Az igazi Red Bull | A falu rossza / Weöres Sándor Színház

Tóth Zsuzsanna |

Kéretlen krónikásként osztom meg az élményt, ami magával ragadott a minap. Nem mintha először történne ilyen – máskor is voltam kéretlen, s máskor is értek élmények. De ez most kicsit más, ez véletlen jóleső, amitől néhány napja derűsebb a lelkem. Láttam a Mohácsi testvérek (Mohácsi János rendező – Mohácsi István dramaturg) által újragondolt A falu rosszát a Városmajori Színpadon.

Szégyen, nem szégyen, a sors úgy hozta, még sosem voltam itt – ráadásul ebben a langy-estében számos ismerőssel is összefutottam, ez is nagyon jó volt. A lényeg viszont az, hogy egész este nevettem. Mondhatni zsigerből. Viháncoló szívvel. Önfeledten és katartikusan. Mert ugye a katarzis egyrészt az, ha felismerjük a nálunk nemesebb lelkeket, akiknek cselekedetei, még ha el is buknak, felemelik a lelkünket, de az is az, ha rálátunk az emberi gyarlóságokra, és megkönnyebbülünk, hogy mi azért nem vagyunk olyanok. (Ha olyanok lennénk, valószínűleg nem tudnánk szívből nevetni láttukon.)

Ebből is következik, hogy sok-sok jó ember volt jelen ezen az estén – a nézők között is, de főként a színpadon. Varázslatot műveltek velünk a Weöres Sándor Színház társulatának tagjai és vendég művészei. A Mohácsi-testvérek átírták Tóth Edének A falu rossza című népszínművét, amelyről a színházkedvelő közönség legalább annyit bizonyosan tud, hogy a Szigligeti igazgatta Nemzeti Színház 1874-ben hirdetett pályázatának nyertes (száz aranyat érő) műve. Szinte azonnal viharos sikert ért el, ez nyilván annak is köszönhető, hogy az ősbemutatón Blaha Lujza és Újházi Ede vittek benne szerepeket. Sikeressége indította be a műfaj számára alapított Népszínház ismertségét is. A mű megítélése a nagy népszerűség után – több nyelvre lefordították, játszották Bécsben és Moszkvában és másutt –, különösen a 20. század második felében már korántsem volt egyértelműen pozitív. Igaz, van, aki ekkor is úgy véli, hogy Tóth Ede, a vidéki színészből lett drámaíró népszínművei mintha előfutárai lennének a meg sem született 19. századi magyar népdrámának.

Nem lenne teljesen igaz, ha azt mondanám, Mohácsiék új életre keltették Tóth Ede darabját – mert bár a kiindulás egyértelműen (és követhetően) az eredeti mű, a szerzői szabadság azt mégis sok új szállal gazdagítja és átformálja. (Amúgy a színlapon is úgy szerepel: „Tóth Ede után és helyett írták a Mohácsi-testvérek”.) Csak néhány motívum: az eredetiben Finum Rózsi magányos marad, nem jelenik meg mintegy „deus ex masina” az Isten, nincs benne csoda sem, és más változás is akad még bőven. Mégis úgy vélem, a leglényegesebb, hogy miközben megtartják a sírva-vigadós műfaj elemeit, egészen fura groteszk fényt vetítenek az idillre. A változtatások nemcsak nyelvileg porolták le a darabot, hanem gazdagították is a lehetséges viselkedési és viszonyszálak felfejtésével, kibontásával. Minden karakter a maga teljességében jelenik meg, s hiába a karikírozás, külön világ sejlik fel minden figura mögött. A jelmezek (Remete Kriszta) és a díszlet (Khell Zsolt) egyaránt stilizáltak, előbbiek szinte kortalanok, a szöveg viszont (fontos visszatérő hivatkozás például Világos…) konkrét időt jelöl. A darab jelen állapotában azt is megmutatja, hogy voltaképp semmi nem változott az idők folyamán: legalábbis az emberi természettel összefüggő szerelmi szövődmények, családi viszályok, a képmutatás meg a többi nem. A szöveg aktualizáló felhangjairól még ejtek szót.

A Weöres Sándor Színház előadásának díszletei remekül sűrítik az eredeti darab helyszíneit. Az első felvonásban a kocsma udvara és a bírói porta (ahol éppen eljegyzésre készülődnek), a másodikban az ezek előtti utca látható. A harmadik felvonásban folyópart-állomás egyveleget kapunk, itt jelenik meg maga a Jó Isten – égő csipkebokrot használva égi vasútként. Ahogy már említettem a jelmezek stilizáltak, és egyben a karaktereket is építik – olyannyira, hogy Bátki Tercsi (a „falu rossza” szerelme, Feledi Lajos menyasszonya) elöl kurtább ruhácskája, ha nem is a „megesett lányt”, de a már nem éppen szeplőtelent sejteti. Külön kellék-poén a szereleméhes Gonoszné muskátlis járókerete, Finum Rózsi gereblyéje, vagy a kulcsot rejtő tojás… És ha már a poénoknál tartunk: a Mohácsi testvérek (szokásuk szerint) sziporkáztak, egyik ötlet a másik ötlet hátán, és durrognak az aktuálpolitikai patronok is, amelyek harsány közönségreakciókat hívnak elő. Még torokszorító megrendülést is. Rengeteg emlékezetes beszólást, szójátékot idézhetnék, de ami nekem különösen tetszett, hogy a folyton öngyilkosságra készülő Boriska rühes macskáját Boldogságnak hívják… (Ami persze további poénokra ad lehetőséget…)

A közönség a hosszú előadás során lankadatlanul együtt lélegzik a játszókkal, akik száz százalékon teljesítenek, legyen bár szerepük fő, avagy kisebb. Sehol egy fölösleges gesztus, miközben tobzódnak a játék örömében, de minden pontos, feszes és életteli. Kiszámított és spontán. Az energiadús játék magas színvonalon gyönyörködteti a nézőt, aki tökéletesen érti a többrétegű – nagyon mulatságos és a legmélyén mégis nagyon keserű előadást. A szereplők kiválóak, nehéz bárkit is kiemelni. Remek figura Feledi, a bíró (Bányai Kelemen Barna) aki, legnagyobb bánatára, már kiöregedett „a falu rossza” státuszból, ám még őrzi az erőt, és ha kis segítséggel, de csak elrendezi a dolgokat. Sőt: vállalja a szerelem rizikóját is. Vagy ott van Finum Rózsi, aki Bánfalvi Eszter kivételes alakításában csodálatos jelenség. Már első feltűnése, remek és különleges énekkaraktere figyelemreméltó. Ahogy rezzenésekkel érzékelteti a szerelmes vagy a megalkuvó nőt, az iskolapélda. De vannak olyan erős pillanatai is – a harmadik felvonásban például – amikbe belesajdul a lélek, és döbbent csendet varázsol a nézőtérre.

Tipikus házisárkány lesz majd Bátki Tercsiből – legalábbis ahogyan Sodró Eliza felvillantja előttünk a jövendő menyecskét. Édes-együgyű Boriska szerepében Edvi Henrietta, tiszta, mint a harmat – és sehol semmi túljátszás. Akkorát kacagtam, hogy majd megszakadt a szívem, amikor az első táncról beszélt, amikor kivilágos kivirradtig, de legalább két percig táncolt vele Göndör Sándor. A falu rossza, akibe ő rögtön beleszeretett. Ez a Göndör (Kenderes Csaba) egyébként igazi duhaj legény – persze valójában csak zabolátlan kissé… Mindent igazán és nagyon akar, még nem tanult meg színlelni. És ott van még a tolvaj-trió, az otthon elnyomott Gonosz Pista (Bajomi Nagy György) vezetésével… Remekül megrajzolt karakter a némelykor patikus, többnyire tisztelendő Mertz Tibor, a folyton (és bravúrosan) delíriumos kántortanító, Kálmánchelyi Zoltán. Mind emlékezetesek, s tökéletesen leképezik a falu társadalmát, működési mechanizmusát. Nagyon jól énekel a társulat, fantasztikus kórusrészek vannak – tényleg megáll a levegő! –, jól táncolnak, erősek, izgalmasak. Őszinte elismerésem!

És akkor még nem beszéltem Kovács Márton (Mohácsiék állandó tettestársa) zenéjéről, az újragondolt, áthangolt, népdalos színezetű és mégsem műdalos zenéről… A kiváló muzsikusok egyenértékű alkotótársai az előadásnak.

Összességében hadd hozzak egy suta hasonlatot – egyszer kipróbáltam, milyen a Red Bull energiaital, ami „szárnyakat ad…” Semmi különöset nem észleltem. De A falu rossza (és még néhány emlékeimben élő jó előadás) után, tényleg azt éreztem, szárnyakat kaptam…

Fotók: Mészáros Zsolt
A címképen: Jóska béres – Endrődy Krisztián

A falu rossza

népszínmű három zenés részben – a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadása a Városmajori Színpadon, 2017. július 1.

Tóth Ede után és helyett írták a Mohácsi-testvérek
Dramaturg: Mohácsi István, rendező: Mohácsi János

Szereplők:
Feledi Gáspár, gazdag falusi földmívelő – Bányai Kelemen Barna
Boriska, lánya – Edvi Henrietta
Lajos, fia – Matusek Attila
Bátki Tercsi, árva, Feledi gyámsága alatt – Sodró Eliza
Göndör Sándor, szolgalegény – Kenderes Csaba
Finum Rózsi, mondhatni menyecske – Bánfalvi Eszter
Csapó, gazdaember – Szabó Róbert Endre
Csapóné – Fekete Linda
Sulyokné, módos asszony – Nagy Cili
Tarisznyásné, módos asszony – Németh Judit
Csendbiztos – Horváth Ákos
Tisztelendő, olykor patikus – Mertz Tibor
Kónya, kántortanító – Kálmánchelyi Zoltán
Gonosz Pista, bakter – Bajomi Nagy György
Gonoszné – Vlahovics Edit
Cserebogár Jóska, szőlőpásztor – Szerémi Zoltán
A „makkhetes” korcsmáros – Trokán Péter
Sári, a „makkhetes” korcsmáros neje – Alberti Zsófi
Jóska, béres – Endrődy Krisztián
Az Úr, a seregeknek Ura – Trokán Péter
Savanyú Jóska – Móri Csaba
Czintosné – Papp-Ionescu Dóra

továbbá: népek mindkét nemből, vendégek, cigányok, betyárok, hadseregek és az Istentől elrugaszkodott zenekar

Zenekar:
Hegedű: Schreiner Jenő/Horváth Dániel
Klarinét, basszus klarinét: Hotzi Péter/Avas Bendegúz
Harmonika: Peltzer Géza/Császár János
Nagybőgő: Kovács Attila/Kiss Krisztián
Cimbalom: Horváth Ferenc

Zene: Kovács Márton
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Koreográfus: Tóth Richárd