Réz Pál: Bokáig pezsgőben (részlet)

Posted on 2016. szeptember 23. péntek Szerző:

0


rezpal_bokaig_pezsgoben-bor240Szép Ernő.

Őt is nagyon-nagyon szerettem és sokat olvastam már gyerekkoromban. Apámnak megvolt tőle minden, azt hiszem. Aztán az egyik albérletemben, ami is a Szende Pál utcán volt, és egy Visontay nevű ügyvédnél laktunk Szűccsel együtt, egyszer kimentem a fürdőszobába, ahol összeütköztem egy öregúrral, aki bottal járt, alacsony volt, és az egyik szeme nagyon rossz volt, hályog volt rajta. Összeütköztünk, erre ő megállt, és bemutatkozott, hogy Szép Ernő. Én is bemutatkoztam – ez lehetett ’51-ben –, és kérdeztem, hogy az író? Hebegtem. Ő mondta, hogy igen, hát ismered, fiam, a nevemet? Mondom, hogyne, hát én mindent olvastam. És akkor nagyon meg volt hatva, és kérdezte tőlem, hogy tudod-e, mit jelent az, hogy napokat enni? Mondtam, hogy nem. Te tudod? Tudod.

Móricztól.

Igen. Azért elmondom, mert nem biztos, hogy mindenki tudja. Mikor a szegény gyerekek bekerültek a városba, a város gazdag polgárai vállalták, hogy az egyiknél ebédelt hétfőn, a másiknál kedden, a harmadiknál szerdán és így tovább. Főleg zsidóknál volt szokás, de keresztényeknél is. És ezt hívták így, hogy napokat evett. Ő Hajdúszoboszlón, majd Debrecenben nevelkedett és járt iskolába, és ezt mondta ott nekem a fürdőszoba előtt, hogy gyerekkoromban napokat ettem Debrecenben, most öregkoromra megint napokat eszem. Vagyis minden szerdán a Visontay doktor úréknál vacsorázom, tette hozzá kis szomorúsággal. És akkor ott találkozgattunk az előszobában.
De rögtön elkezdett magyar nyelvből vizsgáztatni. Nagyszerűen tudott magyarul. Ő falun nőtt föl, ami azért nagy előny, ugyanakkor átitatta a legrafináltabb pesti aszfaltnyelv. Hát, ennek a kettőnek a találkozásánál nagyobb szerencse írót nem érhet. Hozza faluról a népköltészetet meg a népnyelvet, aztán tizennyolc-húsz éves korában ráesik a pesti zsargon, amelyik ugyancsak zseniális volt abban az időben, és ebből kikeveri a Lila ákácnak a nyelvét, amit a legjobban szeretek tőle. Aztán később a Szépirodalmiba is elkerült, és valamikor ’51-ben vagy ’52-ben beadott egy novelláskötetet a régi novelláiból. Talán egy-két újabb írás is volt benne, de főleg régebbiek, a minisztérium hat ívet engedélyezett, szóval megszabták, hogy nagyon kicsi lehet. A Lila ákác is megjelent régebben, majd betiltották. Ezt például abszolút nem tudom, hogy miért. Hogy a Lila ákácban mi volt a szocializmusra veszélyes? Na, és akkor én mondtam neki, hogy a szociális tárgyú novellákat tessék beletenni. Kihagyattam vele a költőibb írásokat, és beleraktam a falusi meg szociális tárgyúakat, és válogattam és vacakoltam vele, könyörögtem, hogy többet engedjenek, szóval rengeteg gondom volt ezzel. Nagyon nyomorgott, úgyhogy nagyon fontos volt ez a kötet. Az volt a címe, hogy Vétkeztem. Meg is jelent, és kaptam tőle egy példányt. Úgy van dedikálva, hogy Réz Pálnak köszönöm ezt a könyvemet. Nagyon szeretem ezt a kötetet.
Amúgy őneki nagyon agresszív dedikációi voltak. Kellér Bandinak úgy dedikálta a könyvét, hogy „Kellér Andornak egyetlen tisztelője: Szép Ernő”. Bandi megkapta a könyvet, ő mesélte, megkapta, és először nagyon köszönte. Aztán spétreakcióval esett le neki, hogy tulajdonképpen mit is írt bele Szép Ernő. Nagyon érdekes figura.
Nagyon szeretem egy másik történetét is, a koreai háborút. Mikor 1950 júniusában kitört a koreai háború, behívták az írókat az Írószövetségbe, hogy írjanak a koreai háborúról. Máté Györgynek hívták a párttitkárt, újságíró volt. Szép Ernőt is behívták, Máté leültette, és mondta neki, hogy hát Szép elvtárs, ami már maga is komikus volt, a titulus, ugye kitört ez a koreai háború, az amerikaiak megtámadtak bennünket, vagyis hát a koreai elvtársakat, és kéne írni valamit erről. Magának, ugye nem jelennek meg a régi versei meg novellái, de ha írna valami szépet erről, ha letenné a garast, akkor talán azok is megjelennének, szóval írjon nekünk valami szépet a koreai háborúról. Azt mondta Szép Ernő, hogy jó, majd gondolkozom rajta, Máté úr, és fölállt, és elment.
Eltelt néhány hét, és nem jelentkezett. Máté küldött neki táviratot, erre ő megint bement szépen. Máté leültette, és kérdezte, hogy hát, Szép elvtárs, hát mi van? Ő meg erre azt mondta, hogy nézze, nagy baj van, Máté úr. Micsoda? Én nagyon utálom a háborút, hát gondoltam, valamit csak tudok erről írni, ha már ennyire nem szeretem a gyilkolást. Ez igaz volt, volt egy híres ügye, az első világháborúban azt íratta a kardjára, hogy „Leben und leben lassen”, vagyis élni és élni hagyni. És elmentem a Brazil kávéházba, folytatta Szép Ernő, és oda leültem, az ugye egy lovis presszó, és jöttek be az öreg zsidók meg ilyen lóversenyezők, és hát mondtam nekik, hogy ezt a feladatot kaptam a Máté úrtól. És tudja, mit mondanak Pesten, Máté úr? Hogy mi kezdtük ezt a háborút. Hát én akkor nem tudok róla írni! Ha ezt mondják a Brazilban, hogy mi kezdtük. Azért ezt képzeld el ’50-ben, hogy micsoda félelmetes civil bátorság volt ezt mondani. Mert nem volt ő hülye. Tudta, hogy itt mi történik. Sőt rá is játszott erre a gyermeki naivitásra. Ezt mondták a Brazilban. Hát akkor ő nem írhat erről a háborúról. Máté javára legyen mondva, hogy nem csukatta le, meg nem csinált semmit, ott elájult, felmosták, és aztán Szép Ernő elment.

És a „Szép Ernő voltam” mondat?

Azt én nem hallottam tőle, de hát ismerem. Nagyon rosszul élt, úgyhogy stimmel a mondat. Nagy dandy volt fiatalkorában, az összes artistanőt megkapta. Az egyik után, akivel nagy szerelemben volt, akiről a Tóth Mancit írta, ’12-ben vagy ’13-ban utána is ment. A nő kiment Moszkvába vengerkának, kóristalánynak, ő meg verseket meg prózaverseket is írt róla. Az egyetlen magyar író volt, aki Moszkváig elszaladt. Ez szép, nem? Szerelmes természetű volt, és mindig mondta, hogy kétféle nőm volt, artistalányok, illetve orfeumi lányok és privát nők. Ez azt jelentette a régi nyelvben, hogy úriasszonyok. Privát nők, tehát akik nem pénzért csinálják. Ilyen bárónők, meg nem tudom, micsodák. Holott rossz külsejű, alacsony emberke volt, nagyon pici volt a keze, a lába, szerintem 35-ös vagy 34-es lába volt. A Liszt Ferenc tér 11-ben lakott, jártam nála. Két vagy három nővére volt, Szép Anna, Szép Berta, ilyen szép nevük volt, őket mindig segítette.
Soha nem nősült meg. Ha volt pénze, akkor a Margitszigeten lakott vagy lakást bérelt, ha meg nagyon nem volt pénze, akkor a nővéreinél lakott vagy húgainál, azt már nem tudom. Azt hiszem, nagyon nagy költő volt. Egyébként a kortársai, például Ady rajongott érte, gyönyörűen írt róla. És Babits is és Kosztolányi is. És Krúdy. Akiről ez a négy ember azt írja, hogy nagy költő volt, ott azért gyanús, hogy valami komoly dologról van szó. Előbb írt interpunkció nélküli verset, mint Apollinaire. Nagyon modern volt. Ővele még érdemes lenne foglalkozni. Ha én tanítanék az egyetemen, ezt adnám feladatnak egy gyereknek, hogy próbáljon meg Szép Ernő körül kereskedni.
Élete végén aztán elhallgatott. ’45 után még írt egy szép könyvet, az Emberszagot a háborús dolgokról, és aztán alig írt már. Nagyon idegen volt neki az új világ. A két háború közti irodalomnak volt egy szemlélete a szegényekről, ami nagyon idegenné vált később. Ezt Kosztolányi szépen megírja valahol, és Szép Ernő is így gondolta, hogy a szegényekről kell írni, a szegényeket kell szeretni, de hát a szegény nem azt jelenti, amit a szocializmusban értettek rajta, hanem hát a vezérigazgató is szegény, ha rákja van. És a vezérigazgató felesége is szegény, hogyha megcsalja a férje vagy a szeretője. A bajban levő emberekről, az a nagy irodalmi téma, akik reménytelenül szerelmesek vagy betegek, vagy nem tudják kifizetni a villanyszámlát, mindegy. És valószínűleg ebben nagy igazság volt. Ezt ők az oroszoktól tanulták.

Megalázottak és megszomorítottak.

Igen, igen. És annyira idegen volt tőlük a háború utáni szemlélet – mondjuk, a többség ezt már nem élte meg –, ahol a szegénység szociális kategória lett, és nem pedig sors, hogy úgy mondjam, hogy ezzel nem tudtak mit kezdeni.

Réz Pál: Bokáig pezsgőben
Tények és tanúk sorozat
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015