Akiknek Szigetújfalu a Heimat | Bodrogi László, Szále László: Visszaszököttek

Posted on 2016. július 8. péntek Szerző:

0


BodrogiSzále_Visszaszököttek-bor240Bogárdi Iván |

Barátom – sok nemzedékre visszatekintő sváb családból – belelapozott a könyvbe, és közben megjegyezte, hogy ő felnőttkorában hallott először a kitelepítésről. Később tudta meg azt is, hogy az ő nagypapája miért sántított olyan furcsán mindkét lábára: a „malenkij robotban” fagyott le a lába. A svábok ma sem beszélnek ezekről a dolgokról.

A Visszaszököttek című könyv egyik szerzője, Bodrogi Lászlószerint: „alighanem ez a hallgatás – belső feldolgozás, belső megbékélés – az egyik fő oka, hogy Újfalu népe egészséges lélekkel él, szaporodik, gyarapodik.” A könyv borítóján az alsó kép mutatja a marhavagonokat, a beszállást és a batyukat, amit a svábok magukkal vihettek. A szerző gyerekkorában ott volt a szigetújfalusi vasútállomáson, látta rokonait és a síró falubelieket beszállni a vagonokba.

Bodrogi László és Szále László nem akarja, hogy ez a hallgatás egyben feledés legyen. Ezért szólaltatnak meg hetven évvel az események után szigetújfalusiakat, a Csepel-szigeti sváb falunak a lakóit.

1945 nyarán jelent meg a Tudnivalók című falragasz, amely tudtul adta, hogy „a német lakosság anyaországába – Németországba – hazatér, illetve áttelepül. Ez az intézkedés nem büntető szankció a német lakossággal szemben, mert a német lakosság hazájába, baráti körbe, fajtestvérei közé települ vissza…” Azt is részletezi, mit vihettek magukkal: „Értéktárgyaikat (ékszerek), készpénzüket, … továbbá személyenként 20 kg élelmiszert vihetnek magukkal. Ebben személyenként 7 kg liszt, tészta vagy kenyér, 1 kg zsír, 2 kg húsnemű, 2 kg hüvelyes és 8 kg burgonya lehet.” Mintha a néhány évvel korábbi szövegeket fazonírozták volna át. A rossz emlékű marhavagonok ismét erkölcstelen törvények eszközei lettek. A feladó ismét a magyar állam, a szállítmány ezúttal német nemzetiségű emberek, válogatás nélkül. Férfiak, nők, anyák, gyerekek, öregek – akár bűnösök voltak, akár nem. Oda küldték őket „vissza”, ahol soha sem voltak otthon, talán még látogatóban sem.

A könyv négyféle sorsot mutat be.

Elmentek – visszatértek A romba dőlt, elszegényedett, saját gyászát is viselő Németországban gyakran ellenségesen fogadták a jövevényeket, pedig tudhatták, nem saját elhatározásukból jöttek. Előfordult, hogy úgy üdvözölték a hozzájuk kényszertelepítetteket: „megjöttek a magyar cigányok”. Persze előfordult barátságosabb fogadtatás is. Mindenesetre a svábok tömegesen akartak visszaszökni Magyarországra. A határon elkapták és legtöbbször visszadobták őket Ausztriába. Ha sikerült nagy nehezen Magyarországra eljutniuk, először a soproni börtönbe kerülhettek. Ha onnan kiszabadultak, még haza is kellett érni. Egyikük elmondja, hogy családi ékszereket adtak egy vonatjegyért, amivel legalább egy részét megválthatták a hazavezető útnak. De addigra a házukba már másokat telepítettek. Mint egyikük meséli: „A telepesektől csak azt hallottuk, hogy »már megint itt vannak, …ezek lassan mind visszaszivárognak«. Nyilván be is jelentették a hatóságoknak, mert rendszeresen kerestek bennünket.” Sokszor az éjszaka közepén kellett menekülniük. Egy gyereket Budaörsre küldték internálótáborba, onnan szökött haza. Sok viszontagság, betegség után hazakerült, de ott folytatódott a vegzálás. „Egyszer éjjel kettőkor jöttek a rendőrök s elvittek. Másnap hazaengedtek. Erről csak annyi emlékem van, hogy féltem, állandóan féltem. Nem csak én voltam ott, voltak 60-70 éves, idősebb asszonyok is. Őket is mindig kiengedték másnap, aztán újra begyűjtötték.”

Elmentek – kint maradtak Ők a nehéz kezdetekről számolnak be, majd a javuló, harmonikus életről.

Érintettek – maradók Néhányan megúszták a kitelepítést. Ki csellel, ki vesztegetéssel, ki szerencsével. Vagy balszerencsével: éppen akkor volt malenkij roboton, amikor vonatra kellett volna szállni.

A Felvidékről jöttek és a „telepesek” A kitelepített svábok házaiba legtöbbször felvidéki magyarokat telepítettek be, akiket Csehszlovákiából deportáltak, ugyanolyan könyörtelen módon és logikával: „hogyha magyarok, akkor éljenek Magyarországon”. Az Alföldről is hozták a szegényeket, és felajánlották nekik az elhagyott házakat. Természetesen ez az önkényes házhoz juttatás sok súrlódás, gyűlölködés forrása lett. „…a mai napig tudják, ki az őslakos, ki a jött-ment, s azt is, hogy közöttük ki a telepes (alföldi nincstelen), és ki jött a Felvidékről.”

 „Ha valaki megírná az üldöztetések világtörténelmét, valamelyik időszeletben alighanem mindenki ott szerepelne a listán. Zsidók, örmények, kurdok, magyarok… a sor végtelen. Ez a tény azonban nem relativizál semmit” – írja a szerző.

A kevés kortanú egyike: Werny László és felesége

Kevesen vannak már a kortanúk: Werny László és felesége, Szeltner Hedvig (Forrás: mno)

Így igaz, nem kell és nem is lehet versengeni, melyik szenvedés volt rosszabb, mindenkinek a sajátját kell túlélnie, abba rokkan vagy hal bele. A könyv gondosan el is kerüli az összehasonlítást, kizárólag a svábság kálváriájáról szól. Kikerülhetetlen azonban, milyen volt a viszonyuk a Harmadik Birodalomhoz. Köztudott, hogy Hitler a németeket Übermenschnek, felsőbbrendű embernek minősítette, és a többi népet „faji alapon” vagy rabszolgává akarta tenni, vagy kiirtani. A határokon kívül élő német kisebbséget is saját népének tekintette. Tudjuk, hogy Csehszlovákiában a szudétanémetek kitörő örömmel fogadták a területrabló testvéreket. Magyarországon nem volt ilyen látványos a svábok saját – az államitól független – lelkesedése, mert az egész Horthy-Magyarország ünnepelte a nácik bevonulását. Talán nem tévedek, hogy a „harmadik birodalom” pusztító ábrándja és a legyőzhetetlenség illúziója a legtöbb németet buzdította.

De hogyan is volt ez Magyarországon? Megemlítik a szerzők, hogy a német Volksbund nem túl sikeresen toborozta tagjait, hiába apellált a szervezet a német öntudatra. A Waffen SS-be való besorozás sokszor kényszerrel folyt – nem kétlem. De szívesen vettem volna egy kicsit bővebb magyarázatot, mi tette ennyire immunissá a magyarországi németeket a birodalmi náci propaganda iránt. A szerzők a szülőföld szeretetét hangsúlyozzák. A szudétanémetek sem gondolták másképp, s ezért hitték, hogy a Harmadik Birodalom részeként szülőföldjük fel fog virágozni. A magyar svábokat meg sem érintette a nagynémet vízió? Vajon miért nem? A távolság miatt? vagy túl régen települtek ide? Ezek a kérdések másfelé vezetnek, és a kérdéseket a mai túlélőknek vagy leszármazottaknak a szerzők nem tették fel.

Feltételezem, hogy a családszerető, rendszerető, takarékos, jól gazdálkodó sváb parasztok folytatták volna nyugodt és dolgos életüket, ha egy hatalommániás uszító nem őrjít meg egy egész népet. A gazdag múltú, szorgalmas, intelligens németek jó részét sikerül ordasokká aljasítania. Ezért azonban sosem a nép felelős, hanem mindazok, akik uszítanak – akárhol, akármikor.

A kollektív büntetés mindig igazságtalan és embertelen, akármelyik népet sújtja. A kitelepítés és a svábok üldöztetése körüli hallgatásnak az vethetne véget igazán, ha nyíltan beszélnénk az előzményekről is, Ha minden magyarországi népcsoport együtt tudna emlékezni az áldozatokra, megmutatva, hogy tanultunk az elődök bűneiből és ostobaságából.

Szále László

Szále László

Bodrogi László, Szále László: Visszaszököttek
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016
256 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
kedvezményes webshop ár 2392 Ft
ISBN 978 615 551 3817

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szigetújfalu egy a sok magyar falu között, s egy a magyarországi sváb települések között is. Különlegességei nincsenek. Ha vannak, inkább a régi korokból. Itt húzódott egykor a római birodalom határa, s itt állt a Duna-parton a limes bal parton ritka erődítményeinek egyike.

A középkorban kolostort építettek köveiből, mely azóta ugyancsak az enyészeté lett, de a kettős kövek ott vannak a falu barokk templomának és némely régi házak falaiban is. Ezek a hallgatag kövek csak nagyon szűkszavúan beszélnek a régmúltról, akárcsak az újfalusi öregek a saját múltjukról, annak is egy sosem feledhető szakaszáról, az 1946-os kényszerű kitelepítésről. És annak meghökkentő-szép folyományáról, a kényszerű visszaszökésekről.

Kényszerűt mondunk, pedig a hazaszökés már szemben a kitelepítéssel teljesen önkéntes elhatározás volt, mégis mintha a lelkek mélyén valamilyen különös kényszerítő erő irányította volna a döntéseket. Természetesen nem egyetlen erő befolyásolta őket. Ha egy lett volna, illethetnénk a konvencionális hazaszeretet szóval, vagy a gravitációnál is titkosabb szülőföld-vonzással, melyet nem tudott megsemmisíteni a kiűzetés traumája. Talán mert érezték, nem a szülőföld vetette ki őket magából, hanem a szülőföldön éppen regnáló hatalom önzése és szűklátókörűsége.