Håkan Nesser: Az utolsó csepp (részlet)

Posted on 2017. június 4. vasárnap Szerző:

0


| Egy | 1 |

Waldemar Leverkuhn életének utolsó napja aligha kezdődhetett volna jobban.

Miután egész éjjel fújt a szél és esett, most szelíd őszi napsütés ragyogott be a konyhaablakon. A hátsó udvarra néző erkélyen a szerelmes galambok jellegzetes lágy turbékolását lehetett hallani, a lépcsőházban pedig Leverkuhn piacra igyekvő feleségének léptei visszhangoztak. Előtte az asztalon kiterítve hevert a Neuwe Blatt, ő pedig épp a reggeli kávéját bolondította meg két csepp borókapálinkával, amikor telefonált Wauters.
– Nyertünk! – újságolta diadalmasan.
– Nyertünk? – kérdezte Leverkuhn.
– Nyertünk, ember! – kiabált Wauters. – Most mondták be a rádióban!
– A rádióban?
– Képzeld csak el, húszezret! Az ötössel. Épp ideje volt már!
– A lottón?
– Persze, hogy a lottón! Te mit képzeltél? Nem megmondtam, hogy volt valami a levegőben, amikor megvettem a szelvényt? Az ördögbe is! Ott nézte meg előttem, mintha tudta volna! Milkersonné, az újságos. Kettő-öt-öt, egy-hat-öt-öt! Az ötösöknek köszönhetjük, hidd el nekem! Egész héten éreztem valamit!

– Mit mondtál, mennyi?
– Húszezer, az ördögbe is! Fejenként öt! Még a többieket is fel kell hívnom. Este találkozunk Freddynél, és hatalmasat mulatunk!
– Ötezer? – kérdezte hitetlenkedve Waldemar Leverkuhn, de Wauters addigra már letette.

Ott állt, még mindig a kezében fogva a kagylót, és egy kissé szédelgett. Ötezer gulden? Óvatosan pislogott néhányat, és amikor kitisztult a látása, önkéntelenül a komódon álló aranykeretes esküvői fotóra pillantott. Tűnődve nézegette Marie-Louise kerekded, üde arcát. A mosolygödröcskéket és a göndör fürtöket. A könnyű szellő borzolta haját és a szikrákat a szemében.

Ez akkor volt, gondolta. Akkoriban még szép volt. Ezerkilencszáznegyvennyolcban.

Akár egy kis krémes sütemény. Elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. Aztán szórakozottan megvakargatta az ágyékát. Ma már más a helyzet… de hát így van ez az asszonyokkal… korai virágzás, gyerekszülés, és aztán a test elnehezülése… amit csökönyösen végigcsinálnak. Mondhatni, a természetükből adódik. A férfiaknál másképp áll a dolog, egészen másképp.

Sóhajtva kiment a hálóból. Hagyta, hadd szárnyaljanak tovább a gondolatai, noha egyáltalán nem volt kedve ilyesmihez. Az utóbbi időben gyakran volt így… Szóval a férfiak persze sokkal tovább formában maradnak, éppen ez a különbség… ez az átkozott különbség. Ami persze a végén kiegyenlítődik… az élet őszén elcsitulnak az ösztönök, ezt el kellett ismernie. Férfiaknál, nőknél egyaránt.

De hát mi mást várhatna az ember? Hetvenkettő és hatvankilenc. Hallott emberekről, akik sokkal tovább is tudták csinálni, de ami őt illeti, neki bele kellett törődnie abba, hogy egyszer s mindenkorra vége van.

Eltekintve egy-egy végső rándulásról, amelyekről viszont szívesen lemondott volna. Egy-egy halvány emlékéről a réges-rég elmúlt napoknak, egy-egy szomorú szuvenírről.

Ez is az volt. Egy rándulás. És erről is szívesen lemondott volna. Leült a konyhaasztalhoz.
Ötezer!
Az ördögbe, próbálta elgondolni. Ötezer gulden! Mégis nehezére esett átélni a jókedvnek ezt a bizsergető érzését. Mégis mi a fenét kezdjen ennyi pénzzel?

Vegyen autót? Ugyan. Persze egy jó állapotban lévő használt kocsira könnyedén futotta volna a pénzből, és jogosítványa is volt, de már tíz éve nem ült a volánnál, és nem is érzett ellenállhatatlan késztetést arra, hogy nekiinduljon a nagyvilágnak.

Vagyis utazásra sem költi. Igaza volt Palinskinak, aki mindig azt mondogatta: a legtöbb dolgot úgyis látták már, még többet is annál.

Akkor egy jobb tévét?
Minek? A mostani készüléke is még csak néhány éves, és tulajdonképpen csak arra használta, hogy előtte aludjon el.
Ivott egy korty kávét, és az újságot bámulta anélkül, hogy olvasta volna.
Új öltöny?
A temetésére, vagy mire?
Nem, így hirtelen egyetlenegy régi vágya se jutott eszébe. Ebből is látszik, micsoda vén marha lett belőle. Még a pénzét sem tudta elszórni. Egyszerűen nem ment. A rohadt életbe!

Waldemar Leverkuhn félretolta az újságot, és töltött magának egy újabb csésze pálinkás kávét.

Legalább ennyit megengedhet magának! Egy kis repetát. Egy darabig a galambokat hallgatta, és szürcsölte az italt. Lehet, hogy errefelé lesz a megoldás. Kényeztethetné magát valamivel. Lehetne egy kicsit nagyvonalúbb Freddynél. Ihatna drágább bort. Ehetne valami finomat Keefernél vagy Krausnál.
Miért is ne? Igazán élhetne kicsivel jobban egy pár évig.
Megint megszólalt a telefon.
Palinski volt az, ki más?
– Este hatalmasat mulatunk!
Szó szerint ismételte Wauterst. Hogy még önállóan fogalmazni sem tud! Ráadásul ezután egy fél percig nevetett a kagylóba, majd azt fejtegette, hogy fog folyni Freddynél a bor.

– …fél hétkor! Fehér ingben és új nyakkendőben, te vén disznó!

Azzal letette. Waldemar Leverkuhn megint elnézte egy ideig újdonsült feleségét, aztán visszament a konyhába. Kiitta a kávéja maradékát, és böffent egyet. Aztán nevetett.
Végre nevetett. Ötezer az azért mégiscsak ötezer.

Bonger, Wauters, Leverkuhn és Palinski.
Díszes kis kvartett volt ez. Bonger és Palinski már gyerekkoruk óta ismerték egymást. A Magdeburgskán töltött iskoláséveik, és a Zuiderslaan meg a Merdwick pincéiben átvészelt háborús telek óta. Életük közepén néhány évtizedre elsodródtak egymástól, de aztán újra összefutottak. Wauters csak később, sokkal később csatlakozott hozzájuk. Egyike volt a Freddynél ülő magányos uraknak. Hamburgból vagy Friggéből vagy isten tudja, honnét jött. Sosem nősült meg (saját véleménye szerint az egyetlen volt a négyesből, akinek ez sikerült, noha időközben már Bonger és Palinski is osztozott vele az agglegényi státuszon) –, mégis ő volt a legmagányosabb szerencsétlen, akit csak el lehetett képzelni. Legalábbis ezt szokta róla bizalmasan mondogatni Bonger, aki a legrégebben és a legjobban ismerte, és aki bevezette őt a körbe. Wauters is nagy játékos volt, már ha hitelt lehetett adni a pletykáknak, amelyeket bizonyos körültekintéssel szokott terjeszteni… mostanában mindenesetre már csak totózott és lottózott. Rezignáltan állapította meg néha, hogy a mai versenylovak már csak feldoppingolt tevék, a zsokékat pedig lefizették. Na és a kártya? Hát, ha az ember egyszer majd’ tizenkétezret veszített a pókeren, akkor jobban teszi, ha öreg napjait piszkosul nyugodtan éli.
Benjamin Wauters szerint.
Bonger, Wauters, Leverkuhn és Palinski.
Előző este Palinski kiszámolta, hogy együtt kétszázkilencvenkét évesek, és ha valamennyien elélnek még két esztendeig, éppen a századfordulón ünnepelhetik a háromszáz éves jubileumukat. Ez aztán nem rossz, mi?

Palinski Gautiers asszony méretes hátsóján nyugtatta a kezét, miközben ezt elmesélte, Gautiers asszony azonban csak horkantott, és megjegyezte, hogy ő a maga részéről négyszázra tippelt.

Végül azonban sem az egyik, sem a másik kerek számból nem lett semmi, mivel ez a szombat volt Waldemar Leverkuhn életének utolsó napja. Mint azt már mondtuk.

Marie-Louise épp akkor ért haza a bevásárlószatyrokkal, amikor ő indulni készült.
– Hát te hová mégy?
– El.
– Miért?
– Nyakkendőt venni.
Az asszony műfogsora kétszer összekoccant, mint mindig, amikor veszekedtek. Kipp-kopp.
– Nyakkendőt?
– Azt.
– Minek neked nyakkendő? Van vagy ötven belőle.
– Azokat már unom.
Marie-Louise megcsóválta a fejét, és elnyomakodott mellette a szatyrokkal. Vese szaga csapta meg az orrát.
– Ne főzzél.
– Micsoda, hogyhogy?
– Nem itthon ebédelek.
Az asszony az asztalra tette a szatyrokat.
– De vettem vesét.
– Azt érzem.
– És miért nem akarsz hirtelen itthon enni? Úgy gondoltam, ma korán ebédelünk, mert este el akarok menni Emmeline-hez, te meg biztos…
– …Freddyhez, igen. De eszem is ott egy kicsit. Tedd azt a vesét a fagyasztóba.
Marie-Louise aggodalmasan méregette.
– Történt valami?
Begombolta a kabátját.
– Tudtommal nem. Mi történt volna?
– Bevetted a gyógyszeredet?
Nem válaszolt.
– Kösd össze a sáladat. Fúj a szél.
Vállat vont, és elment.
Ötezer, gondolta. Akár szállodában is lakhatna néhány napig.

Wautersen és Palinskin is új nyakkendő volt, csak Bongeren nem.
Bonger sosem viselt nyakkendőt, életében nem volt neki egy sem, most viszont legalább felvett egy többé-kevésbé tiszta inget. A felesége nyolc éve halt meg, és azóta nem igazán törődött semmivel. Nem csak az ingeivel, mással sem.

Wauters az éttermi részlegben foglalt asztalt, és Palinski javaslatára pezsgővel és kaviáros falatkákkal kezdtek, kivéve Bongert, aki kaviár helyett folyami rákfarkakat rendelt fehérboros mártásban.

– Mi van veletek, vén kecskék? – álmélkodott Gautiers asszony. – Eladtátok a prosztatátokat a kutatóknak?

De azért szemrebbenés nélkül vette fel egyik rendelést a másik után, és amikor Palinski szokása szerint megpaskolta a fenekét, alig bírta elhessegetni magától a reumás kezet.

– Egészségünkre, fiúk! – bődült el szabályos időközönként Wauters.
– Hatalmasat mulatunk ma! – mondogatta Palinski még nála is gyakrabban.
A rohadt mindenit, de elegem van ezekből az idiótákból, gondolta Leverkuhn.
Tizenegy órára Wauters már nyolcszor vagy kilencszer is elmesélte, hogy vette a lottószelvényt. Palinski körülbelül ugyanennyiszer gyújtott rá az „Édes, bűnös ifjúságom” kezdetű nótára, majd akadt el másfél sor után, mert nem jutott eszébe a szöveg, Bonger pedig a gyomrát rontotta el. Waldemar Leverkuhn úgy érezte, valószínűleg részegebb, mint annak idején, tizenöt évvel ezelőtt a müncheni Oktoberfesten volt. Vagy annak már tizenhat éve?

Ahogy mindig, most is ideje volt már véget vetni a mulatságnak.

Csak meglenne a cipője! Az elmúlt félórában zokniban ült az asztalnál, amit akkor állapított meg csodálkozva, amikor a vécére indult volna, de akárhogy tapogatózott a lábával az asztal alatt, a cipője nem volt sehol.

Micsoda marhaság ez? Érezte Bongers eregetésének a szagát, és amikor Palinski újra belefogott a nótába, Leverkuhn előtt világos lett, hogy a cipőjét illetően módszeresebb keresésre van szükség.

Köhögött, hogy elterelje a figyelmet, és diszkréten az asztal alá bukott, de sajnos beleakadt az abrosz csücskébe, amiből olyan felfordulás kerekedett, hogy már nem is volt kedve előjönni alkalmi száműzetéséből az asztal alól. Viszont továbbra sem látott sehol semmilyen cipőt.

Håkan Nesser

– Takarodjatok! – mormogta fenyegetően. – Tűnjetek el a pokolba, és hagyjatok engem békén!

A hátára fordult, és ezzel a mozdulattal lerántotta az abroszt a porcelánnal együtt. A környező asztaloknál felcsattant a nevetés, amelybe felháborodott női hangok keveredtek. Wauterstől és Palinskitól különféle jó tanácsokat, Bongertől pedig egy rúgást kapott.

Fordította: Torma Péter

Håkan Nesser: Az utolsó csepp
Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, Budapest, 2016