Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest (részlet)

Posted on 2016. december 16. péntek Szerző:

0


kondor_szelhamos-bp-bor240| 1 |

Gordon tarkójára tolt kalappal állt a domboldalba felfutó kis utca közepén, kezében egy cetlivel, és ugyan tudta, hogy alig öt perc sétára van a Döbrentei tértől, mégis úgy érzett, mintha egy másik világba lépett volna, amint elkezdett felfelé baktatni a Tabán oldalában. Miután leszállt a 14-es villamosról, hirtelen megértette, hogy kollegái miért emelték az arcuk elé a kezük ügyébe eső első napilapot, amikor Turcsányi Gyula, a rendőri rovat vezetője becsapta maga mögött a szerkesztőség ajtaját, Gordon meg ott állt a redakció közepén, kezében a már akkor gyűrött cetlivel, rajta a viccnek látszó utcanévvel: Zsák utca. A feladat egyszerű volt. El kell mennie a Tabánba. Természetesen hallott a Tabánról, mindenki hallott a Tabánról, még az is, aki azt mondja, hogy nem – az élmény mégis teljesen felkészületlenül érte.

Nem mintha Pest meg a belváros ingermentes környék lett volna a rikkancsok kiabálásával, a villamosok csörgésével, az automobilok tülkölésével, a kézikocsik pattogásával, a kurjongatásokkal, egyszóval az élet vérbő lüktetésével, ám amint belelépett a Szem utca aljában az első szennyvizes tócsába, kezdte sejteni, hogy itt másfajta ingerekkel találkozik majd. Elég volt harminc-negyven lépést tennie a felfelé vánszorgó kis utcában, hogy a város zaját és szagát máris elfeledtesse vele a Tabán… – ahogy Turcsányi nevezte – bája.

Eleve nem volt minek csilingelnie, mert ezeken a görbe, meredek utcákon nem hogy villamos, de még automobil sem járhatott, sőt itt még a szekerek is erősen szenvedhettek az előrejutással. Ott állt hát Gordon a Szem utca közepén, a foghíjas macskaköveken, két lába között szennyvíz csordogált, balról egy kecske mekegett, jobbról, egy nyitott ablak mögül egy félrehangolt tangóharmonika nyögte, hogy „Lesz maga juszt is az enyém”, az egyik kapun pedig egy fogatlan vénember dugta ki a fejét, beletúrt szakállába, sercintett egy hegyeset pont Gordon lába elé, a macskakőre, és botjával úgy böködött maga elé a levegőbe, ahogy azt Clair Vilmos tanította a vívóiskolájában.

– Elnézést! – szólította meg Gordon. – A Zsák… khm… utcát keresem.

– Azt keresheti! – rikkantotta az öreg, azzal bevágta a kaput, amitől az egyik ablakban kornyadozó muskátli némi jogos hezitálás után leesett a párkányról. A tangóharmonikás abbahagyta a játékot, a muskátlinak otthont adó ablak kinyílt, és kipillantott rajta egy harcsabajszú fiatalember, rezignáltan konstatálta a virággal történteket, enyhén véreres szemét Gordonra emelte, lassan és lesújtóan a fejét rázta, aztán pár pillanat múlva felcsendült a tangóharmonikán a „Bözsi, ne sírjon”.

Gordon átlépett a szennyvízerecskén, és ballagott tovább, ám mire felért az utca tetejére, legszívesebben befeküdt volna a muskátli mellé az árnyékba. A „gatyarohasztó hőség”, ahogy azt Turcsányi fogalmazta, új értelmet látszott nyerni a napsütötte domboldalban, ahol a házak hol előre dőltek, hol hátra, hol oldalra, de egyenesen egyik sem állt. Gordon érezte, hogy lassan ő is dülöngélni kezd. Ebben a melegben, ebben a szaharai forróságban egyedül egy barlang mélye jelenthetett volna némi felüdülést, de Gordon – aki soha az életben nem kezdte a napot időjárási hírekkel, most azonban még Az EstEmbersport rovatát is hátrább sorolta – tudta, hogy több esélye van hűs barlangra bukkannia, mint az elkövetkező napokban az esernyőjét használnia.

Alig hitt a szemének, amikor az utca végére érve befordult, és egy SÖR és BORCSARNOK elnevezésű kocsmát pillantott meg. Szomjat alkohollal elvből nem oltott, mégis erőt vett magán, és megindult a bejárat felé. Ha mást nem, hát álldogál egy kicsit a sötétben, máris jobban fogja érezni magát tőle. A kocsmaajtó nyikorogva nyílt, Gordon pedig belépett rajta, nyakát behúzva, óvatosan, mint aki nem tudja, mire számítson. A kis asztalok üdítő összevisszaságban álltak a helyiségben, volt, amelyik körül több szék is állt, volt, amelyik körül egy sem, és volt olyan asztal, amely körül öten ültek három széken. Noha Gordon szeme hamar megszokta a félhomályt, nem erőltette meg magát, hogy kiderítse, ki, hol, illetve min ül. Az ablak előtt, egy háromlábú asztal mellett cilinderes férfi olvasta egyenes háttal a Budapesti Hírlap egyik februári számát, amely még mindig azt harsogta, hogy Bethlenen a világ szeme, Párizsba kell utaznia, és persze az optánspörök, azok micsoda fránya dolgok. A férfi a lóverseny eredményeit böngészte csíptetője mögül, utóbbiba azonban üveg már nem jutott, vagy ha igen, hát réges-régen elveszett. Gondosan jegyezte az eredményeket, néha a fejét csóválta, néha mindentudón bólogatott. Gordon mögött ekkor megszólalt egy vékony gyerekhang: – Zárva vagyunk.

– Értem – felelte Gordon. – És mikor nyittok ki?

– Majd ha mindenki hazament – rántotta meg a kölyök vézna vállát, amelyen úgy lógott az atlétatrikó, akár egy rozoga szobainason a hentes köténye.

– És mikor megy haza mindenki? – érdeklődött tovább Gordon.

– Hát, amikor bezárunk.

– Akkor kérek egy viceházmestert – közölte Gordon. – Hideg szódával. Jéghideggel.

A fiú bólintott, Gordon pedig követte a pulthoz, amelynek túloldalán egy szakállas férfi aludt kötényére bukott állal. A fiú bort löttyintett egy pohár aljába, és addig mozgatta a szódásüveget, amíg ki nem préselte belőle a szükséges mennyiségű folyadékot, aztán Gordon elé tette, aki a pultra rakott egy ötvenfillérest.

– Ennyi pénze van? – húzta fel dús szemöldökét a kölyök. – Ennyi pénzért olyan szódát adtam volna, amiben van bugyborék.

Gordon belekortyolt a viceházmesterbe, majd miután leerőltette torkán az első kortyot, a fiúhoz fordult.

– És mennyi pénzért adtál volna hideg szódát?

– Nincs az a pénz, amiért én hideg szódát tudnék adni – felelte a kölyök. – Mert hát hoznak, de hűteni, azt nem már tudjuk, a jegeskocsi meg egyszer ugyan feljött ide, apám mesélte, valamikor huszonháromban, amikor gróf Csekonics mulatott egy éjszakát a Poldi bácsinál, tudja, a Földy Marcsi szubrettel, de akkor is, mire fölért a ló a jéggel, mindenhonnan dűlt a víz. A jégtárolóból, a ló hátárul, meg a kocsis homlokárul.

Gordon a felénél elvesztette a fonalat, de ezt a botrányos ital számlájára írta. Ha a szóda nem lett volna ilyen meleg, akkor talán nem hozza ki a bor savasságát, már ha bor volt az egyáltalán, amit ivott, de Gordon hirtelen belátta, szinte megvilágosodásszerű határozottsággal: vagy ez a viceházmester most, vagy a szomjhalál később. Bal kezével a pultba kapaszkodott, és ledöntötte az italt a torkán. A fiú szörnyülködő együttérzéssel nézte. – Kér egy falatka vereshagymát? Makói.

– Minek?
– Hát, hogy elvegye az ital ízét – magyarázta a fiú.
– Ennek semmi sem tudja elvenni az ízét – felelte Gordon, miközben feje pördült egyet láthatatlan tengelye körül.
– Kér még egyet? – tudakolta a fiú.
– Csak ha segítesz nekem.
– Nem! – emelte fel a fiú a kezét. – Én nem vagyok olyan!
– Tudom, nem is arra gondoltam…
– A kezét sem fogom, miközben iszik! Ne is kérjen tőlem ilyesmit!
Gordon sóhajtott, előszedett a zsebéből egy egypengőst, és a pultra tette.
– Ha segítesz…
– Ennyi pénzért csak rosszat akarhat, tudom én! – rugdalta a kölyök a szék lábát, amelyen a szakállas férfi ült.

– Azt mondd meg nekem, hogy hol van ez az utca – dobta Gordon a pultra a cetlit is. Inkább egy pengővel kevesebb legyen a zsebében, mint hogy tovább kelljen keresgélnie ebben a hőségben. Egy pengőt, de akár még kettőt is megér neki, hogy ne érezze úgy magát, mint Alíz a nyúllyukban.

– És mit akar ott? A Matesics bácsi már két éve nincsen otthon, el van menve Herkulesfürdőbe, a Szuromi néni meg tavaly óta nem lát semmit.

– Megvakult? – szaladt ki Gordonból.
– Dehogy vakult! – dobbantott a fiú. – Csak beragadt neki a redőnye a tisztaszobában, pedig onnan szokott gukkolni.
– Mit?
– Mit-mit – dohogott a kölyök. – Hát a Matesics bácsit, aki…
– Tudom, elment Herkulesfürdőbe.

A fiú erre úgy hátba vágta Gordont, hogy kiloccsant a pohár aljáról a zavaros lé. – Hát miért nem ezzel kezdte, kérem, hogy ismeri a Matesics bácsit? – rikkantotta. – Magának írt? Mert nekünk egy sort sem.

– Én… – kezdte Gordon, aztán meggondolta magát. – Régen láttam már az öreget, és…

– Elfelejtette, hogy hol lakik? – vigyorgott a fiú. – Ne aggódjék, kérem tisztelettel, Matesics bácsi felesége is elfelejtette egyszer, lett is nagy parádé abból, amikor a Szuszák bácsi mellé feküdt be az ágyba.

Gordon megadóan vette tudomásul, hogy akarata – meg az egy pengő – ellenére mégis a nyúllyuk legalján találta magát. – El tudsz kísérni oda?

– El én.

Azzal a fiú már indult is az ajtó felé, ám a cilinderes férfi magához intette. – Steinbrenner, szóljon a bukmékeremnek, hogy azonnal fogadni akarok!

– Hogyne, báró úr, személyesen fogok intézkedni – nyugtatta meg a fiú. – Addig nézze át a tőzsdei eredményeket is.

Az ajtó nem akart becsukódni Gordon mögött, mire az ötös fogat egyik pendelyes tagja hosszú, fehér ujjaival érzékenyen becsukta. A fiú zsebre dugott kézzel elindult a macskaköves utcán, majd befordult egy másik kis utcába, ahová már nem jutott makadám, Gordon pedig követte, és azon igyekezett, hogy a bizonytalan eredetű kisebb tócsákat kikerülje. Aztán a sarkon kiderült, hogy felfelé is figyelnie kellene, mert az egyik emeleti ablakból hirtelen duci kar nyúlt ki, és hanyag mozdulattal kiöntötte egy pattogzott zománcú lavór tartalmát az utcára. A fiú mondani akart valamit, de Gordon leintette. Elég volt. Nem akarta tudni, kihez tartozik a duci karocska, mit önt ki az ablakon, és miért. Nyelte a mérgét a nyúllyuk alján, mert mást nem tehetett.

Azt nyilván nem várta, hogy hazatérte után a legjobb lapok versenyezzenek érte, ahogy azt sem, hogy munkába állása után azonnal nagy jelentőségű ügyekről kelljen írnia – és nem azért, mert ezekből hiány lett volna, hanem mert ennek ez a módja. Megszokta már, hogy mindig elölről kell kezdenie, mint abban a mérhetetlenül bosszantó társasjátékban, a „Mensch, ärgere Dich nicht!”-ben. Apja Amerikába érkezésük után egy évvel vette egy elárvult német hentestől, és különös örömét lelte a játékban, Gordon viszont nem nagyon szívelte, és gyakran tépte a haját a játék dobozán ábrázolt férfihoz hasonlóan. Viszont megtanulta, hogy akkor is visszakerülhet az ember a startmezőre, ha már majdnem a célban jár, és az érdemnek, a tudásnak meg a rátermettségnek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy mit dob a kockájával.

Ismét visszakerült hát a startmezőre, és már a haját sem tépte nagyon, csak eltökélten és kitartóan építette kapcsolatrendszerét – egyelőre kevés sikerrel, ám ez nem zavarta, mert a kudarc nem állapot, hanem nézőpont kérdése. Onnét kudarc, innét siker.

Kondor Vilmos (talán)

Kondor Vilmos (talán)

Eleget mondogatta magának ezt az elmúlt hetekben, és sikerült is a Czinóber-ügy közelébe kerülnie, beszélhetett a bankrabló meg Kovács nevű társa szomszédjaival, cserébe viszont nem épített kapcsolatot, és a neve sem jelent meg a cikk alatt. Akkor azt gondolta, ennél lejjebb már nem lehet kerülni, mire ma délelőtt kiderült, hogy dehogyisnem lehet. Turcsányi szerkesztő kiküldte a Tabánba, mert egy állítólag Zsák nevű utcában állítólag agyonütöttek állítólag valakit. A szerkesztőt egy államrendőrségi ismerőse riasztotta öt pengő díjazásért, aztán Turcsányi megállt a redakció közepén, végigmérte a rothasztó melegben tikkadó zsurnalisztákat, és Gordonon az sem segített, hogy valamit nagyon meg akart találni az asztala alatt. Amint Turcsányi elbömbölte a nevét, azonnal felkapta a fejét, noha még nem húzta ki az asztal alól, de legalább volt magyarázata arcbőrének vöröses árnyalatára. Miután a szerkesztő a kezébe nyomta a cetlit, kollegái újságpapír mögé bújtatott pillantásainak kereszttüzében fejébe csapta kalapját, karjára vetette zakóját, és elindult ide, hogy húgyszagú tócsákat kerülgessen, éjjeliedények tartalma elől ugorjon félre, és hallgassa, amint az egyik kapu mögött éppen disznót ölnek. Vagy gyereket pelenkáztak akarata ellenére – Gordon szerint mindkét eset lehetséges volt.

Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest
Libri Kiadó, Budapest, 2016