Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk (részlet)

Posted on 2017. december 2. szombat Szerző:

0


Eileen még csak kilencéves volt, de már megértett ezt-azt. Tudta, hogy apja nem csak úgy beugrik érte a sztepptáncórára úton hazafelé. Ha csak ennyi lett volna, megfosztja a munka végeztével Manhattanből érkező öltönyös férfiakat attól a kis időtől, amit naponta juttat nekik. Ők meglazították a nyakkendőjüket, levették a zakójukat, közelebb hajoltak, és beszélni kezdtek. Eileen apjának fél hatkor kellett volna elhagynia a bárt, nem háromnegyedkor, és ezek a pluszpercek sokat számítottak. Eileen megértette, hogy apjának ez nemcsak szórakozás, hanem így teszi elérhetővé magát, és hogy az anyjával szembeni kötelezettségeit éppen ilyen komolyan veszi.

Minden este hármasban vacsoráztak. Anyja pontban hatkor szolgálta fel a vacsorát, miután egész nap mosdókat és irodákat takarított a Bulova gyárban. Soha nem érdekelték a kifogások. Eileen apja a hazafelé úton folyton az órájára tekintgetett, és a házuk felé közeledve egyre jobban szaporázta lépteit. Eileen néha nem tudta tartani vele a lépést, és az utolsó szakaszon apja már a karjában vitte. Néha szándékosan lassan lépkedett, hogy apja fölvegye.

Egy balzsamos júniusi estén, egy héttel azelőtt, hogy véget ért az iskola a negyedik osztályban, Eileen és apja arra ért haza, hogy az asztal meg van terítve, de a hálószoba ajtaja csukva. Apja sokatmondó arckifejezéssel kocogtatta a karóráját, felhúzta és a mosogató fölötti órához igazította, amely hat óra húszat mutatott. Eileen még sohasem látta apját ilyen mérgesnek. Érezte, hogy valami másról is szó van, mint puszta késésről, valami olyan ügyről a szülei között, amibe ő nem lát bele. Haragudott az anyjára, hogy ilyen mereven ragaszkodik a szabályaihoz, de apja szemlátomást nem osztozott ebben a haragban. Lassan, némán evett, akkor töltötte újra Eileen poharát, amikor az övé is kiürült, és szedett neki még répát a tűzhelyen álló edényből. Aztán felvette a kabátját, és elment. Eileen a hálószoba ajtajához ment, de nem nyitott be. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Átment Mr. Kehoe ajtajához, de ott is néma csend fogadta. Hirtelen elfogta a rémület, hogy magára hagyták. Szeretett volna mindkét ajtón dörömbölni, hogy kijöjjenek, de azt azért tudta, hogy ilyenkor nem érdemes az anyja közelébe menni. Hogy megnyugodjon, letakarította a tűzhelyet meg a konyhapultot, hogy ne maradjon ott az anyja főzéséről tanúskodó morzsa vagy maszat. Próbálta elképzelni, milyen lenne mindig egyedül lenni. Arra jutott, hogy egyedül lenni már eleve könnyebb, mint egyedül maradni. Annál minden csak könnyebb lehet.

Eileen azért hallgatta ki apja beszélgetéseit a kocsmában, mert a férfiotthon nem beszélt sokat. Ha mégis, akkor csak az alapelvek lefektetése végett szólalt meg, miközben a villájára szúrt egy-egy falat húst: „Az ember soha nem mondhat le egy célról csak azért, mert nem akar érte megdolgozni.” „Mindenkinek kell másodállás.” „A pénz arra való, hogy elköltsék.” (Ebben rendíthetetlen volt; nehezen viselte a született amerikaiakat, akiknél nem volt pénz egy újabb körre.)

Másodállásban csaposként dolgozott a Dohertyben, a Hartnettben, a Leitrim Castle-ban – hetente egy-egy estét. Amikor Big Mike Tumulty csapolta a sört, és töltötte a korsókat, a kocsma veszélyesen megtelt, és rengeteg pénzt hozott, mintha apja valami turnézó színész volna, aki csak néhány előadáson lép fel. Schaefernek sem lett kára ebből, mindenki tudta, hogy apja Schaefer embere. Igyekezett, hogy megőrizze az ír kiejtését, amelytől Eileen anyja viszont próbált megszabadulni; a munkájához tartozott.

Ha Eileen összeszedte a bátorságot, hogy a gyökereiről kérdezgesse, egyetlen intéssel elnémította. „Amerikai vagyok”, mondta, mintha ennyivel elintézhette volna, s bizonyos értelemben el is intézte.

Mire Eileen 1941 novemberében megszületett, maradt ugyan némi nyomuk a környék erdeinek, amelyekről Woodside a nevét kapta, de immár főleg a környező temetők zöldelltek. A természetes rend felborult, az aszfalt, deszka és tégla élettől lüktetett, a zöld mezőkön viszont halottak uralkodtak.

Apjának tizenegy testvére volt, anyjának pedig tizenkettő, de Eileennek nem született egy sem. A 7-es magasvasút vonala mellett álló, szorosan egymás mellé épített négyszintes házak egyikében, egy kaszárnyai hálókörletre emlékeztető szoba franciaágyában aludtak hármasban. A másik hálószobában egy bérlő, Mr. Kehoe lakott, aki cserébe azért, hogy beszállt a havi költségekbe, úgy alhatott, mint egy király. Mr. Kehoe máshol étkezett, s amikor hazaért, bezárkózott a szobájába, és olyan halkan klarinétozott, hogy Eileennek az ajtóra kellett tapasztania a fülét, hogy hallja. Csak akkor látta az albérlőt, amikor az hazaért, vagy kiment a fürdőszobába. Különös lett volna elviselni fantomszerű jelenlétét, ha Eileen mást is tud róla, de általában megnyugtatta a tudat, hogy a férfiaz ajtó mögött van, különösen azokon az éjszakákon, amikor apja whiskyszagú lehelettel jött haza.

Apja nem mindig ivott. Amikor csaposként dolgozott, egyetlen kortyot sem, és a böjt idején is lemondott az italról, hogy bizonyítsa, képes rá – kivéve persze Szent Patrik napját és az akörüli időszakot.

Azokon az estéken, amikor Eileen apja csaposként dolgozott, a lány és anyja korán nyugovóra tért, és mély álomba merült. Azokon az estéken viszont, amikor nem, Eileen és anyja tovább maradt fenn, és kettesben végigtörölgették az ezüstöt, a nippeket, a kristálycsillárt és a képkereteket. Bármilyen káosz követte is apja hazaértét, előtte tapintható izgalom uralkodott el rajtuk, mintha egyetlen személynek szerveznének partit. Amikor már nem maradt mit megtisztítani vagy kifényesíteni, akkor anyja ágyba küldte Eileent, ő maga pedig a kanapén virrasztott. Eileen résnyire nyitva hagyta a hálószoba ajtaját.

Ha az apja csak sört ivott, nem volt vele semmi gond. A fogasra tette a kalapját, kabátját viszont hagyta leesni róla. Aztán a kanapéra rogyott, mint valami kötélen vezetett nagy medve, puhán és morogva, pipáját szorosan tartva a fogai között. Eileen hallotta, hogy anyja halkan háztartási gondokról beszél neki; apja bólogatott, ujjaiból tornyot formázott, aztán összedöntötte.

Egyes estéken táncolva érkezett, és még az anyját is nevetésre bírta, aki pedig elszánta magát, hogy tudomást sem vesz róla. Felrántotta a kanapéról, és tánclépésekkel vezette körbe. Őrületes karizmája volt, aminek Eileen anyja sem tudott ellenállni.

Amikor azonban whiskyt ivott, ami többnyire fizetésnapokon történt, letépte láncait. Az előtér asztalára csapta le a kabátját, és körbejárt a szobában, azt keresve, hogy mit lehet széthajigálni, mintha a kocsmában felgyűlt feszültséget csak fizikai erőkifejtéssel lehetne levezetni. Mindenki tudta, hogy milyen hatalmas mennyiségű whiskyt képes meginni, és még úgy is összeszedett marad – Eileen hallotta, hogy a férfiak ezzel kérkednek a kocsmában –, s egyik éjszaka, válaszul Eileen anyjának őszinte és beletörődő kérdésére elmagyarázta, hogy amikor fogadtak, hány kört bír ki, nem akart csalódást okozni az embereknek, még ha kimerült is az összpontosítástól, hogy egyenesen tartsa a hátát, meg érthetően és tisztán formálja a szavakat. Mindenkinek hinnie kell valamiben.

Semmit nem vágott Eileen anyjához, és csupa törhetetlen dolgot hajigált szét: díszpárnát, könyvet. Eileen anyja elnémult, és mozdulatlanná dermedt, amíg a férje abba nem hagyta. Ha apja észrevette, hogy Eileen kikukucskál a résnyire nyitott háló szobaajtón, hirtelen leállt, akár egy színész, aki elfelejtette a szerepét, és bement a fürdőszobába. Anyja ágyba bújt. Reggel Eileen apja egy csésze tea mellett borongott, és úgy forgatta a szemét, akár egy gyík.

Eileen néha Gradyéket vagy Longékat is hallotta veszekedni. Támaszra lelt a harag hangjaiban; ez azt jelentette, hogy nem csak az ő családjában hibádzik valami. Szüleit is sötét szövetségbe fonta, ha valaki a házban felemelte a hangját: cinkosan felvonták a szemöldöküket, vagy halványan egymásra mosolyogtak.

Egyszer vacsora közben Eileen apja Mr. Kehoe szobája felé mutogatott.

– Nem lesz örökké velünk – mondta Eileen anyjának. Mivel Eileent szomorúság fogta el a Mr. Kehoe nélküli élet gondolatára, apja hozzátette: Isten akarja így.

Akármennyire szerette volna Eileen hallani Mr. Kehoe-t a falon keresztül, a nyikorgó ágy, a papíron sercegő toll vagy a klarinét halk hangján kívül mást nem érzékelt.

Mind a vacsoránál ültek, amikor Eileen anyja felpattant, és kiviharzott. Apja követte, a hálószoba ajtaját behúzta maguk mögött. Suttogva beszélgettek, de Eileen hallotta a bennük feszülő indulatot. Közelebb húzódott.
– Visszaszerzem.
– Szerencsétlen barom vagy.
– Helyrehozom.
– Hogyan? Big Mike nem fogad el senkitől egy pennyt sem – sziszegte az asszony.
– Megvan a módja.
– Hogyan csúszott ki a dolog ennyire a kezedből?
– Azt hiszed, azt szeretném, hogy a feleségem és a lányom ilyen helyen éljen?
– Hát, ez nagyszerű. Ez is a mi hibánk, mi?
– Nem ezt mondom.
A nappaliban a huzat nekitolta az ajtót Eileen kezének, és ettől a szíve gyorsabban dobogott.

– Imádod a lovakat meg a fogadást – mondta az anyja. – Ne tégy úgy, mintha nem erről szólna.

– Ez járt közben a fejemben – felelte Eileen apja. – Tudom, hogy máshol szeretnél élni.

– Régen azt is elhittem, hogy egy nap New York polgármestere leszel – mondta az anyja. – De beérted azzal, hogy a Doherty polgármestere vagy. Még csak nem is a tulajdonosa. A Doherty polgármestere. – Az asszony elhallgatott. – Soha nem kellett volna levennem azt a nyavalyát az ujjamról.
– Visszaszerzem. Ígérem.
– Nem fogod, és ezt te is tudod. – Eileen anyja eddig elfojtotta a kiáltásait, és ezért sziszegett, de most már csupán szomorúan csengett a hangja. – Egy csipet innen, egy csipet onnan. Egy nap semmi sem marad.

– Most már elég – mondta az apja, és a rákövetkező csendben Eileen elképzelte, ahogy közös titkukat őrizve állnak két kőszoborként, akiknek a szívébe ő sosem láthat bele.

Amikor Eileen legközelebb egyedül maradt otthon, kihúzta a szekreter fiókját, ahol anyja azóta tartotta a jegygyűrűjét, hogy egyszer mosogatás közben majdnem a lefolyóba esett. Eileen időről időre látta, hogy anyja kinyitja a dobozt. Azt hitte, csak azért csinálja, hogy a csillogó karikát megtáncoltassa a napfényben, de most az üres dobozt látva rájött, hogy anyja csak ellenőrizte, megvan-e még a gyűrű.

Tizedik születésnapja előtt egy héttel Eileen az apjával ért haza, és észrevette, hogy anyja nincs a konyhában. Nem volt a hálószobában és a fürdőszobában sem, s még üzenetet sem hagyott.

Eileen apja egy babkonzervet melegített, szalonnát sütött, és pár szelet kenyeret tett ki.

Anyja akkor ért haza, amikor épp ettek.
– Gratuláljatok – mondta, miközben felakasztotta a kabátját.
Apja megrágta a falatot, aztán megkérdezte:
– Mihez?
Eileen anyja papírokat csapott az asztalra, és olyan kihívóan nézett a férjére, mint amikor több konyhapénzt próbált kicsikarni belőle. A férfi egy újabb szalonnába harapott, és miközben rágta, felvette a lapokat. Olvasás közben összevonta a szemöldökét. Aztán letette a papírokat.

– Hogyan tehetted ezt? – kérdezte csendesen. – Miért nem bíztad rám?

Ha Eileen nem tudja, hogy apját a világon semmi sem képes megbántani, azt hitte volna, hogy megsértődött.

Anyja szinte csalódottan fogadta, hogy a férje nem ordít vele. Összeszedte a papírlapokat, és bement a hálószobába. Néhány perccel később apja leakasztotta kalapját a fogasról, és távozott.

Eileen bement a szobába, és leült az ágyára. Anyja az ablakban cigarettázott.
– Mi történt? Nem értem.
– Ezek a honosítási papírok – mutatott anyja a tálalóra. – Tessék, nézd csak meg. – Eileen odament, és felvette a papírlapokat. – Mától kezdve az Egyesült Államok polgára vagyok. Gratulálj nekem.

– Gratulálok – mondta Eileen.
Anyja két slukk között szomorú kis mosolyt sajtolt ki magából.

– Hónapokkal ezelőtt kérelmeztem – mondta. – Nem mondtam apádnak. Meg akartam lepni, el akartam vinni magammal az eskütételre. Jelentett volna neki valamit, ha ő az ajánlóm. Aztán úgy határoztam, hogy megbántom. Inkább az unokatestvéremet, Danny Glasheent vittem magammal.

Eileen biccentett; a lapon tényleg ott állt Danny neve. Olyan papíroknak látszottak, amelyeket évszázadokon át őrizni kell, amíg csak fennáll az emberi civilizáció.

Matthew Thomas

– Bárcsak visszacsinálhatnám az egészet – nevetett szomorkásan Eileen anyja. – Apád a nagy ceremóniák embere.

Eileen nem teljesen értette, mire gondolhat az anyja, de úgy vélte, talán ahhoz lehet köze, hogy apja szereti, ha minden apróságot előírásszerűen hajtanak végre. Ő maga is látta: ahogyan apja elkapja a karját egy-egy részegnek, és úgy támasztja az illetőt a bárpulthoz, hogy állva maradjon, és ne vegye észre, hogy segít neki; hogy sosem borít ki egy söröspoharat, és nem öntött mellé egy csepp whiskyt sem; ahogyan gondosan megfésüli a haját. Jó pár temetésen látta koporsót vinni. Ez nála úgy hatott, hogy a világon a legfontosabb dolog előrenézni, egyenes tartással és kimért léptekkel haladni a halottal a templom lépcsőjén, miközben szól a duda. Részben ezért is keltett olyan erős érzéseket az emberekben. Anyja nyilván ezért is viselkedett most így.

– Soha ne szeress senkit – mondta az anyja, miközben felkapdosta a papírokat, és elzárta őket a szekreter fiókjába, ahol korábban a gyűrűjét tartotta. – Mert azzal csak a saját szívedet töröd össze.

Fordította: Szécsi Noémi

Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk
Libri Kiadó, Budapest, 2017