Mészöly Ágnes: Ez egy ilyen nap (részlet)

Zsana

Zsanának hívnak. Tatárszentgyörgy és Ladánybene között lakom, egy tanyán. Ne rozzant viskóra gondoljatok meg gémeskútra, a mi tanyánk a legjobb hely a világon. Valódi farm! Hat ember lakik itt, huszonhárom ló, és össze sem tudom számolni, hány másféle állat. És itt van még Gézu is, aki anyu szerint elõbb-utóbb bekerül a rekordok könyvébe.

Alig hajnalodik, amikor apu bejön a kuckómba. Felgyújtja a villanyt, erre a fejemre húzom a dunyhát. Utálom a reggeleket, ki kell szállni az ágyból, minden hűvös és sötét. Apu odaadja a székre terített ruháimat. Behúzom őket a takaró alá, és elkezdek öltözni. Arra ébredek, hogy a tesóm dörömböl a harmonikaajtón, amivel a kuckóm el van választva apuék szobájától.

– Miattad fogunk elkésni! – kiabál.
Kibújok az ágyból, és átrohanok a konyhába.
A sparhelt ontja a meleget. Lezuttyanok az asztalhoz, de képtelen vagyok lenyelni egy falatot. Bezzeg Zsombi már a második kenyeret eszi. Legyűrök egy pohár teát, közben hallgatom, amit a felnőttek beszélnek.

Apu kiosztja a mai feladatokat. Elmondja a két kisegítőnknek, hogy melyik lóval mit kell csinálni, meg milyen munkák vannak a ház körül, ő ugyanis ma Pestre viszi az egyik kancánkat az állatkórházba. Mikor befejezi a fejtágítást, Béci tölt magának egy bögre kávét, egy kortyra megiszsza, aztán felhúzza a bakancsát, és elindul az állatokhoz. Anyu közben szendvicseket csomagol nekünk, aztán kiszalad megetetni az aprójószágot. Petike, a másik lovász még kérdez valamit, de apu megnézi az időt, és pánikba esik.

– Zsana, Zsombi, vegyétek a kabátotokat! Ha egy percen belül nem indulunk el, lekésitek a buszt!

Arra sincs idő, hogy lekapargassuk a deret a Land Roverről. Alig látunk ki az ablakon, de apu állítólag csukott szemmel is el tud vezetni a faluig. A tanyánk két kilométerre van az országúttól, és csak egy földút vezet hozzánk. Szerencsére a terepjáróval elég gyorsan lehet menni a hepehupás úton is. Mire bekanyarodunk a megállóhoz, már indexel kifelé a távolsági busz. Zoli bá, a vezető vigyorogva nyitja nekünk az ajtót, már megszokta, hogy mindig majdnem lekéssük az indulást.

Bevackolom magam az egyik ülésre. Zsombi lehuppan mellém, és előveszi a törikönyvét, de szokás szerint elalszik felette. Én nézek kifelé a párás ablakon, közben elmajszolom a szendvicsem. Elmegyünk a falusi iskola előtt. Akár ide is járhatnék, és akkor nem kellene fél hatkor kelnem, de anyuék szerint a városi iskolában magasabb a színvonal. Nekem bőven elég lenne az alacsonyabb is. Zsoké akarok lenni, a lovaglást meg nem tanítják egyik általánosban sem.

Mire Kecskemétre érünk, kivilágosodik. A központban szállunk le, Zsombi elkísér az iskoláig. Alig szól hozzám, de nekem sincs kedvem beszélgetni reggel.

A suliban legjobban a szüneteket szeretem. Órákon elég csendes vagyok, de szünetben egy csomó lány velem akar játszani. Ez is a lovak miatt van. Mindenki Pony Clubmániás, de én vagyok az egyetlen, aki nem csak újságból ismeri a kedvenceit. Hétvégén néha csapatostul jönnek hozzánk, ilyenkor apu megengedi nekik, hogy lovagoljanak. Persze csak Zöldfülűn, a pónin, de nekik ez is nagy élmény. Egyébként sem tudnának megkülönböztetni egy öszvért egy lipicaitól.

Megúszom a napot felelés nélkül. Csak egy tollbamondást írunk, remélem, hogy meglesz a hármas. Nagyszünetben a suli udvarán lovasiskolásat akarnak játszani a lányok, de én inkább elmegyek gumizni Szabinával és Alexával. Ők nem az osztálytársaim, csak harmadikosok, de a nagytesójuk Zsombi cimborája, szóval mi is jóban vagyunk.

Ebéd után átmegyünk a napközibe, és megírjuk a leckét. Szerencsére nekem csak addig kell itt maradnom, míg Zsombi nem jön értem. Az sem baj, ha nincs kész az írásbelim, a buszon majd befejezem. Délutánonként már sokkal jobb fej a bátyám. Van még húsz percünk, bemegyünk egy pékségbe, és vesz nekem csokis linzert, aztán a buszpályaudvaron ökörködünk és cukkoljuk egymást. Végre betolat Zoli bá a sárga busszal. – Letegyelek benneteket a négyes kőnél? – kacsint ránk.

– Megtenné, Zoli bá? – kérdez vissza Zsombi.

Zoli bá mindennap letesz minket a bekötőútnál, pedig ott nincs is megállója. Így csak a földúton kell begyalogolnunk hazáig. Ha nagyon vacak az idő, anyu vagy Béci kijön elénk kocsival vagy a quaddal, de, legalábbis Zsombi szerint, ehhez minimum hurrikánnak kell lennie.

Majdnem fél négy van, mire hazaérünk. Behajítom a táskám a kuckóba, átveszem a lovaglóruhámat, és rohanok a karámhoz. Petike épp befordul az udvarra a sulkyval. Ez a neve a kétkerekű kocsinak, amit a lovaink az ügető-versenyeken húznak. Apu ugyanis ügetőlovakat tenyészt, amik egészen különleges fajták. Nem szabad rájuk ülni, és ugyanúgy kell edzeni őket, mint a sportolókat. Ebben segít apunak Béci és Petike. Van néhány hátaslovunk is, és persze Sáfrány, aki csak az enyém. – Hozzam a nyerget? – kiabál oda nekem Béci az istállóból. – Nem kell, majd én! – válaszolok, és már futok is. Apu szerint csak a hobbilovasok hagyják, hogy más készítse elő a lovukat. Összeszedem a pokrócot, a nyerget, a kantárt, és egyedül kicipelem a karámhoz. Sáfrány már türelmetlenül fújtat a korlát mellett. Míg felnyergelem, elmondom neki, mi történt ma az iskolában, aztán kivezetem a karámból.

– Hahó, Zsana, észre sem vettem, hogy itthon vagytok! – kiabál ki anyu a házból. – Vidd magaddal a kutyákat is, nem volt időm megfuttatni őket!

Borsó és Káposzta pontosan értik, mit mond anyu. Lelkes csaholással rohannak felénk. Sáfrány izgatottan toporog, alig várja már, hogy elinduljunk.

– Segíthetek? – Petike mintha a földből nőtt volna ki. Felsegít a nyeregbe. Ez az egy dolog még nem megy egyedül, tíz centit kell nőnöm, hogy rendesen felérjem Sáfrányt. Elindulok a borókás felé. Először csak lépésben haladunk, aztán ügetésre biztatom a lovamat. Borsó és Káposzta el-eltűnnek a csalitosban, de tudom, hogy nem fognak elveszni. Ismerik a környéket.

Egészen János bácsiék tanyájáig lovagolok. Ancsa néni az udvaron sertepertél.
– Csókolom – kiáltok oda neki.
– Szia, Zsanikám. Átjöhetnél szombaton, itt lesz Janó a hétvégén.
– Az szuper! – felelem. – De jöjjön inkább ő, és akkor mehet egy kört Zöldfülűvel.
– Nem tudom, hogy lesz-e bátorsága – nevet Ancsa néni, aztán integetve elbúcsúzunk egymástól.

Elhatározom, hogy este írok Janónak egy üzenetet. Csak úgy bátorításképp. Nagyon jó fej kissrác, bár eddig csak a sakk-készletben látott lovat. Mindig ajánlja, hogy segít a matekban, de nem hagyom. Az már végképp ciki lenne, ugyanis két évvel kisebb nálam!

Sáfrány magától visszafordul a vadlesnél. Vágtában repülünk hazáig, a kutyák messze elmaradnak mögöttünk. Sötétedik. Anyu már kétszer kiszólt értem, de semmi kedvem befejezni a tréninget. Aztán, amikor meghallom a Land Rover hangját, jobbnak látom leszállni a lóról. Mintha érezném, hogy apu nem jó kedvvel ér haza.

– Soha többet nem versenyezhet! – dühöng vacsora közben apu. Az állatkórházban kiderült, hogy Pipacsvirág sérülése sokkal komolyabb, mint hitte. Gyászos hangulatban üljük körül az asztalt. Petike és Béci szedelőzködnek, ha ma már nincs több munka, bemennének a faluba. Apu bólogat, nem is figyel rájuk.

Anyu leszedi a tányérokat, aztán kiküld, hogy vigyem ki a moslékot Gézunak. – Várj, segítek – lép mellém Zsombi. Kivisszük az egész napi maradékot a disznóólba. A malacok már jóllakottan szuszognak, csak Gézu kapja fel a fejét a lépteink zajára. Igazán nincs szüksége nasira, így is hatszáz kiló már, de anyu elhatározta, hogy rekorddisznót növeszt belőle. Kismalac korában különlegesen cuki volt a Gézu, ezért is menekült meg a levágástól, de mostanra egy ronda hájpacni lett. Csak anyu imádja még mindig.

– Szerinted lelövik Pipacsvirágot? – kérdezi hirtelen Zsombi. Felnézek rá, és látom, hogy nagyon meg van szeppenve, pedig mindig úgy csinál, mintha egyáltalán nem érdekelnék a lovak.

– Á, apu megtartja tenyésztésre – nyugtatgatom a bátyámat. – Túl jó eredményei vannak ahhoz, hogy lókolbász legyen belőle. Viccelni próbálok, de én is szomorú vagyok. Az állatok tényleg olyanok nekünk, mint a családtagok, nem jó, ha bárkinek baja van a tanyán. Még Gézut is sajnálnám, ha meghalna szívelhájasodásban.

Este behajigálom a másnapi cuccaimat a táskámba. Apu jól megpakolja a kályhát, begyújt a fürdőszobában meg Béciéknél a kisházban is, aztán leül híradót nézni, anyu meg segít Zsombinak a háziban. Én is bekéredzkedem hozzájuk, mert csak a bátyám gépén szabad neteznem, és írnom kell Janónak. Egyébként is imádom Zsombi szobáját. Nagyon menő, tele van poszterekkel. A régi kamrából építették át tavaly, amikor elkezdte a gimnáziumot, még saját kályhát is kapott. Apu megígérte, hogy ha én gimibe megyek, nekem is csinál egy igazi szobát. Nem tudom, hogy a saját szoba ér-e annyit, hogy belekukuljak a tanulásba.

Fél óra múlva már az ágyamban vagyok. Lefürödtem, kiválogattam a holnapi ruháimat. Fülelek, mit beszélget anyu és apu a konyhában. Pipacsvirágról van szó. Apu még mindig szomorú, de a hangjából érezni, hogy már nem dühös.

– Megtartjuk tenyészkancának, túl jó ahhoz, hogy kolbász legyen belőle – mondja végül. Én is pont ezt mondtam Zsombinak. Apuval sokszor kitaláljuk egymás gondolatait. Együtt jönnek be a kuckómba, kapok négy jóéjt puszit, aztán leoltják a villanyt és behúzzák a harmonikaajtómat. Sokáig nem tudok elaludni. Hallom, hogy az istállóban fel-felhorkan egy ló, hogy apu még kimegy az udvarra, aztán megérkeznek Béciék a quaddal. De lassacskán elcsendesedik a tanyánk. Eszembe jut, hogy egyszer Alexa megkérdezte, hogy nem félek-e itt a semmi közepén.

Azóta sokszor gondolkodom, mitől kéne félni. Ide csak az jön, akit apu vagy anyu hív. Az idegeneket ötszáz méterről megugatja Borsó és Káposzta. Még Janóékat is, pedig ők évek óta járnak errefelé. Remélem, hétvégén is átjönnek, lehet, hogy megtanítom Janót ügetni. Még az is lehet, hogy hagyom, hogy megcsinálja helyettem a matekleckét.

Bálint

Bálintnak hívnak, és Tökölön lakom az anyukámmal. Tököl fura hely. Városnak mondják, de inkább egy hatalmas falu: végtelenül hosszú utcák, szürke aszfalt és drótkerítések. Csupa kertes ház, sehol semmi érdekes. Nincs se mozi, se színház, csak egy repülőtér van. A vitorlázórepülőket néha még a suli udvarából is látni. Felszállnak, tesznek néhány kört, aztán leszállnak. Ha nagy leszek, én is fogok repülni, de igazi, nagy utasszállítóval, olyannal, ami a világ másik végére is elvisz.

Reggel, mire felébredek, anyu már a konyhában tesz-vesz. Valami különleges lekvárt készít, amit majd kivisz a kézműves vásárra. Kikászálódok az ágyból, megnézem, hogy Pogácsa, a hörcsögöm felébredt-e már. Mocorog. Benyúlok a ketrecébe, és egy kis simogatással jó reggelt kívánok neki. Aztán visszabújok az ágyba, és megvárom, míg anyu bejön, hogy felkeltsen. Hatalmas öleléssel ébreszt minden reggel.

– Bálintka, ideje felkelni. Igyekezz, nehogy elkéssünk!

Megmosakszom és felöltözöm, aztán kimegyek a konyhába. A folyosón megbotlom egy kartondobozban.

– A csilis birsbefőtt! – szisszen fel anya. – Nem tudtam már máshova tenni. Átlépem a dobozt, meg még két másikat, amikben szintén valami finomság rejtőzik. Letelepszem az asztalhoz, és beleszagolok a levegőbe.

– Szilvalekvár? – kérdezem.

– Méghozzá fahéjas! Tegnap este lett kész. – Anya huncut mosollyal tesz elém egy szelet vastagon megkent kenyeret. Egy szemvillanás alatt eltüntetem. Ledöntök egy nagy pohár kompótlevet is.

– Mindent bepakoltál? A tornacucc nálad van? Az uzsonnád? Nehogy megint az iskolában felejtsd a dobozt – mondja anya, miközben bezárja a lakásajtót. Leszaladunk a lépcsőn, mintha menekülnénk. Nem sok kedvünk van találkozni a ház többi lakójával. Három lakás van a miénken kívül ebben a társasházban, és sajnos mind a háromban rémes alakok élnek. A fölső szomszéd iszonyat tüc-tüc zenéket hallgat, akik szemben laknak, azok meg kecskéket tartanak a kertben. Olyan az udvar, mint egy katasztrófaövezet, tele szétrágott bokrokkal. Beülünk a tűzpiros, kicsi Suzukiba, és indulunk Szigethalomra, az iskolába. Szigethalom is egy város, de sajnos jobban hasonlít Tökölre, mint mondjuk Budapestre. Épp időben érkeztünk.

– Este a könyvtárban találkozunk! – integetek anyának, aztán futok fel az osztályba.

Az első óra matek. A mértékegység-átváltások elég jól mennek. Nem annyira jól, mint Evesztának, aki tavaly harmadikos létére hatodikosokat is megvert a számolási versenyen, de azért megdicsér Zsuzsa néni. Pedig nem is erőltettem meg különösebben magamat.

Tesin végig kidobózunk, mert Zsuzsa néninek jó kedve van. Ha rossz kedve lenne, húsz kört kellene futni a tornateremben, de így játszhatunk egész órán. Jól elfáradok, környezetórán el is aludnék, ha a padtársam nem lökne időnként oldalba. De Ricsi nagyon jó fej, nem véletlenül ő a legjobb barátom az osztályból. Rajta kívül Dáviddal és Bencével vagyok jóban, na meg Evesztával, akit csak Evinek nevezünk. A legjobban azt szeretem, amikor napköziben nem kell csinálni semmit, leülhetünk egy asztal köré hátul, röhögcsélünk és beszélgethetünk mindenféléről, ami érdekel minket. Ilyenkor rohan az idő. Sajnos a köriórán egyáltalán nem rohan az idő, talán azért, mert a cserebogár testfelépítése egyáltalán nem érdekel senkit. Angolon is elég sokat ficergek, pedig Éva néni még a magnót is behozta. De a fél óra azzal megy el, hogy az egyik lány hisztizik valamiért, és a tanárnő megpróbálja kitalálni, hogy mi baja. Nem sikerül neki, mert Bius maga sem tudja. Összesen két feladatra marad időnk. A második egy táblázat, ahová a családtagjaink életkorát kell beírni. Ha tudnám, hogy mondják angolul, hogy „fogalmam sincs”, akkor beírnám az „apa” mellé, de nem tudom. Inkább kisatírozom fekete filccel az egész sort, aztán jön a kicsengetés. Az utolsó óránk ének, de szerencsére nekem más programom van. Az iskolai kórussal vendégszereplésre készülünk egy másik városban. Egy igazi városban, nem olyanban, mint mondjuk Tököl. Szevil néni, a karvezető felállít minket az aulában elhelyezett padokra. A hetedikesek ökörködnek a hátsó sorokban, de se perc alatt leállítja őket. Amikor felemeli a jobb kezét, mindenkinek utánoznia kell őt. Ettől valahogy még a legpimaszabb felsős is csöndben marad.

– Kérem abbahagyni végre a dumálást! Jövő héten van fellépésünk, jól gondolom, ti sem akartok leégni! – Szevil néni furcsán beszél, néha rossz sorrendbe rakja a szavakat. Ez azért van, mert Afganisztánból költözött ide, de nem most, hanem már sok évvel ezelőtt. Gyönyörű hangja van, és vicces dalokat szokott a kórusban tanítani, szóval még a nyolcadikosok is szívesen járnak énekkarra.

Egy török népdalt gyakorlunk és egy rock and roll-slágert. Ez az óra villámgyorsan elrepül, pedig végig egy helyben kell állnunk. Próba végén kapunk egy listát a jövő heti tennivalókról.

– Nehogy valamelyik nagyokos mondja azt, hogy nem tudja, mikor kell jönnie ünneplőben – nevet Szevil néni, aztán elenged minket.

Mire felérek a terembe, már indul a napközis csoport kajálni. Rendesen sorba kell állnunk, kettesével, aztán masírozhatunk az ebédlőbe. Tojáslevest kapunk, zöldbab- főzeléket zöldséges fasírttal. Sokáig elnyammogok rajta, nem vagyok oda a napejos kajáért. Egyébként is, alig várom, hogy végre kimehessünk az udvarra.

Pedig a mi iskolánk udvara olyan lepukkant, hogy lepukkantabbat el sem lehet képzelni. Tavaly még egy másik épületbe jártunk, ott van füves pálya, farönkmászóka, meg autógumik a földbe ásva, amiken lehet ugrálni. Ezen az udvaron egyszerűen semmi sincs, csak beton, egy rozsdás nyújtó-féleség, meg egy kosárpalánk, amiről leszakadt a háló. Csak lézengeni lehet, vagy tengózni, szóval az ebéd utáni nagyszünetben minden lehetséges helyen tengózni szoktunk. Három pálya van felrajzolva a betonra krétával, de így sem kerül mindenkire sor. Kieső-sen játsszuk, szerencsére elég jó vagyok fociban, és nem kell a szünet felét a pálya szélén töltenem.

Egy órát vagyunk kint, utána visszamegyünk a terembe leckét írni. Kábé tíz perc alatt készen vagyok mindennel, de a helyünkön kell maradnunk, amíg mindenki végez. Ricsivel nekilátunk papírrepülőket gyártani, de reptetni nem lehet őket, mert Anna néni nem örül, ha felugrálunk a helyünkről. Aztán végre vége a tanulási időnek, befaljuk az uzsit, és rohanunk megint az udvarra. Persze most is csak tengózni lehet, de legalább nem egy helyben kell ülnünk. Az egyik nyolcadikos lány is beszáll a játékba. Sajnos nagyon ügyes, folyton kiejt, a végén már elnézést is kér. Szerencsére hamar itt a négy óra, már csak egyszer kell sorba állnunk, és indulhatunk haza.

Danival és Vivivel a könyvtár felé megyünk. A folyosón találunk egy tálca maradék iskolatejet, veszünk magunknak néhányat. Útközben iszogatjuk, de nekem valahogy nincs szerencsém, több mint a felét magamra borítom. Viviék vihognak, de azért kapok egy zsebkendőt, amivel megpróbálom megpucolni a dzsekimet. Még akkor is törölgetem magam, amikor odaérek a könyvtárba. Az egyik asztalnál Tamás bácsi ül. Ő híres modellező itt Szigethalmon, már kiállítása is volt. Akkor barátkoztam össze vele. Odaköszönök neki, hát kiderül, hogy épp engem várt. – Kész lettem néhány új darabbal, érdekel? – kérdezi.

Leülök mellé, el is feledkezem róla, hogy sakkra kéne mennem. Tamás bácsi egy helikoptert és egy lopakodót mutat. Mesél a fegyverzetekről, meg hogy melyik gépen mi volt az újítás. Annyira belefeledkezünk a dologba, hogy alig hallom meg, amikor rám szól a könyvtáros néni:
– Bálint, neked nem a sakkszakkörön kéne lenned?
Tamás bácsival behúzott nyakkal nevetünk egymásra. Mielőtt elbúcsúzik tőlem, a kezembe nyom valamit.
– Ezt neked csináltam! Persze azonnal megnézem: egy világháborús vadászgép alig ötcentis mása lapul a markomban.
Mire végzünk a szakkörön, anya már az olvasóteremben vár. Fáradtnak tűnik, és elég szomorú is. Amíg robogunk vissza, Tökölre, elmeséli, hogy tönkrement a mosógépünk. Tudom, hogy ez elég nagy gond, de azt is tudom, hogy anya megoldja valahogy. Nem tudom, hogyan csinálja, de valahogy mindig megold mindent. Mikor hazaérünk, feltesz egy kávét, nekem meg tölt egy pohárral a birsivóléből, amit ma készített. Három adagot is meg tudnék inni belőle, olyan finom. Anya a kávéjával letelepszik a szobámban, én meg elő-szedem a hangszereimet. Először a gitáron gyakorlok. Átveszem a dalokat, amiket Robi feladott erre a hétre. Pedig Robi nem is gitártanár, hanem egy igazi rockzenész. Egy nagyon híres együttesben játszik, és én vagyok az egyetlen tanítványa. Azért vállalt el, mert anyát már régóta ismeri, és imádja a lekvárokat meg szószokat, amiket anya ad neki az órák fejében. Már egy éve tanulok nála, és ezalatt igazi barátok lettünk. Már írtunk közösen egy dalt is, amit együtt játszottunk egy koncerten. Anya nagyon büszke volt rám, és én is elég büszke voltam magamra. Nem sok tízéves gyerek lépett fel ilyen komoly koncerten.

Ezen a héten egy népdalt gyakorlok, és a Ha én rózsa volnékot. Anya arca kisimul, lecsukja a szemét, úgy hallgat. Kétszer is eljátszom neki ezt a számot. A hegedűgyakorlás sem maradhat el. A fölső szomszéd persze bekapcsolja a rádiót, de sebaj, én is tudok hangosabban játszani! Mire befejezem a darabot, anya megmelegíti a vacsorát. Lencseleves tejföllel, imádom. Evés után nekilátok bepakolni holnapra, meg Pogácsát is megetetem. Mire a fürdéssel végzek, elég fáradt vagyok. Anya leül mellém az ágyra, és megkeressük, hol tartott a Harry Potterben. Egy egész fejezetet felolvas nekem, aztán nagy nehezen megengedi, hogy magam is olvassak egy kicsit. Anya elég engedékeny, ha olvasásról meg könyvekről van szó. Például nem szeret vásárolni, de a könyveknek nem tud ellenállni soha. Nem véletlen, hogy annyi könyv van nálunk. Tele vannak a polcok, de a padlón meg a szekrény tetején is könyvek vannak. Könyvek és lekvárok, ezekkel van tele az aprócska lakás. Még egy embernek nem is lenne helye már. Még szerencse, hogy mi elférünk mellettük.

Leragad a szempillám, mire abbahagyom az olvasást. Magamra húzom a paplant, és egy hatalmas jóéjt-öleléssel búcsúzom anyától. Behúzza maga után az ajtót, de félálomban még hallom, hogy odakint a lekvárosüvegekkel bajlódik. A hétvégi vásárra készíti el a szállítmányt. Jólesik hallani, ahogy kocognak az üvegek.

Mészöly Ágnes: Ez egy ilyen nap
Paulovkin Boglárka illusztrációival
Naphegy Kiadó, Budapest, 2016