Baranyi Ferenc: Az opera négy évszázada (részletek)

Posted on 2017. január 29. vasárnap Szerző:

0


baranyi_az-opera-bor240Magyarázom a bizonyítványomat, avagy
A csizma asztalra kerülésének története

– Ugyan, kapcsold már ki ezt a szörnyű kornyikálást! – förmedtek rám többen is, amikor elcsavartam a közös rádió gombját a déli nótaműsorról és egy másik adón belefeledkeztem Csocsoszán szívszorító áriájába, Toti dal Monte előadásában. A cég, ahol akkor dolgoztam, „jutalomüdülni” utalt be kistisztviselők és munkásemberek közé. Idegesítette őket az opera.

Évekkel később egy másik üdülőben, amikor már közös televízió szórakoztatta a pihenni vágyókat, ingerülten leszavaztak, amikor operafilmet szerettem volna nézni az akkori kettes csatornán, holott az egyesen futballmeccset lehetett ugyanabban az időben látni. Társaim itt is az úgynevezett egyszerű nép soraiból kerültek ki. És még jó néhány esetet említhetnék, amikor közvetlenül tapasztalhattam a köznép ellenszenvét az opera műfaja iránt. A köznép távol maradt mindig is az operától, nem térben, hanem tudatban. Úgy érezte, túlságosan előkelő műfaj ez, nem neki való, szinte félszeggé vált a dalszínház puszta látásától is.

Igaza volt Kertész Iván barátomnak, a jeles rádiós-zenetudósnak, amikor, tréfásan így definiálta az operát: az operáció kollektív formája, csak itt nem éterrel altatnak, hanem zenével, és nem késsel vágnak fel, hanem ruhával és ékszerrel. Igen. A „plebs” máig azt hiszi, hogy Ybl Miklós palotájában csak páváskodó, rongyrázó sznobok számára van hely a nézőtéren, mert az opera valamiféle úri passzió.

Én ebbe már ifjan se nyugodtam bele. Egy gondolat gyakorta bántott engemet: miért van az, hogy Itáliában operaáriákat (is) fütyülnek munka közben a borbélylegények és az autószerelők, míg az itteniek türelmetlenül elcsavarják a rádió keresőgombját, amikor ária hangjai érkeznek az éteren át? És elhatároztam, hogy be fogom bizonyítani: a legegyszerűbb emberrel is meg lehet szerettetni az operát, ha nem nagyképű tudálékossággal beszélünk róla. A zenei ismeretterjesztést már tizenévesen elkezdtem Monoron, ahol a helyi kultúrotthonban meséltem időnként az operákról, a megfelelő részelteket kurblis gramofonon, 78-as fordulatú sellak-lemezekről játszva be. S tekintve, hogy kántor is voltam a helyi kálvinista templomban, kimenetelre sokszor operaáriákat szólaltattam meg a fújtatós orgonán.

Ám lehetőséget nagyobb hatósugarú „missziós tevékenységre” harmincnyolc éves koromban, 1975-ban kaptam, amikor már újságírással kerestem a kenyeremet és a legismertebb lírikusok között tartottak számon. Egy kora tavaszi napon ugyanis Bánki László, a TV Zenés Színházának vezetője felhívott telefonon és megkért, hogy vállaljam el egy rendszeresen jelentkező operaműsor vezetését a képernyőn. Megörültem és megrémültem. Megörültem, mert mindig is nagy-nagy szerelmem volt az opera: gyermekkoromban, a ceglédi zeneiskola növendékeként operakomponistának készültem, fiatal felnőttként pedig az ország egyik leggazdagabb operalemez-gyűjteményét mondhattam a magaménak. A rémület pedig azért volt, hogy bárki megkérdezheti: hogy kerül a csizma az asztalra? Hogy jön egy lírai költő ahhoz, hogy operaműsort vezessen a televízióban? Aggályaimat Bánki egyetlen mondattal oszlatta el:

– Neked jobban elhiszik a nézők, hogy érdemes megkedvelni az operát, mert te nem belőle élsz.

Aztán úgy alakult, hogy belőle éltem én is. Státuszba vettek és munkaköri kötelességem lett a zenei ismeretterjesztés. Az Operabarátok magazinja, a Mesterdallamok és a Szó-zene-kép című sorozatokban lubickoltam szinte. A Televízió Zenés Színháza olykor fordítóként, librettistaként is számíthatott rám. S hogy valamennyire sikerült talán kikezdenem azt a konok hiedelmet, hogy az opera arisztokratikus műfaj, ékesen bizonyítja a következő eset.

Valamikor, azaz pontosan 1987 őszén filmet forgattunk Apró Attila rendezővel. Pillangókisasszony a Margitszigeten – ez volt a címe. Puccini operájának keresztmetszete volt, japán haikukkal feldúsítva. A sziget japánkertjében készültek a felvételek. Amikor befejeztük az utómunkálatokat is, bekopogtattam Szinetár Miklós elnökhelyetteshez:

– Főnök – mondtam bátortalanul – nem lehetne ezt a filmet szombati napon, csúcsidőben sugározni?

– Megőrültél! – képedt el Miklós. – A szombat esti csúcsidő évek óta a krimié, megköveznek a nézők, ha operát kapnak helyette.

– Tegyünk egy kísérletet – makacskodtam. – Vállalom a felelősséget. Kirúghatsz, ha botrány lesz.

– Hát jó – mondta halk beletörődéssel a főnök (akit ma már a legjobb barátaim közé sorolok). – Szerencséd, hogy én is imádom az operát.

És 1979. január 13-án 20 óra 50-kor lement a műsor, szombat este, csúcsidőben. Mind a nézettségi, mind a tetszési indexe 80 felett volt, ami nagy-nagy sikernek számít.

Zuglóban laktam akkor, a „vizavím” egy idős munkásember volt. Az adás napján becsöngetett:

– Kedves szomszéd, az este megsirattuk Csocsoszánt az asszonnyal. Köszönjük ezt a gyönyörű estét. Csak ennyit akartam mondani.

Ez a mondat nekem többet ért sok-sok plecsninél, amiket pályafutásom alatt kaptam.

* * *  * * *

Mozart, az operakomponista

 – Túlságosan szép ez a Szöktetés a mi füleinknek, és rengeteg benne a hangjegy.
– Csupán annyi van benne, Felség, amennyi szükséges.

Ez a kurta dialógus II. József császár és Wolfgang Amadeus Mozart között zajlott le 1782 júliusában, néhány nappal a Szöktetés a szerájból című opera bemutatója után. Persze, csak mi, a komolykodó utókor mondjuk operának ezt a remekművet, mert a korabeli plakáton ez állt: Singspiel, azaz daljáték. És ez mit sem von le a Szöktetés értékéből, hiszen a remekmű nem attól remekmű, hogy „magasabb” műfaji kategóriába gyömöszölik, hanem attól, hogy pontosan annyi hangjegy van benne, amennyi szükséges…

A császár és Mozart (Jeffrey Jones, Tom Hulce) első találkozása Milos Forman filmjében

A császár és Mozart (Jeffrey Jones, Tom Hulce) első találkozása Milos Forman filmjében, az Amadeusban

Mozartnak 1782 tavaszán – huszonhat éves korában – két nagy feladatot kellett megoldania: egyrészt – ha szöktetés árán is – feleségül venni szállásadónőjének egyik leányát, Constanza Webert, másrészt jó zenét írni Gottlieb Stephanie költő librettójára, amely nagyon is rímelt a valósággal, hiszen a megszöktetendő hölgyet ebben is Constanzának nevezték… Ihletért tehát a zeneszerzőnek nem kellett a szomszédba mennie.

A frigy végül eléggé viharos körülmények között köttetett meg, mint ahogy a premier is – hála a Salieri-hívők tömeges jelenlétének – ugyancsak viharos volt. A remekműveket viszont nem sodorhatja ki az időből semmiféle orkán.

II. József egyébként a tizennyolcadik század hetvenes-nyolcvanas éveinek fordulóján fel fedezte magában az osztrák hazafit. Nemes felbuzdulásában a bécsi udvari színházat „National-Singspiel”-nek keresztelte el, amelyből az olasz – vagy olasz nyelvű – operaelőadások egy időre száműzettek. A dalművek e „nacionalizálási programját” szolgálta az a felhívás is, amelyet a fent említett Gottlieb Stephanie – egykori színész, drámaíró, végül a bécsi császári udvari opera felügyelője – közvetített a fiatal Mozart felé: írna zenés játékot a színház számára. Szövegkönyvről ő maga gondoskodott, Christoph Friedrich Bretzner Belmont und Constanze című librettóját dolgozván át. Bretzner művéhez eredetileg Johann André írt zenét. Bretzner, amikor hírét vette Stephanie akciójának, nyilvánosan tiltakozott az ellen, hogy alkotását „egy bizonyos Mozart nevű ember” megzenésítse… A maga szempontjából nagyon jól tette. Nevét ugyanis ezzel a tiltakozással sikerült a zenetörténetbe beírni. Művekkel nem.

A Szöktetés volt az első opera, amelyet Pesten és Budán bemutattak, a német színházakban: 1789. május 27-én Budán, 30-án pedig Pesten került színre. Magyarul – Pály Elek fordításában – először Kassán adták, 1833-ban, Elszöktetés a Szeráilból címmel.

Stephanie szövege meglepően szellemes és könnyed. Ez az eddigi magyar fordításokból nem derült ki egyértelműen. Fodor Ákos legújabb változata viszont híven felmutatja az eredeti librettó minden erényét. Egy példa: a híres kvartettben visszaadja az eredeti sor – Es lebe die Liebe rímes alakját s ezzel a „bemondás”-funkcióját; folytatása pedig jól illeszkedik a zene „lefelé-röpülő” hármashangzat-felbontáshoz: „Mert Ámor a mámor:/ igyunk poharából, / hisz Ámor a mámor, / igyunk poharából – / a mennyből a földre hozott csoda-írt! / Mert ő szállt a földre és hirdeti mind a Jó hírt!” Závodszki Zoltán fordításában így kezdődött a kvartett: „Hát éljen a hűség!”

Az opera eredeti címe: Die Entführung aus dem Serail.
A bécsi Burgtheaterben mutatták be 1782. július 16-án. Rövid tartalma:

Tengeri kalózok foglyul ejtették Belmonte menyasszonyát, Constanzát, komornájával, Blondéval együtt, de szolgája, Pedrillo sem menekülhetett. Szelim basának adták el őket, aki beleszeret Constanzába, de a lány hű akar maradni vőlegényéhez. Belmonte hosszas keresés után rájuk talál, először Pedrillóval találkozik, aki azt tanácsolja neki, hogy mondja magát építőmesternek, mert úgy könnyebben jut be a palotába. Pedrillo leitatja Ozmint, a háremőrt, hogy ne akadályozhassa szökésüket. Ozmin azonban nem rúg be eléggé, leleplezi őket, és a basától felakasztásukat követeli. Kiderül, hogy Belmonte apja, Lostados, a basa legádázabb ellensége. A fiatalok halálra szántan várják kivégzésüket, de Szelim basa szíve megesik rajtuk és szabadon engedi őket.

Sokan teljesen életszerűtlennek tartják, hogy a basa csak úgy, minden átmenet nélkül jóságossá válik és futni hagyja halálos ellensége fiát, aki egyébként riválisa is. Szerintem kegyetlen döntést hozott. Ezt versben fogalmaztam meg:

Szelim basa szavai Belmontéhez

Úgy, szóval Lostados az apád.
És azt tudod-e, hogy miatta kellett
elbújdosnom hazámból?
Rejtőztem homokbuckák között,
folyók iszapjában,
fellahok nyomorúságos kunyhóinak vackán.
Cserzettek a szelek,
szikkadtra szítt a nap,
suhogtak hátamon az eső ostorcsapásai.
Alig-alig világolt már
a lélek a szememben,
amikor elérkeztem erre a földre.
Apád tette tönkre az életemet.
Ám én mégsem úgy állok bosszút,
ahogy gondolnád.
Életre ítéllek, hogy kegyelmemet
bőrödbe égetett bélyegként hordozd
virágzó oázisokon
rettentő sivatagokon át.
Életre ítéllek,
hogy elmagányosodj a tiéid között,
mert az ellenség kegyelmére
nincs magyarázat.

Baranyi Ferenc

Baranyi Ferenc

Igen. Az ellenség kegyelmére valóban nincs magyarázat. Aki sértetlenül került ki például a Gestapo kínzókamráiból, hiába bizonygatta, hogy nem köpött. nem hitte el neki senki. És kikészült a gyanakvó pillantásoktól, attól, hogy elhallgattak a többiek, amikor belépett bármilyen szobába, mert mindenki meg volt győződve arról, hogy egyetlen áron szabadulhatott csak: beszervezték spiclinek.

Csak Szelim basa tudta, hogy sikerült bosszút állnia. Az ujjongó négyek még nem. Az a jó előadása a Szöktetésnek, ahol a finálé általános örömmámorában a basa szobormerev arccal áll. Énekelnie úgysem kell, hiszen prózai szerep…

Baranyi Ferenc: Az opera négy évszázada
Költők és komponisták
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016