Peter James: Szólít a halál (részlet)

1. fejezet | December 11., csütörtök

Logan gyorsan vezetett a zuhogó esőben hazafelé, és örült annak, hogy pocsék napja, amely rosszul indult, majd szörnyű és még szörnyűbb lett, a végéhez közeledik. Alig várta, hogy kibonthasson egy üveg behűtött fehérbort, és titokban rágyújthasson az erkélyen, még mielőtt Jamie hazaérne. Megszólalt a Sussex Rádió ismerős szignálja, egy hírolvasónő pedig bejelentette, hogy este fél hat van, és a hírek következnek. Miközben Logan fél füllel, áldott tudatlanságban hallgatta a műsort, mit sem sejtett arról, hogy holnap este ilyenkor már ő lesz a helyi hírek legnagyobb szenzációja és a sussexi rendőrség eddigi legnagyobb hajtóvadászatának az alanya.

A katasztrófasorozat már kora reggel kezdetét vette. Késésben volt, a feje hasogatott a barátjával, Jamie-vel elköltött, unalmas vacsora után; a férfi szörnyen rendetlen volt, ő pedig meg is botlott egy csizmában, amit a barátja hagyott a szőnyeg közepén. Nekiindult, majd bevágta a nagylábujját a fürdőszobaajtóba – jó mély seb lett rajta. Beugrott volna a kórházba, de a sürgősségin egész biztosan sokat kellett volna várnia, ezért inkább bekötözte magának, és reménykedett, hogy az majd kitart.

Mindezt tetőzendő lekapta az a rohadt traffipax, ami előtt egyébként minden áldott nap óvatosan, ötven kilométer per órás tempóban hajtott el munkába menet az elmúlt pár évben. Ma valahogy a nagy sietségben, hogy odaérjen az első beteggel egyeztetett időpontra, teljesen megfeledkezett róla, és több mint hetvennel száguldott végig azon az útszakaszon.

A hab a tortán az volt, amikor az egyik kollégája a gerincmasszázs-klinikán – akinek a bevételük legnagyobb részét köszönhették – bejelentette, hogy hármas ikreket vár, és ha minden jól megy, főállású anyuka lesz. Az általa biztosított pénz nélkül azonban veszélybe került a központ jövője.

Az eseményeket csak még inkább beárnyékolták a Jamie-vele kapcsolatos aggodalmai. A férfi makacsul nem akarta beismerni, hogy bármiféle baj lenne. Pedig volt, de még mennyi. A rendetlensége, amely először még tetszett Logannek, mostanra már hihetetlenül idegesítette – főleg, amikor a férfi tömören csak annyit mondott neki, hogy az otthon rendben tartása a nő feladata.

Úgyhogy Logan kitakarított. Összeszedte a férfi ruháit, amelyeket a padlóra dobált, meg a sörösdobozokat és a mocskos söröskorsókat, amelyeket a haverjaival való meccsnézés után csak úgy ott hagyott, és az egész kupacot betömte a lakásuk folyosóján található szemétledobóba.

Az emléket felidézve elégedetten elmosolyodott, miközben jobbra indexelt, fékezett, és megállt a brightoni Kemptownban található, többlakásos lakóházbeli otthonuk alatt található mélygarázs kapujánál. Megnyomta a távirányítót, hogy kinyissa az elektromos kaput.

Aztán, ahogy lehajtott a rámpán, megijedt egy alaktól, aki a sötétben ólálkodott. Keményen a fékre taposott.

2. fejezet | December 11., csütörtök

Másodpercekkel azután, hogy beszélt telefonon a menyasszonyával, Jamie Ball már érezte, hogy valami nincs rendben. A vonal szakadozott, miközben a férfi viharvert, régi Volkswagen Golfjával végighajtott az M23-ason Brighton felé csúcsidőben, a zuhogó esőben, így nehezen értette, hogy Logan mit mond. De a rossz vétel ellenére is hallotta a nyugtalanságot a hangjában.

– Minden rendben, drágám? – kérdezte.
– Nem – válaszolta. – A legkevésbé sem.
– Mi a baj?
– Van idelent egy férfi a mélygarázsban. Épp most láttam. Megpróbált elrejtőzni, amikor behajtottam.

Egyikük sem szerette az épület alatti mélygarázst. A brightoni Királyi Sussex Megyei Kórház közelében álló, Kemp Town-i aprócska, kilencedik emeleti lakásukból fantasztikus kilátás nyílt, hiszen a háztetők felett egészen a La Manche csatornáig el lehetett látni, de a mélygarázstól mindig kirázta őket a hideg. Rossz volt a világítás, egyes helyeken teljes sötétség honolt, és a biztonságról szinte egyáltalán nem gondoskodtak. Több autót is letakartak a por ellen, ezek látszólag mindig ugyanott álltak. Néha Jamie azt érezte, miközben lehajtott oda, hogy egy mauzóleumba lép be. Ha Logan késő este egyedül ért haza, jobb szeretett az utcán parkolni, és inkább megkockáztatta, hogy reggel megbüntetik, semmint hogy lemenjen a sötétbe.

Többször is figyelmeztette Logant, hogy várja meg, amíg az elektromos kapu bezárul mögötte, mielőtt lehajtana a rámpán. Most úgy tűnt, épp az a forgatókönyv vált valóra, amitől mindig is tartott.

– Rendben, drágám – mondta. – Figyelj rám. Zárd be az ajtót, fordulj meg, és egyenesen hajts ki onnan.
Nem válaszolt.
– Logan, hallod, amit mondtam?
Jamie hallotta a sikítását.
Egy szörnyű sikolyt.
Aztán csend lett.

3. fejezet | December 11., csütörtök

Felixet nem zavarja, hogy embereket ölök. Megért, világosak számára az indokaim. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő is szeretne belevágni, ha lenne hozzá bátorsága. Harrison nem annyira biztos a dolog morális oldalában. Marcus pedig – nézzék el a szójátékot nekem – halálosan ellenzi az egészet. Rossz embernek tart. De végül is nem árt, ha az embernek okos barátai vannak, saját véleménnyel, amelyet nem félnek elmondani. Személy szerint mindig is tiszteltem az őszinte embereket.

Azt mondják, hogy egy igaz barát mindent tud rólad, és mégis kedvel, de én kétségbe vonnám a barátságnak ezt a feltétel nélküli részét. Szükségünk van arra, hogy a barátaink a körmünkre nézzenek, és visszafogjanak minket, hogy ne veszítsük el teljesen a rálátásunkat az eseményekre, és az erkölcsi iránytűnk szerint cselekedjünk. De be kell vallanom, Marcus téved. Nem vagyok rossz ember, csupán egy áldozat. Az életben mindnyájan áldozatok vagyunk. Így vagy úgy, de mindenki a saját múltja foglya. A múltunk valamilyen meghatározhatatlan módon mindnyájunkat meghatároz. Ám csak sokkal később jövünk erre rá, például ha elolvasunk valamit, ami érzékeny területre tapint, vagy a terapeutánk juttat el valaminek a felismeréséig, amelyre egyedül soha nem döbbentünk volna rá. Ezek az igazi aha-pillanatok. Hirtelen minden értelmet nyer. A tetteink pedig igazolhatóvá válnak.

Belevágtam a következő projektembe. Egy húszas évei közepén járó ifjú hölgy, vékony, csinos, hosszú, barna hajú – ilyennek szeretem az összes projektemet. Már három hónapja követem, többnyire a távolból, illetve a Facebook-oldalán meg a Twitterén keresztül is. Szeretem alaposan tanulmányozni a projektjeimet, kidolgozni a legjobb módszert az elrablásukra, majd végiggondolni, hogy mihez kezdek velük. A várakozástól indulok be a legjobban. Olyan, mintha felmennék az internetre, és megnézném egy remek étterem honlapját, ahol később vacsorázni szeretnék. Az én gyönyörű kis dossziéim.

Logan nem semmi lány. Igazán jó bőrben van, minden értelemben. Maratont fut, házasságra készül, bár ebből már nem lesz semmi – és nem miattam. De ez csak segített abban, hogy az erkölcsi iránytűm a megfelelő utat mutassa. Nem bánhat így a férfiakkal. Büntetést érdemel.

4. fejezet | December 11., csütörtök

Nyaranta a hove-i lagúnánál található gyermekpark és játszótér tele van emberekkel. Van ott két nagy csónakázótó, egy gördeszkapálya és egy gyermekmedence is a tengerparti sétányon sorakozó, tarka házikók mögött. A gyerekeket az édesanyjuk, a nagymamájuk, a bébiszitterük vagy a dadájuk vigyázó tekintete kíséri, miközben a körhintákon, a csúszdákon és a hintákon vagy a kis medencében játszanak, netán játékhajóikkal navigálnak a két négyszögletes tavacska egyikén, amelyről a hely a nevét kapta, és amelyen tapasztalt vitorlázókkal, szörfösökkel és wakeboardosokkal osztoznak.

A legtöbben a Big Beach Caféban vásárolt jégkrémmel vagy édességgel tömik magukat, amelynek praktikusan fehérre meszelt falai, kék ablakai és meredek házteteje mögött felkapott koktélbár és étterem lapul – hála a big beat zenét játszó tulajdonosának, a Fatboy Slimként ismert Norman Cooknak.

Ám ezen a borús, nyirkos decemberi csütörtökön a szitáló esőben és a viharos, süvítő szélben az egész hely elhagyatottnak és vigasztalannak tűnt. Egy magányos, idős hölgy átlátszó, vízhatlan sapkában egy vonakodó kutyát sétáltatott, amely akkora lehetett, mint egy nagyobbacska patkány; az asszony egy pórázhoz csatlakozó hámmal vezette.

Egy csapat fülvédős, fényvisszaverő mellénybe és munkavédelmi sisakba öltözött munkás épp a reflektorfényben túlórázott, hogy végezzen a kávézó előtti gyalogút felbontásával. Az egyikük, a csapat vezetője, a többiektől kicsit távolabb állt, fejét lehorgasztva próbált dacolni a széllel, és egy vízhatlan tartóba zárt táblagépet emelt a magasba, amelybe épp az elvégzett számításokat pötyögte be. Egy sor autó és furgon parkolt a közelben, a munkások mellett pedig egy zajos, sárga, hordozható generátor állt.

Miközben az ütvefúrójával egy újabb szakaszt szakított fel, és söpört félre, az egyik, tört angolsággal beszélő, külföldi munkás felkiáltott:

– Te jó ég! Ezt nézd!
Aztán feszülten a műszakvezető felé fordult:
– Wesley! Nézd!
A többi munkás a gépek zúgása ellenére is meghallotta a kiáltást, így mindenki abbahagyta a munkát. A műszakvezető előrelépett, bekukucskált a lyukba, és meglátott valamit, ami az avatatlan szem számára is egy csontvázkéznek tűnt.

– Valami állat? – kérdezte a munkás.
– Nem tudom – felelte a műszakvezető bizonytalanul. Azt sem tudta megmondani, hogy milyen régi lehet. Talán már évtizedek óta ott hevert. Egyetlen olyan állatot sem ismert azonban, amelynek ilyen mancsa vagy karma lett volna. Leszámítva talán a majmokat. Emberinek tűnik, gondolta. Mindhárom ütvefúrós munkást arra utasította, hogy a kéz környékén kezdjenek dolgozni, de legyenek óvatosak, és ne ássanak mélyebbre a kelleténél. Egyre több fekete aszfaltdarabot emeltek ki, így feltűnt egy karcsontváz, amely fekete inakban végződött. Aztán előkerült a mellkas egy része, valamint egy egyértelműen emberi koponya.

– Oké! – kiáltotta a műszakvezető idegesen. – Mindenki hagyja abba a munkát. Menjetek haza, holnap reggel folytatjuk, már ha tudjuk. Találkozunk reggel nyolckor.

Miközben azon töprengett, hogy korábban abba kellett volna-e hagyniuk a bontást, a furgonhoz sétált, kinyitotta a hátsó ajtót, bemászott, kotorászott egy darabig, majd előhúzott egy vitorlavásznat. Leterítette vele a csontváz felszínre került részét, és némi törmelékkel lesúlyozta a sarkait. Amikor ezzel végzett, elővette a telefonját, és felhívta a főnökét, hogy további utasításokat kérjen. Világos iránymutatást kapott. Ahogy befejezte a beszélgetést, a parancsnak megfelelően azonnal tárcsázta a segélyhívót. Az operátor kérdésére a rendőrséget kérte.

5. fejezet | December 11., csütörtök

A félelemtől remegő Jamie Ball lehúzódott a Golffal az autópálya leállósávjába, megállt, és újra felhívta Logant. A telefon hatot csengett, majd bejelentkezett a hangposta.

– Helló, itt Logan Somerville. Most nem tudom fogadni a hívását…

Jamie azonnal letette, és megint tárcsázott. Vedd fel, drágám, Logan, kérlek, vedd fel, kérlek! Megint hat csengés, majd ismét a korábbi üzenet. A kis autótól pár centiméterre elhúzott egy kamion, az egész jármű beleremegett, és beborította a vízpermet.

Jamie lehunyta a szemét, gondolkozni próbált, de közel járt a síráshoz. Felhívhatná a gondnokot, Markot. Vagy a szomszédjukat, akinek volt kulcsa a lakáshoz.
De hallotta a sikítást.
Valami történt.
Az autó újra megremegett, amikor még egy kamion süvített el túlságosan is közel hozzá.

Jamie letette a telefont, és azonnal tárcsázta a segélyhívót.

Peter James: Szólít a halál
Világsikerek sorozat
General Press Kiadó, Budapest, 2015