Közösségi terek | Ruben Östlund: A négyzet

Jeges-Varga Ferenc |

A múzeumban megnyíló, a film címét is adó kiállítás szó szerint az épület előtti közterületből választ le egy szabályos négyzet alakú területrészt. Ruben Östlund legújabb művében a négyzet a bizalom és a törődés szentélye, amelyen belül mindenkinek azonosak a jogai és a kötelezettségei. Ebből következően a kívül levőknek feltétel nélkül szolidárisnak kell lenniük a négyzeten belül tartózkodókkal. A nézők legtöbbje vélhetően egyetért a kiállítás alapvető üzenetével, a valóságban azonban komoly gondot okozhat e szabályok szerint cselekedni.

A művészeti galéria igazgatójaként Christannak (Claes Bang) a 21. század elvárásaival kell szembenéznie. A jelent leginkább jellemző problémákra a művészet eszközeivel adható válaszokat keresi, amelyekkel intézménye akár az egész társadalom figyelmét felhívhatja olyan fajsúlyos kérdésekre például, mint az egyén és a közösség felelőssége. A nyugati kapitalista demokráciák sajátossága azonban, hogy a művészet elvont kérdései jellemzően a felső középosztálybeli elit tagjait találják meg.

A megnyitó est potyavacsorájáért komoly tömeg jön össze, ők hallgatják frappáns köszöntőjét, melyben kiemeli, hogy a kiállítás mondanivalója számára különös fontosságú. Ők nem tudják, amit mi, hogy Christian a magánéletében fütyül az egyén és a közösség felelősségének magasztos eszményére. (Amivel, ha jobban magunkba nézünk, nincs egyedül.) Östlund a mások iránt szolidáris énünket rafináltan kezdi ki (mintha csak A nagy balhéban [r. George Roy Hill] lennénk), az utcán segítségért kiabáló járókelők ügyes csellel emelik el Christian zsebéből a telefonját meg a pénztárcáját.

Innen nézve már nem egyértelmű mit választanánk, ha a múzeumlátogatókhoz hasonlóan nekünk szegeznék a kérdést: Megbízol embertársaidban? Válaszd a jobboldali kijáratot! Amennyiben nem, tessék balra menni!

Östlund a filmbéli installáció vezérgondolatára fűzi fel mondanivalóját a hamis, önáltató társadalomfelfogásról. Történetmozaikokban, villám-jelenetekben szembesíti nézőit, mennyire idealisztikus és utópisztikus az elgondolás, és hogy a valóságos szituációkban előforduló emberi megnyilvánulások mennyire eltérnek ettől. Filmje játékos kísérlet egy egyszerűnek tűnő, mégis sokkal bonyolultabb kérdés megválaszolására.

A négyzet lépésről lépésre teszteli szereplői és nézői ingerküszöbét. Döntési kényszer elé állítja őket kényelmetlen hétköznapi szituációkban. Kezdetben még elcsépeltnek tűnő példákat hoz fel: Hajlandó vagy-e aprópénzt adni a kéregetőnek, vagy a helyzeti előnyöd feljogosít-e, hogy eldöntsd, kizárólag ételt adj. (Vagy egy kézlegyintéssel csak elutasítod.)

A újabb helyzetekben a többség viselkedését megzavaró momentumokat sorakoztat fel. Idegesít, ha valaki a marketing tárgyalásra magával hozza síró gyermekét? Mit teszel, ha neves művésszel folytatsz pódiumbeszélgetést, de a hallgatóságból egy Tourette-szindrómás obszcén szavakkal illeti a beszélgetőket? A kényelmetlen kérdések a magánéleti szituációkból sem maradnak ki: Mit szólsz, ha a nő, akivel alig néhány órányi ismeretség után ágyba bújsz, aktus után követeli tőled a használt óvszert?

A megfigyelt reakciók jó messzire esnek a nyugati (civilizáltnak hirdetett) társadalmak nagy mellénnyel hirdetett értékkategóriáitól. Természetesen Östlund szatirikus hangvételű filmje meghökkent, megnevettet, olykor provokál vagy éppen sokkol. Az érezhetően ironizáló attitűd ellenére nem foglal nyíltan állást egyik kérdésben sem, inkább a hitek, elvek, elméletek viszonylagosságára hívja fel a figyelmet.

Ezen a ponton érdemes foglalkozni a társadalmi felelősségvállalás kérdésével, ugyanis Östlund korábbi munkáiban is ezt pedzegette. Már a Play – Gyerekjáték? című filmje (2011) is pontosan érzékeltette a helyzet bonyolultságát. Egyik jelenetében az apa megpróbálja helyretenni a fiatal bevándorló fiúkat, akik ellopták gyermeke dolgait, de az arra járó anyák az apára támadnak.

A négyzet mozaikstruktúráját a már említett lopásjelenet és az arra adott reakciók keretszerűen fogják össze. Christian a telefonba beépített gps segítségével rájön, hol találhatja meg ellopott készülékét. De valami azért hiányzik: abban biztos lehet, melyik épületben keresse értékeit, de abban nem, hogy pontosan melyik lakásban. Minden lakó postaládájába fenyegető és követelőző levelet dob be, de a vicces ötletnek messzeható következményei lesznek. Östlund tehát megint rámutat arra, ha az egyén (és ha az efféle reakciókat általánosnak vesszük, akkor a többség) nem hajlandó részt vállalni az együttélés szabályainak alakításában, akkor lehetőség nyílik az önbíráskodásra és az erőszakra is. Na, de akkor miben különbözünk az állatvilágtól?

Közelmúltbeli filmjével (Lavina) a párhuzam másutt adódik: a hárítás technikáival. Ahogyan a hócsuszamlás elől, feleséget, gyermeket hátrahagyva elmenekülő apa nem képes belátni, hogy a döntő pillanatban csődöt mondott családfenntartói szerepében, Christian is háttérbe vonul, amikor az egyik lakó számon kéri rajta vádaskodást, ami sokakat alaptalanul ért. Östlund itt is a machinátor szerepét vállalja magára: a nézőnek számos indokot kínál fel, amivel mentegethetné Christian viselkedését. De az érvek végül elfogynak.

Östlundot sokan Michael Hanekével említik egy lapon, nem véletlenül. Az osztrák mester filmjei a modern ember érzelmi és szellemi élete mögött meghúzódó sivárságot pásztázzák rideg tárgyilagossággal. Östlund ezt az ürességet azonban sok humorral tárja elénk.

A film sokszor idézett jelenetében egy orosz előadóművész sokkolja az elegáns vendégsereget. A játékosan komikustól nagyon gyorsan jutunk el a dermesztően ijesztő pillanatig (és ettől a nézőt kirázza a hideg), nem szívesen akarjuk észrevenni, hogy éppen nekünk szegezik a legfontosabb kérdéseket: „Mennyi kegyetlenség kell ahhoz, hogy felébredjen bennük az emberség?”

A négyzet (The Square)
– svéd-német-dán film, 2017
Rendező, forgatókönyvíró: Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund

Szereplők:
Claes Bang (Christian)
Elisabeth Moss (Anne)
Dominic West (Julian)
Terry Notary (Oleg)
Christopher Læssø (Michael)

Ruben Östlund alkotása a 70. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a fesztivál legjobb filmjének járó Arany Pálmát. A filmek technikai megvalósításáért Josefin Åsberg, a film látványtervezője vehette át a Vulcan–díjat.