Jeffrey Archer: Gondold meg, mit kívánsz (részlet)

Posted on 2016. szeptember 19. hétfő Szerző:

0


Archer_Gondold meg, mit-bor240HARRY ÉS EMMA | 1957–1958
1. fejezet

Harry Clifton a telefon csöngésére ébredt.

Épp álmodott, de nem emlékezett rá, mit. Talán ez a makacs, fémes csörgés is csak az álmában szól. Kelletlenül fordult a másik oldalára, és hunyorogva vizsgálta az éjjeliszekrényen álló óra zölden fluoreszkáló mutatóit: két perc múlva háromnegyed hét. Elmosolyodott. Csak egy ember van a világon, aki képes ilyen korán reggel hívni. Felvette a kagylót, és megjátszva magát, álmos hangon motyogott:

– Jó reggelt, szívem! – Nem jött azonnal válasz, és Harry már-már azon tűnődött, talán a hotel telefonközpontosa rossz szobába kapcsolta a hívást. Épp le akarta tenni a kagylót, amikor zokogás ütötte meg a fülét. – Te vagy az, Emma?
– Igen – jött a válasz.
– Mi történt? – kérdezte megnyugtató hangon Harry.
– Sebastian meghalt.

Harry nem válaszolt azonnal. Reménykedett benne, hogy még mindig álmodik.

– Micsoda? – nyögte ki végül. – Hiszen tegnap beszéltem vele.

– Ma reggel halt meg – felelte Emma. Hallatszott a hangján, hogy nem bír pár szónál többet mondani, fojtogatja a sírás.

Harry hirtelen felült az ágyban. Teljesen felébredt.

– Autóbaleset érte – folytatta Emma zokogva.

Harry próbált nyugodt maradni, várta, hogy a felesége elmesélje, hogyan történt.

– Együtt mentek Cambridge-be.
– Együtt? Kivel? – kérdezte Harry.
– Brunóval.
– Bruno életben van?
– Igen, de kórházba vitték, Harlow-ba. Nem biztos, hogy túléli az éjszakát.

Harry felhajtotta a takarót, és a szőnyegre tette a lábát. Nagyon fázott, a gyomra émelygett.

– Azonnal indulok taxival a repülőtérre, és az első géppel hazarepülök Londonba.

– Én most megyek a kórházba – mondta Emma, aztán elhallgatott. Harry egy pillanatig azt hitte, megszakadt a vonal, de aztán meghallotta a felesége suttogó hangját: – Valakinek azonosítania kell a holttestet.

Emma letette a telefonkagylót, de egy ideig még nem volt ereje felállni a székről. Aztán bizonytalan léptekkel kisétált a szobából, többször is meg kellett kapaszkodnia a bútorokban, mint egy matróznak a viharos tengeren hánykolódó hajó fedélzetén. Amikor kilépett a hallba, Marsdent találta ott, lehajtott fejjel álldogált. Az öreg komornyik soha semmilyen érzelmet nem nyilvánított a család tagjai előtt, most azonban Emma alig ismerte fel a megroskadt alakot, aki a kandallópárkánynak támaszkodott. A halál kegyetlensége letépte az arcáról a tökéletes önuralom maszkját, amelyet egyébként mindig viselt.

– Mabel már becsomagolt önnek, asszonyom – dadogta –, és ha megengedi, én majd elviszem kocsival a kórházba.

– Köszönöm, Marsden, nagyon kedves – felelte Emma, miközben a komornyik kinyitotta neki az ajtót.

Belekarolt, és lekísérte a lépcsőn a várakozó autóhoz – most érintette meg először a ház úrnőjét. Kinyitotta a kocsi ajtaját, Emma beszállt, és olyan megtörten süppedt bele a bőrülésbe, mint egy idős hölgy. Marsden indított, egyesbe kapcsolt, és nekivágtak a Barrington-házból a harlow-i Alexandra Hercegnő Kórházig vezető hosszú útnak.

Emmának hirtelen eszébe jutott, hogy a bátyját és a húgát még fel sem hívta, hogy elmondja nekik, mi történt. Még ma este telefonál nekik, akkor valószínűbb, hogy egyedül találja őket. Nem akarta akkor közölni velük a hírt, amikor esetleg idegenek is vannak náluk. Hirtelen éles fájdalom hasított a gyomrába, mintha egy tőrt döftek volna belé. Ki mondja el Jessicának, hogy soha többé nem láthatja a bátyját? Lehet, hogy ezután már nem lesz az a mindig vidám kislány, aki úgy ugrálta körül Sebet, mint egy, a gazdáját leplezetlenül imádó, farkát csóváló, engedelmes kölyökkutya… Jessica nem tudhatja meg mástól a hírt – Emmának a lehető leghamarabb haza kell sietnie.

Marsden megállt a legközelebbi benzinkútnál, ahol minden péntek délután tankolt. Amikor a kutas észrevette, hogy Mrs. Clifton ül a zöld Austin hátsó ülésén, megbökte a sapkáját, és üdvözölte. Emma nem reagált, a fiatalember pedig azon tűnődött, valami hibát követett-e el. Megtöltötte a tankot, majd felemelte a motorháztetőt, hogy ellenőrizze a motorolajszintet. Miután végzett, megint megbökte a sapkáját, de Marsden egyetlen szó nélkül elhajtott, még a szokásos hatpennys borravaló is elmaradt.

– Ezekbe meg mi ütött? – mormolta magában a kutas, miközben a kocsi eltűnt a szeme elől.

Miután ismét kiértek az útra, Emma próbálta felidézni magában, mit is mondott pontosan a Peterhouse-kollégium felvételi bizottságának elnöke, amikor felhívta a rossz hírrel.

Sajnálattal kell közölnöm, Mrs. Clifton, de a fia életét vesztette egy autóbalesetben. A tragikus tényen kívül Mr. Padgett nagyon keveset tudott – mint mondta, ő csak közvetíti az üzenetet.

Csak úgy kavarogtak a kérdések a fejében. Miért indult a fia autóval Cambridge-be, amikor pár nappal ezelőtt megvette neki a vonatjegyet? Ki vezetett, Sebastian vagy Bruno? Vajon túl gyorsan mentek? Defektet kaptak? Összeütköztek egy másik autóval? Megannyi kérdés, és senki sem tudja a válaszokat.

Pár perccel a felvételi bizottság elnökének telefonhívása után a rendőrség is jelentkezett, és megkérdezték, Mr. Clifton oda tudna-e menni a kórházba, hogy azonosítsa a holttestet. Emma elmondta, hogy a férje épp New Yorkban tartózkodik a könyvét népszerűsítő előadókörúton. Lehet, hogy nem egyezett volna bele, hogy odamegy a férje helyett a kórházba, ha tudja, hogy Harry másnap már otthon lesz Angliában. Hála istennek, repülővel jön, és nem kell öt napig magányosan küzdenie a gyásszal, mint akkor, ha hajón szelné át az Atlanti-óceánt.

Miközben ismeretlen kisvárosok során hajtottak át – Chippenham, Newbury, Slough követték egymást –, többször is eszébe jutott Don Pedro Martinez. Talán ő állt bosszút azért, ami Southamptonban történt alig néhány hete? De Sebastian mellett a kocsiban ott ült Martinez fia, Bruno is – ennek így nem volt értelme. Az asszony gondolatai ismét visszatértek a fiára, miközben Marsden lekanyarodott a Great West Roadról, és északnak fordult, az A1-es autópálya irányába – arra az útra, amelyen alig pár órával ezelőtt Sebastian járt. Egyszer olvasta valahol, hogy a nagy tragédiák pillanatában az ember legszívesebben visszaforgatná az idő kerekét. Ő is pontosan erre vágyott.

Az út rövidnek tűnt, egyfolytában Sebastian járt a fejében. Visszaemlékezett a születésére, amikor Harry még börtönben ült a világ túlsó végén; az első lépéseire, melyeket nyolc hónapos és négynapos korában tett meg; az első szavára, ami az volt: „Még!”; az első napjára az iskolában, amikor kiugrott a kocsiból, még mielőtt Harry lefékezett volna; aztán a Beechcroft Abbey-re, ahonnan az igazgató ki akarta csapni, de végül csak átmenetileg felfüggesztették; és arra, hogy mennyire örült, amikor elnyerte az ösztöndíjat Cambridge-be. Olyan sok dolog várt még rá, annyi mindent érhetett volna el az életben… de mindez egyetlen szempillantás alatt semmivé foszlott. Végül arra gondolt, milyen végzetes hibát követett el, amikor hagyta, hogy a kancelláriaminiszter meggyőzze, hogy Sebastian vállaljon szerepet a kormány tervében, amellyel le akarták buktatni Don Pedro Martinezt. Ha visszautasítja Sir Alan Redmayne kérését, akkor a fia még most is élne. Ez a sok ha

Ahogy elérték Harlow külvárosát, Emma kinézett az ablakon, és meglátott egy táblát, amely az Alexandra Hercegnő Kórház felé mutatta az utat. A feladatra koncentrált. Pár perccel később Marsden behajtott egy mindig tárva-nyitva álló kovácsoltvas kapun, majd megállt a kórház előtt. Emma kiszállt a kocsiból, és a bejárat felé sétált, a komornyik pedig elment parkolóhelyet keresni.

Amikor Emma bemutatkozott a fiatal recepciósnak, a lány arcáról azonnal eltűnt a vidám mosoly, elkomorodott, és tekintetén részvét látszott.

– Lenne olyan szíves várni egy percet, Mrs. Clifton? – mondta, és felvette a telefont. – Rögtön szólok dr. Owennek, hogy megérkezett.
– Dr. Owennek?
– Ő volt az ügyeletes orvos, amikor ma reggel behozták a fiát.
Emma bólintott, és nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a folyosón. Összevissza kavargó gondolataiba zavaros emlékek vegyültek. Ki, mikor, miért… Csak akkor hagyta abba az ideges járkálást, amikor egy keményített galléros, takaros nővér megkérdezte:

– Ön Mrs. Clifton? – Emma bólintott. – Kérem, jöjjön velem.
A nővér végigkísérte egy zöld falú folyosón. Egyikük sem szólt egy szót sem. Mit is mondhattak volna? Megálltak egy ajtó előtt, amelyen egy névtábla állt: Dr. William Owen. A nővér bekopogott, aztán benyitott, és előreengedte Emmát.

Egy magas, vékony, kopaszodó férfi állt fel az íróasztaltól, arcáról olyan búskomorság rítt le, mint egy temetkezési vállalkozóéról. Emma eltűnődött, vajon mosolyog-e valaha.

– Jó napot, Mrs. Clifton – üdvözölte az orvos, majd hellyel kínálta a szobában található egyetlen kényelmes széken. – Sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények között kell találkoznunk – jegyezte meg.

Emma sajnálta szerencsétlent. Vajon naponta hányszor ejti ki a száján ugyanezeket a szavakat? Az arckifejezéséből ítélve a hosszú gyakorlattól sem lett könnyebb a kellemetlen feladat.

– Elég sok papírt kell kitöltenünk, de előbb a halottkémnek szüksége lenne a hivatalos azonosításra.

Emma lehajtotta a fejét, és könnyekben tört ki. Már azt kívánta, bárcsak beleegyezett volna, hogy Harry vállalja magára az elviselhetetlenül fájdalmas feladatot. Dr. Owen felugrott, odament hozzá, és leguggolt a széke mellé.

– Borzasztóan sajnálom, Mrs. Clifton.

Harold Guinzburg, Harry könyvének amerikai kiadója igen figyelmesen és segítőkészen viselkedett. Helyet foglalt neki a legközelebbi londoni gépre, az első osztályra. Legalább kényelmesen utazhat, gondolta Harold, bár nemigen tudta elképzelni, hogy szegény ember egy szemhunyásnyit is képes lesz aludni. Úgy döntött, nem ez a legmegfelelőbb időpont, hogy közölje vele a jó hírt, csak arra kérte Harryt, hogy tolmácsolja legmélyebb részvétét a feleségének.

Amikor Harry negyven perccel később kijelentkezett a Pierre Hotelből, Harold sofőrje már várt rá a bejárat előtt, hogy kivigye az Idlewild repülőtérre. Harry a hátsó ülésre szállt be, most nem volt kedve beszélgetni senkivel. Azonnal a felesége jutott az eszébe, és hogy min kell keresztülmennie. Nem örült neki, hogy neki kell azonosítania Sebastian holttestét. Talán a kórházban azt javasolják, inkább várja meg, amíg a férje hazatér.

Harryben fel sem merült a gondolat, hogy egyike lesz az első utasoknak, akik egyhuzamban szelik át az Atlanti-óceánt, mert csak a fia járt az eszében. Mennyire várta első évét a Cambridge-i Egyetemen! Azután pedig… mindig is azt remélte, hogy Seb nyelvtehetsége miatt nagy karrier vár rá a külügyminisztériumban, vagy fordító lesz, esetleg tanár, netán…

Miután a gép felszállt, Harry nem kért pezsgőt, hiába kínálta mosolyogva a légikisasszony. Persze ő nem tudhatta, hogy neki nincs miért mosolyognia. Arra sem adott magyarázatot, miért nem kér semmit enni, és miért nem alszik. A háború idején, amikor a fronton szolgált, megtanulta, hogyan maradjon ébren akár harminchat órán át úgy, hogy csak a félelem miatt keletkező adrenalin táplálja. Tudta, úgysem lenne képes aludni, amíg nem látta még egyszer utoljára a fiát, és azt gyanította, sokáig még azután sem fogja lehunyni a szemét, mert a kétségbeesés termeli majd tovább a hormont.

Az orvos némán végigkísérte Emmát a kopár folyosón, aztán megálltak egy hermetikusan lezárt, opálos üvegű ajtó előtt, amelyen egyetlen szó állt: Halottasház, stílusosan fekete betűkkel. Dr. Owen benyitott, és félreállt, hogy előreengedje az asszonyt, aki megborzongott a hirtelen hőmérséklet-változástól. Aztán tekintete megállapodott a helyiség közepén álló kerekes asztalon. A fehér lepedő alatt halványan kirajzolódtak fia testének körvonalai.

Egy fehér köpenyes asszisztens állt az asztal fejénél, de nem szólalt meg.

– Akkor készen áll, Mrs. Clifton? – kérdezte halkan dr. Owen.
– Igen – felelte határozottan Emma, és a tenyerébe vájta a körmeit.

Az orvos bólintott, az asszisztens pedig felhajtotta a lepedőt. Egy sérülésektől és zúzódásoktól eltorzult arc bukkant elő, Emma azonnal felismerte. Felsikoltott, térdre roskadt, és görcsösen zokogni kezdett.

Dr. Owent és az asszisztenst nem lepte meg a reakció – ezt várták egy anyától, miután megpillantja halott fiát. Az viszont nagyon is megdöbbentette őket, amikor Emma halkan megszólalt:
– Ez nem Sebastian.

2. fejezet

Amikor Harry megérkezett a kórházhoz, legnagyobb meglepetésére Emmát pillantotta meg, amint ott álldogál a bejárat előtt, és láthatóan rá vár. Még jobban meglepődött, amikor a felesége odaszaladt hozzá, és az arcáról csak úgy sugárzott a megkönnyebbülés.

– Seb életben van! – kiáltotta, még mielőtt odaért volna hozzá.
– De hát azt mondtad, hogy… – kezdte Harry, miközben Emma a nyakába ugrott.
– A rendőrség tévedett. Azt feltételezték, hogy az autó tulajdonosa vezetett, és Seb ült az anyósülésen.
– Szóval Bruno volt az utas? – kérdezte halkan Harry.
– Igen – felelte Emma, és némi bűntudatot érzett, hogy így örül.
– Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte Harry, és kibontakozott a felesége öleléséből.
– Nem. Mire gondolsz?
– A rendőrség nyilván azt mondta Martineznek, hogy az ő fia maradt életben, később viszont meg kellett tudnia, hogy mégis Bruno halt meg, nem Sebastian.
Emma lehajtotta fejét.
– Szegény ember – mondta, miközben beléptek kórházba.
– Hacsak… – Harry nem fejezte be a mondatot. – Szóval, hogy van Seb? – kérdezte aztán halkan. – Milyen az állapota?
– Attól tartok, nem túl jó. Dr. Owen azt mondta, alig maradt ép csontja. Úgy néz ki, hónapokig kórházban marad, és lehet, hogy élete hátralevő részét kerekes székben kell töltenie.

– Legyünk hálásak, hogy él – mondta Harry, és átkarolta a felesége vállát. – Beengednek hozzá?

– Csak pár percre. És figyelmeztetlek, drágám, hogy tetőtől talpig gipszben van, úgyhogy lehet, hogy fel sem ismered. – Emma megfogta a férje kezét, és felvezette az első emeletre. Egy sötétkék köpenyt viselő nő jött velük szembe, buzgón sürgött-forgott a betegek körül, mindenkit szemmel tartott, és időnként utasításokat osztogatott a nővéreknek.

– Miss Puddicombe – mutatkozott be, és határozottan kezet nyújtott.

– Szólítsd főnővérnek, ha jót akarsz – súgta Emma a férje fülébe. Harry megrázta a nő kezét. – Jó reggelt, főnővér.

Az apró termetű nő egy szót sem szólt többet, csak elkísérte őket egy tágas kórterembe, ahol két sorban álltak az ágyak, és mindegyikben egy beteg feküdt. Miss Puddicombe továbbsietett, míg a kórterem túlsó végébe nem értek. Elhúzta a Sebastian Arthur Clifton ágyát takaró függönyt, aztán visszavonult. Harry a fiára meredt. A bal lábát csigával emelték magasba, a másik szintén begipszelve az ágyon pihent. A fejét teljesen eltakarta a kötés, csak az egyik szeme kandikált ki, azzal nézett a szüleire, de az ajka nem mozdult.

Ahogy Harry lehajolt, hogy megcsókolja a homlokát, meghallotta Sebastian első szavait:

– Hogy van Bruno?
– Nagyon sajnálom, hogy ki kell hallgatnom önöket azok után, amin keresztülmentek – mondta Miles főfelügyelő. – Higgyék el, nem tenném, ha nem lenne feltétlenül szükséges.

– És miért van rá szükség? – kérdezte Harry. Nagyon is jól tudta, a nyomozók hogyan szerzik az információikat.
– Egyelőre nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy ami az A1-es úton történt, az valóban baleset volt.
– Mire akar célozni? – kérdezte Harry, a felügyelőre szegezve tekintetét.
– Nem célzok semmire, uram, de a műszaki szakértőink igen alaposan átvizsgálták a járművet, és egy-két dolog elég gyanúsnak tűnik.
– Mint például? – kérdezte Emma.
– Először is, Mrs. Clifton, nem tudunk rájönni, hogy a fia miért vágott át a középső elválasztósávon, amikor ezzel azt kockáztatta, hogy összeütközik a szembejövő forgalommal.

– Talán valami műszaki hibája volt a kocsinak? – vetette fel Harry.
– Először mi is erre gondoltunk – felelte a nyomozó. – De annak ellenére, hogy a kocsi csúnyán összeroncsolódott, egyik gumija se volt defektes, és a kormánykerék tengelye is érintetlen maradt, ami nagyon ritkán szokott előfordulni ilyen baleseteknél.

– Ez még nem bizonyíték arra, hogy bűncselekmény történt – mondta Harry.

– Nem, uram – felelte Miles –, önmagában emiatt még nem kértem volna meg a halottkémet, hogy utalja át az ügyet az ügyészséghez. Előkerült azonban egy szemtanú, aki meglehetősen nyugtalanító vallomást tett.
– Miért, mit mondott?
– Egy Mrs. Challis nevű hölgyről van szó. Elmondta, hogy elhajtott mellette egy nyitott tetejű sportkocsi, majd meg akart előzni három teherautót, amelyek egymás mögött haladtak a belső sávban, amikor is a legelöl haladó áttért a külső sávba, minden különösebb ok nélkül, mert nem haladt előtte semmilyen másik jármű. Ez azt jelentette, hogy a sofőrnek hirtelen fékeznie kellett. Ekkor a harmadik teherautó is áttért a külső sávba, megint csak minden ok nélkül, a középső pedig állandóan tartotta a sebességet, így a sportkocsi nem tudta megelőzni, vagy áttérni a biztonságos belső sávba. Mrs. Challis azt is mondta, hogy a három teherautó jó ideig így beszorítva tartotta – folytatta a felügyelő –, míg a sofőr egyszer csak váratlanul átvágott az elválasztósávon, egyenesen a szembejövő autók elé.

– Ki tudták hallgatni a három teherautó-sofőr valamelyikét? – kérdezte Emma.

– Nem, nem tudtunk a nyomukra akadni, Mrs. Clifton. Ne gondolja, hogy nem próbáltuk megkeresni őket.

Jeffrey Archer

Jeffrey Archer

– De hát, amire ön céloz, az elképzelhetetlen – szólt közbe Harry. – Ki akart volna megölni két ártatlan fiatal fiút?
– Egyetértenék önnel, Mr. Clifton, ha nem is olyan régen nem jutott volna tudomásunkra, hogy Bruno Martinez eredetileg nem kísérte volna el a fiukat Cambridge-be.
– Ezt meg honnan tudják?
– A barátnője, egy bizonyos Miss Thornton tájékoztatott minket arról, hogy azt tervezték, aznap moziba mennek Brunóval, de az utolsó pillanatban le kellett mondania a randevút, mert kitört rajta a nátha. – A főfelügyelő elővett egy tollat a zsebéből, és lapozott egyet a noteszében. Sebastian szüleire nézett, és feltette a kérdést: – Van bármi okuk azt feltételezni, hogy valaki ártani akarhatott a fiuknak?
– Nincs – vágta rá Harry.
– Igen, van – felelte Emma.

Fordította: Gieler Gyöngyi

Jeffrey Archer: Gondold meg, mit kívánsz!
General Press Kiadó, Budapest, 2014