Oláh Gábor: Az a kő ott a kertben (részlet)

Posted on 2016. augusztus 11. csütörtök Szerző:

0


OlahG_Azakő a kertben-bor240Mindenkit leszállítottak a szerelvényről, egyetlen rendőr próbálta az embereket hátrébb szorítani, csak néhányan mozdultak, volt olyan, aki a szemét eltakarva támolygott a járda felé, és kis híján egy teherautó alá került, mások meg éppen ellenkezőleg, közelebb nyomultak, a nyakukat nyújtották, hogy lássanak valamit. Lídia borzongva állt a csődületben, és nézte, ahogy a tűzoltók kiemelik a kerekek alól az összeroncsolt testet. A közeli házak néhány emeleti ablaka is kinyílt, az egyik kíváncsiskodó kispárnát tett a könyöke alá. Az ablak közelében rozsdás csőbe dugva nemzeti színű zászló kókadozott. Március vége felé ritka az ilyen szélcsendes, meleg idő. Lídia érezte, hogy a nyakán apró izzadságcseppek jelennek meg, mégis a hideg futkosott a hátán, és összefogta a kabátját. El akart menni, de ott maradt, és ahogy elhozták mellette a hordágyat, el akart fordulni, és mégis valami erő arra kényszerítette, hogy odanézzen. A fiatal lány kabátja széthasadt, egyik cipője a sínek között maradt, a karja fehér volt, kezén világoskék kötött kesztyűt viselt, fekete krokodilbőr retikül hullámzott a hasán. A teste mellett, akár egy bábu alkatrésze, levágott lába hevert élénksárga cipővel. Szeme csukva volt, az arca kisimult, mint aki belenyugodott, hogy számára megnyílt a kapu, amely odaátra vezet, és most túl a fájdalmon, túl az utolsó előtti pillanat rémületén, kívül került mindenen, súlytalanul himbálódzott az élet és a halál határvonalán. Arcának egyik felén a szemfestéke el sem mázolódott, átlukasztott fülében az ódivatú ezüstékszer sértetlenül megcsillant, mintha semmi sem történt volna, míg arca másik felén a bőr felszakadt, és savósan gyöngyözve vérzett. Ajkán a halvány rúzst vér festette élénkebbre, sötétszőke haját csontból faragott csat fogta a gyöngyökkel díszített, divattal dacoló kalaphoz. Amikor betolták a mentőautóba, a hordágynak elakadt a kereke, visszahúzták, majd újra nekiveselkedtek. A zökkenés megdobta az öntudatlan testet, a lány keze lecsúszott, az egyik mentős megfogta és visszatette a lány hasára, ekkor karórájának kerek üvege Lídia szemébe villantott egy sugarat, akár egy titkos morzejelet, egy távoli világból érkező jelzést, amelyet csak kevesen értenek.
Lídia megrázkódott.
Rosszul van?, kérdezte mellette egy férfi egészen közel hajolva. Leheletének nikotinszaga volt. Lídia nemet intett, és behunyta a szemét. Ettől azonban elvesztette az egyensúlyát, megingott. A férfi óvatosan megérintette a könyökét.
Nehogy elájuljon, mondta, és kivezette a járdához.
Semmi bajom, válaszolt Lídia, és bizonytalanul ráemelte a tekintetét.
Valamit innia kell.
Nem, köszönöm, tiltakozott bágyadtan Lídia.
Mégis hagyta magát vezetni, úgy érezte, ha most egyedül marad, összeesik. Vannak emberek, akikből árad a jó szándék, és mégis gyanakvást ébreszt az emberben. Lídia máskor az efféle tolakodót egyetlen rideg tekintettel leszerelte, most csak annyira futotta, hogy kiszabadította a könyökét a férfi kezéből, de továbbra is szorosan mellette lépdelt. A távolodó mentőautó szirénájának hangja az árkádok homályos oszlopai között ide-oda dobódott, uszályként követte Lídiát, akinek a szédülése alig enyhült. Füléhez kapta a tenyerét, de nyomban le is engedte – szégyellte a hisztérikus mozdulatot. Ellenállás nélkül hasított a fejébe a zaj, lefutott végig a hátgerincén.

Most nézte meg először az ismeretlen férfit, akivel belépett a presszóba, aki leültette egy kerek, üveglappal borított asztalhoz, két vodkát rendelt meg egy pohár csapvizet. Fekete haját rövidre nyíratta, tekintete kapkodott, mintha állandóan mindent látni szeretne, jobbra-balra villant a szeme, nehéz volt megállapítani a színét. Gyerekesen kicsi, koponyájára simuló fülét a felnyírt haj szabadon hagyta. Végre leült ő is Lídiával szemben.

Nem lehetett húszévesnél több, mondta kissé rekedtes hangon, és a szájához emelte a pálinkáspoharat. Hosszú, vékony ujjai voltak.

Lídia nagy kortyokkal itta a vizet, az utolsótól köhögni kezdett. Hányingere csillapodott, de a fejfájása nem enyhült. Megfogta a kis poharat, de nem emelte a szájához, csak forgatta az asztal üveglapján mutató- és hüvelykujja közé szorítva, és figyelte olajosan billegő tükrös felületét. A lányra gondolt. Mi történhetett? Valaki a sínekre lökte, vagy szándékosan ugrott a villamos elé?

Amikor összekapcsolódott a tekintete a férfiéval, zavarba jött, ügyetlenül kotorászott a táskájában, benne felejtette a kezét. A férfi belekóstolt az italába, öblögetett vele, mint aki a fájós fogát zsibbasztja. Lídia most felemelte a pálinkáspohárkát, hátrabillentette a fejét, és beleöntötte a szájába az egészet. Érezte, ahogy égeti a nyelőcsövét, kipirult tőle, könnybe lábadt a szeme. A férfi fizetett. Lídia pénzt vett elő, az asztalra tette, és a férfi felé tolta, aki mosolyogva visszairányította, de Lídia ellentmondást nem tűrően felállt. A férfi eltette a pénzt, a nő elé lépett.
Sietnem kell, szólt Lídia nyugtalanul.
Elkísérem.
Nem kell, most már semmi bajom.
De még lehet.
Engedjen. Nem is ismerjük egymást.
Én ismerem magát, mondta a férfi.
Engedjen.
Azt hiszi, csak úgy mondom?
Lídia kilépett az utcára. A férfi nem tágított mellőle.
Magát Tomanek Lídiának hívják. Az udvarukon van egy hatalmas kő, márvány vagy gránit. Évek óta.
Lídia megtorpant. Komoran ránézett. A férfi zavartan mosolygott.
Ne higgye, nem vagyok rendőr vagy hasonló. De ahhoz, hogy maga is ismerjen, be kell mutatkoznom. Miután Lídia újból elindult, menetközben hajolt meg felé.
Neményi János, építészmérnök. Statikus.
Lídia megállt.
Ha olyan remekül tájékozott a dolgaimban, akkor tudja, hogy nem érek rá, vágta el a beszélgetést, és gyors elhatározással az árkádok melletti taxiállomásnál várakozó kocsihoz lépett, kinyitotta az ajtaját, és beült a sofőr mögé.
Menjünk.
Hátrahajtotta a fejét, a keze fejével megtörölte a szemét. Kis idő múlva előrehajolt a sofőrhöz.
Forduljon meg.
Megmondaná végre, hogy hová lesz?
Csinálunk egy kört, utána a belvárosba. Lassítson.
A presszó közelében kilesett az ablakon, nem találta a férfit, csalódottan dőlt vissza az ülésre. Pár méterrel odébb megpillantotta, kiflit evett az árkád egyik oszlopa mellett. Nem vette észre a nőt. Lídia a lányra gondolt, megbújt részletek élesedtek a felidézett képben. Lapos sarkú cipője volt. A lábát térd alatt vágta le a villamos, szorító kötéssel állították el a vérzést. Áttetsző infúziós zacskót tartott egy idős mentős a feje fölé, és igyekezett lépést tartani a hordágyat cipelők kapkodó lépteivel. A lány körmei rövidek voltak, talán rágta őket, és ahogy ez Lídiának eszébe jutott, a szájához emelte a kezét, és fogai közé vette jobb keze nagyujjának körmét, de csak sikálta a fogával.

Mit gondol, hová vitték?, kérdezte a sofőrtől.
Kit?
Azt a lányt.
Miféle lányt?
Akinek levágta a villamos a lábát.
Mindennap van hasonló. Életben maradt?
Azt hiszem, igen.
A balesetibe. Oda szokták, vagy a legközelebbi kórházba, vagy ahová irányítják, ez követhetetlen, aszszonyom, katyvasz. Egyszer elütöttem egy motorost, és meg akartam látogatni a gyereket, de nem találtam sehol. Nem én voltam a hibás, nem adta meg a jobbkezest, bukó se volt rajta.

Honnan lehetne megtudni?
Rokona volt?
Lídia nem válaszolt.
Vagy a lánya?
Lídia megrázta a fejét.
Akkor hová lesz? Megmondja végre?
A balesetibe.
Ügyes, az éppen ellenkező irányban van, itt nem tudok megfordulni, csak ha kerülünk.
Nem érdekes.
Olyan is van, hogy szerelmi bánat miatt veti magát a villamos elé. A múlt héten egy férfi kidobta a gyerekét az ablakon, és kiugrott az ötödikről. Ilyen is van. Azt jobb hagyni, mert mihez kezd az életével, ha megmentik? Én a vezetőt sajnálom. Képzelje el, egy ilyen után tovább vezetni. Tudja, milyen érzés? Én hetekig nem tudtam volán mögé ülni. Aludni tudtam, nem is álmodtam róla, de ha beültem az autóba, remegett a kezem, ki kellett várni, amíg kimegy belőlem.
Bekapcsolná a rádiót?
Híreket?
Csak valami zenét.
Az idegeire megyek? Csak szóljon, befogom a számat.
Zenét szeretnék.

A kő. Már olyan régen hevert ott az udvarban, hogy lassan észre sem vette, mintha nem történt volna meg sok évvel korábban, hogy daru emelte be és helyezte az udvar félreeső sarkába, az öreg cseresznyefa mellé. A túlérett gyümölcsök ráhullottak, a nap feketére fonnyasztotta a szemeket, összetöpörödtek, mint megannyi szeplő egy gödrös arcon. Mindez most feléledt Lídiában. Miért pont ezt a követ említette a férfi? Mit tudhat még róla? Miért nyomoz utána? Vagy csak leskelődik, figyeli évek óta, és ő észre sem vette? Ki tudja, mi mindent raktározott el róla, hány fényképet csinált titokban. Alkoholista? Ahogy ízlelgette a pálinkát. Mint aki hónapok óta absztinencián van, de nem bírja tovább. Lehet, hogy ismerte a lányt.

Nem kellene a lány után menni, ezt a történetet is lenyelni, hogy emésztetlenül kínozza évekig, nem kellene belenyúlni a zavarosba. A taxi megállt a kórház előtt, Lídia fizetett, kiszállt a kocsiból, felnézett a magas épületre, megint szédült – elindult felfelé a lépcsőn a bejárat felé, hogy nekidőlhessen a falnak. Hagyta, hogy mások elmenjenek mellette, senki sem kérdezte, mi a baja, és ennek örült. Nehezen szedte össze az erejét, nehezen vette rá magát, hogy belépjen az épületbe. Összeszorította a combját, ettől alig tudott lépni, mint aki megsérült mind a két lábára, úgy topogott. Alig találta az ablakot, ahol érdeklődhetett a lány után. Nem tudta megmondani a nevét, csak azt, hogy levágta a villamos a lábát. A szőke hajú, dülledt szemű nő az ablak mögött fáradt közönnyel bánt vele, nem tudott ilyen alapon felvilágosítással szolgálni, rokona, vagy kije-mije magának az a lány, ha még a nevét se tudja, akkor mit akar tőle, hogy látta, istenem, annyi mindent lát az ember, az még nem ok arra, hogy kiadja, valami újságtól jött, igaz? Nem vagyok újságíró. Van itt olyan, akit mostanában hoztak be? Bőven van, tudja, ez egy ilyen kórház. Reggeltől estig hozzák őket. Lábbal meg anélkül, hagyjon dolgozni.

Lídia felegyenesedett görnyedő helyzetéből. Fájt a háta, már reggel alig tudott felkelni az ágyból. Szomjas volt, elindult a büfé felé, sokáig nézegette a bágyadt szendvicseket, a töppedt túrós táskákat, és végül kért egy kólát.

A háta mögött rohanó lépteket hallott, egy csapat asszony igyekezett a lift felé. Felmerült benne, hogy neki is csatlakoznia kellene, talán tudják, hol fekszenek a frissen behozott sérültek, de ott volt a kezében a kóla, előbb attól kellett megszabadulnia. Elsétált a folyosó felé. Az ablaknál egy alacsony férfi és egy vas tag nő röntgenfelvételt nézett, összekoccant a fejük, a nő felnevetett, a férfi kikapta a kezéből a negatívot, és kirobogott az épületből. A nő a homlokát nekitámasztotta az üvegnek.

Egyszer már járt ebben a kórházban, tizenhárom éves lehetett, amikor egy röplabdamérkőzésen fellökték, és eltörött a karja. Sokáig gipszben volt, és eszébe jutott, milyen rémesen viszketett a bőre a gipsz alatt, egyre nehezebben viselte, végül beleült egy kád vízbe, és addig ücsörgött ott, amíg teljesen fel nem lazult a kötés, és szép lassan lefejtette a karjáról. Az opálosan zavaros vízben úszkáltak a gipszdarabkák, a géz lassan mozdult, ahogy lögybölte rá a vizet, és amikor teljesen szabaddá vált a karja, egy mosdókesztyűvel dörzsölte, vakarta, amíg néhány karcolás elkezdett vérezni. A nagybátyja nevetett, amikor rányitott, neked teljesen elment az eszed, kislányom. Nem fog összeforrni a csontod, görbe lesz a karod egy életre. Mintha csak ezért tette volna, másnap a kádat telerakta lim-lomokkal, nélkülözhetetlen és számára értékes holmikkal, egy találmány kellékeivel. Lídia csak küllőket, drótokat, biciklikereket látott, semmi mást. Attól fogva csak zuhanyozni lehetett a vécékagyló mellett egy műanyag függönnyel elkülönített részen, a víz nehezen folyt le, csúszóssá tette a kockás kőpadlót.

Oláh Gábor

Oláh Gábor

Lídia felhúzta a bal karján a kabátot könyékig, és most úgy találta, valóban görbe, legalábbis nem olyan egyenes, mint egy vonalzó, de az is lehet, hogy minden embernek ilyen.
Megvakarta azon a régi helyen.
Jó napot, Lídia, mondta egy férfihang a háta mögött.
Megfordult. Ő volt. A férfi, aki vodkát itatott vele.
Hogy kerül ide?
Ahogy maga.
Követ engem?
Dehogy. Csak meg akartam tudni, mi van a lánnyal.
És? Sikerült?
Nem mondanak semmit, mert nem tudom se a címét, se a nevét.
Miért akarta tudni?
Maga szeretné tudni. Aggódik azért a lányért. Biztos van rá oka. Lídia erre nem válaszolt. Megitta a maradék kólát, az üveget visszavitte a büfésnek.
Nem szeretem ezt, mondta a nyomában lépkedő férfinak.
Mit?
Hogy a nyakamba liheg.
A kedvében akartam járni.
Ne akarjon.
Felmegyek a sebészeti osztályra, talán ott készségesebbek. Majd azt mondom, hogy a szomszédom a lány, hogy távolról ismerem, de nem tudom a nevét. Mit gondol?
Lídia elfordult, csak menjen, megvárja, mire jut.
Megvár?, kérdezte a férfi.
Lídia erre sem válaszolt. Nyugtalanította, hogy a gondolatainak is a sarkára lép.
Jó, akkor mindjárt jövök.
Belegyezésnek vette a hallgatását. Lídia tanácstalanul állt az ablaknál, ott tartott, hogy sarkon fordul és elmegy, elképzelte, milyen csalódott pofát vág ez az önhitt ragacs, ha nem találja, de a kíváncsiság fogva tartotta.

A férfi sokáig nem jött vissza, Lídia egyre türelmetlenebbül várta, fel-alá járkált, minden megnyíló liftajtó mögött őt sejtette, de egyikkel sem érkezett. Végül ingerült lett, és elindult a kijárat felé, ekkor futó lépteket hallott maga mögött, és valaki megfogta a könyökét, ahogy ez ma már előfordult vele.

Várjon, Lídia, itt vagyok.
Megtalálta?
Sajnos, nem. De kinyomoztam, hogy melyik kórházba vihették. Valószínűleg a Jánosban van. Odamegyünk?
Kettesben? Szó sincs róla. Én dolgozni megyek, máris túl sok időt vesztegettem el.
Rendben, megkeresem egyedül, és este jelentem, mire jutottam.
Ne jelentsen nekem semmit.

Lídia érezte, hogy beleizzad az idegességbe. Futva hagyta el az épületet. Nem tudta, hol találja a villamosmegállót, merre találja az autóbuszt, elindult vaktában az egyik irányba, majd megfordult, ment visszafelé. Ez nem volt jellemző rá, általában jól tájékozódott. Végül egy járdaszegélyben megbotlott, és sántikálva ment tovább. Erről megint a lány lába jutott az eszébe. Ott hevert mellette a hordágyon, vajon vissza tudják operálni? Ma már szívet, májat, tüdőt is transzplantálnak, miért ne sikerülne valakinek a saját lábát visszavarrni. Persze ez attól függ, meddig bolyongnak vele a kórházak között, mikor kerül a műtőasztalra. Ha vissza is varrják, az idegeket nem lehet összekapcsolni, lesz egy érzéketlen, béna lába. Sántikált, és lehajtott fejjel nézte a saját lábát, amíg bele nem ütközött egy testes férfiba, aki ott tornyosult előtte. Bocsánat, motyogta Lídia, de a férfi nem mozdult. Lídia túl közel állt hozzá, hátrálnia kellett, hogy kikerülhesse. Ahogy távolodott tőle, úgy érezte, a hátába fúródik a férfi tekintete és követi. Sokáig nem volt bátorsága, hogy megforduljon, de végül, amikor visszanézett, már nem látta sehol.

Oláh Gábor: Az a kő ott a kertben
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2016