban?
Az emlékfoszlányokon áttörve igyekeztem emlékezni.
Túl az auditóriumon, Hamleten, a bevert koponyán. Egy fehéren ragyogó mező volt ott. Hó. Egy mély hang. Valaki finoman felemelte a kezemet.
– Az történt, hogy… – motyogtam. – Csak villanásokra emlékszem.
Sadie fojtottan sóhajtott.
– Síeltünk – segített ki.
– Síeltünk? – pislogtam kettőt, de ezúttal a szoba nem változott át. – Arra gondolsz, hogy te, anyu és én?
– Persze. Jaye Stuart miért is sportolna – Sadie a fejét csóválta. – Majd ha piros hó esik. Sohanapján kiskedden.
Bizonyára lezsibbadt a testem, mert majdnem megtörtem a szabályt.
– De nem síeltünk, mióta…
– Persze – Sadie éppen időben szakított félbe. – Anyuval úgy gondoltuk, milyen jó lesz. Szép emlékek. Tudod.
Küszködnöm kellett, hogy ki ne üljön az arcomra a hitetlenkedés.
Szép emlékek? Anyu és Sadie vidáman suhantak tova a síléceiken. Én mereven és rettegve botladozom egy tanulólécen a hideg, a sajgó bokáim és a meredek lejtők miatt nyavalyogva. Apa gúnyos mosolya egyszerre csak zavart lesz.
Aztán merev. Aztán dühös. Emlékszem az egyik utazásra – úgy nyolc- vagy kilencéves lehettem –, amikor megragadta a karomat és lelökött a lejtőn, én meg úgy sírtam és kiabáltam, hogy az emberek megbámultak minket. A gyerekpálya alján apu a fülemhez hajolt és összeszorított fogakkal morogta: „meg se próbáltad”, aztán magamra hagyott és tovasiklott.

Jacqueline West

A síelés – és utána minden újabb sítúra – hátralévő részét azzal töltöttem, hogy a hütte közelében totyogtam fel-le, és úgy csináltam, mintha most fejeztem volna be egy szép lesiklást vagy újabbat kezdenék, és közben gyakoroltam, mit hazudok majd apunak. „Négyszer lejöttem a tanulópályán” – mondtam abban a reményben, hogy a fagytól piros arcom kellő bizonyíték lesz. „Megpróbáltam. Tényleg.”
– Gyűlöltem a sítúrákat – mondtam Sadie-nek.
– Talán megpróbáltak megvesztegetni valamivel, de arról anyut kell megkérdezned.
Félresöpörtem az emlékeimet.
– Szóval síeltünk. És?
– Baleset történt – Sadie nem a szemembe nézett, hanem az arcomat vizsgálgatta. – Nekimentél egy fának.

Fordította: Szécsi Noémi

Jacqueline West: Csal minden álom
Menő Könyvek, Budapest, 2017