Edward Dolnick: A képhamisító (részlet)

6. fejezet |
Bevezetés a hamisítás tudományába

A hamisító mindig azt reméli, hogy munkája nem kerül majd a tudósok keze közé, persze sosem lehet biztos benne. Ha valaki régi mesterek műveit akarja utánozni, akkor az első technikai kihívás az, miként imitálja a kép korát. Mit kell tennie, hogy egy három hónapos festmény háromszáz évesnek tűnjön? Rajzokkal kezdik, ebben a műfajban ugyanis kevesebb a buktató, mint a festészetben. A hamisítók remekül próbára tehetik képességeiket a grafikákon, mielőtt az olajfestményekkel kísérleteznének – ahogy a tolvajok is a kisebb boltokkal kezdik, és csak később rabolnak bankot. Először is megfelelő papírra van szükség. Muszáj elővigyázatosnak lenniük, mert ha valaki mégiscsak tudósért kiált, akkor szinte biztos a lebukás, hiszen a szakemberek ma már könnyedén megállapítják bárminek a korát, ha az egy korábban élő anyagból – például fából – készült.

Ez a fázis még nem túl bonyolult. Christopher Wright híres Vermeer-szakértő, még sosem vádolták lopással, és szívesen beavat minket ebbe a dologba.

Egy kicsit kutat a londoni lakásában található könyvespolcokon, amelyek roskadoznak a több ezer művészeti szakkönyvtől, végül megállapodik John Smith kilenckötetes sorozatán, amely a leghíresebb holland, flamand és francia festők munkáinak katalógusa. Leveszi az első kötetet, és rábök a kiadási évre.
– 1829. Tökéletes.
Lapozni kezd. Az ilyen régi könyvekben mindig van egy-két üres oldal a kötet elején vagy a hátulján, amiket a hamisítók könnyen kivágnak, hogy felhasználják. Ez alól a leemelt kötet sem kivétel. Wright kinyitja az üres oldalnál, és egy pillanatig habozik. Aztán a képkereskedők mézesmázos stílusában szólal meg, mintha egy gazdag kuncsafthoz beszélne:

– Talán érdekelné ez a csodálatos Constable. Tudja, a Salisbury-i székesegyház. Csodaszép, nem igaz?

Ahogy Wright is szemléltette, a legtöbb hamisító fordítva dolgozik: az anyaggal kezdik, és csak ezután választanak ki egy-egy olyan művészt, aki korban illik a papírhoz. A mottójuk az lehetne: „Engedd, hogy a papír válassza ki a festőt!”

A papír tehát gyakran könyvekből származik. Tom Keating hanyag, ám sikeres angol hamisító volt az 1960–1970-es években, és egyszer talált egy csomó régi papírt egy bezárt, régi művészeti boltban.

Ilyen kincsekre azonban csak ritkán bukkanunk. A könyvekben sokkal egyszerűbb üres lapokat találni, mint különálló, több száz éves papírlapokra lelni; ráadásul a kötetekben benne van a kiadás pontos dátuma, így a papír korát illetően biztosan nem tévedhetünk. A hamisítók tehát előszeretettel látogatják az antikváriumokat, hogy elfeledett, poros könyvekre bukkanjanak, ha lehet, minél nagyobb papírméretűekre. Elmyr de Hory (Hory Elemér), a híres magyar származású hamisító szeretett Loire menti kastélyokat vagy első világháborús csatákat festeni.

Állítólag egyszer eladott egy Modigliani-utánzatot egy olyan könyvből származó papíron, amit mindössze egy dollárért vett. A papírral tehát megvolnánk. Következhetnek a molyok által fúrt járatok. Nem a hamisító az egyetlen könyvmoly, aki a Loire menti kastélyok után érdeklődik. A valódi könyvmolyok apró vájatokat fúrnak régi könyvekbe, papírokba. Nem egy féregfélére kell gondolnunk, hanem különféle rovarokra, leggyakrabban az ezüstmolyra. A hamisítók mindig örülnek az efféle járatoknak, hiszen ezek is a papír korát igazolják, ugyanakkor felvetnek egy aprócska problémát is. Egy eredeti, több száz éves festményen a járatok „fala” nem lehet festékes, hiszen a festék jóval azelőtt megszáradt, hogy a rovar támadásba lendült. Ha azonban a hamisító nem figyel a járatokra, a festék könnyen beleszivárog, és máris lelepleződik a csalás. Nos, akkor mit lehet tenni?

A hamisítók olyanok, akár a bűvészek: nem szívesen fedik fel a titkaikat, de a néhai Eric Hebborn imádott fecsegni, és gyakran megszegte a szakma alapszabályait. Ő volt az, aki megírta a The Art Forger’s Handbook (Képhamisítók kézikönyve) című művet, és ebben több iránymutatást is ad a kezdő hamisítóknak. Thomas Hoving szerint ugyanakkor a könyv meglehetősen bonyolultan taglalja a különféle technikákat. Hebborn alapvetően csaló volt, és sok hiteltelennek tűnő történetet is mesélt. Nem tudni, igaz-e, de állítása szerint kamaszkorában egy jóindulatú őrültnek dolgozott, aki úgy aludt, hogy lábát kidugta az ablakon, nagyujjára pedig egy zsinórt kötött. A zsinórhoz egy táblát erősített, ami arról tájékoztatta az arra járókat, hogy csakis veszély esetén húzzák meg.

Az is kétségtelen, hogy Hebborn körül semmi sem volt éppen szokványos, beleértve a halálát is: 1996 januárjában, Rómában, az utcán találtak rá, miután valaki kalapáccsal, hátulról fejbe verte. A hamisító korábban azzal büszkélkedett, hogy közel ötszáz hamisítványt adott el régi mesterek neve alatt, és néhány képe még mindig olyan szentélyekben látható, mint a New York-i Metropolitan Museum of Art vagy a washingtoni National Gallery. Bármi is igaz mindebből, az vitathatatlan, hogy Hebborn ügyes festő volt. Sőt Hoving egyenesen „félelmetes” tehetségűnek tartotta.

„Kollégái” sokszor fogcsikorgatva ismerték el, hogy a könyvében taglalt technikai leírások valóban nagyon pontosak. Hebborn meglehetősen egyszerű, ám ravasz trükköt alkalmazott a molyrágta járatok problémájának megoldására, hogy elkerülje a festék beszivárgását. Először be kell tömíteni a járatot, és csak aztán lehet munkához látni. Addig rágunk egy darab papírt, amíg az meg nem puhul, azután kiterítjük a fecnit, és a járatra helyezzük. Ezután finoman ütögetni kezdjük egy fakalapáccsal, majd egy borotvával levágjuk a kiálló részt, de csak akkor, ha már teljesen megszáradt a papírdarab. Ekkor lehet a kép elkészítéséhez látni, és amikor megszáradt a festék, egyszerűen eltávolítjuk a „dugót”.

Hasonló gondot jelentenek azok a barnás elszíneződések, amelyek ugyancsak minden régi papíron megtalálhatók; ezek előállítására többféle módszert is kidolgoztak a hamisítók. Tom Keating például a kávéra esküszik. Először is elkészíti magát a rajzot. „Amikor megszárad a festék, vízzel benedvesítem a papírt, és egy kanálnyi Nescafét pöccintek a levegőbe. A leszálló kávépor pont úgy fest majd a papíron, mint a régi, barnás foltok.”

Ha valaki egy nem túl régi képet akar imitálni, még könnyebb dolga van, mivel a papírnak mindössze néhány évesnek vagy évtizedesnek kell tűnnie, nem pedig több száz évesnek. Ilyenkor sokkal egyszerűbb felületkezelési technikák is megteszik. Giorgio Vasari a 16. században írta meg A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című művét, és ebben azt állítja, Michelangelo előszeretettel használt füstöt eregető tüzet: „Több régi mester rajzáról olyan pompás másolatot készített, hogy nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől, ugyanis összekente, befüstölte vagy valami mással úgy bepiszkolta, hogy a rajzok réginek tűntek fel […]. Buonarroti [pedig] mindig a másolatot adta vissza [az eredeti helyett].”

Ha valaki nem akarja a tűz fölé tartani a papírt, akkor teába vagy kávéba is márthatja. David Stein – 1969-es letartóztatásáig – olyan modern mesterekre specializálódott, mint Picasso vagy Chagall, és ő például úgy méltatta a tea jótékony hatását, mint egy műértő egy-egy régi képet. Egy alkalommal néhány óra alatt fillérekből készített egy „Chagallt”, amit azután ötezer dollárért adott el: „Tea, két cent. A papír három dollár. A festék nyolc dollár. A keret harminc dollár.”

És akkor térjünk rá a tintákra! Ez esetben olyasféle trükkel élnek, mint az a mesterlövész, aki előbb a falba lő, azután a lyuk köré rajzolja a céltáblát. Az idő múlásával a festék halványul. Hebborn büszkén magyarázta, hogy ilyenkor hígított festékkel kell kezdeni. Magának a tintának természetesen ugyanolyan összetevőket kell tartalmaznia, mint régen, hiszen csak így mehet át egy-egy kémiai vizsgálaton. Hebborn szerint a régi mesterek által alkalmazott tinták egyet biztosan tartalmaztak az alábbi anyagokból: olyan kéményből származó korom, ahol fűzfát égettek; a tinta hal tintazacskójának váladékából készített festékanyag; tölgyfa gubacsa. Ahogy egy patikus készíti el a receptúráját, a régi tintakészítők is pontosan meghatározott lépések betartásával állították elő termékeiket. Az egyik ilyen recept azzal kezdi, hogy a nyersanyagokat esővízzel kell összekeverni. Adni kell hozzá némi rozsdát, egy-két csepp ecetet, aztán az egészet addig kell melegíteni, amíg el nem érjük a kívánt sűrűséget.

Kevés olyan hamisító van, aki valóban hajlik a tudományos megközelítésekre; módszereik sokkal inkább a konyhai kotyvasztáshoz, semmint a laboratóriumi kísérletekhez állnak közel. Hebborn pedig különösen szívesen élt főzési hasonlatokkal. Szerinte egy rajzot „inkább sütni kell, mint kiégetni, mégpedig közepesen forró sütőben”, írja egy helyütt, ahol azt elemzi, miként kell elérni, hogy a tinta a papír mélyebb rétegeibe is beigya magát, ahogy az egy régi kép esetében megszokott. „Olyan ez, mint amikor fokhagymát pirítunk: ha egy pillanattal tovább marad a serpenyőben, elrontottuk az egészet. Ezért nagyon oda kell figyelni rá.”

Most, hogy láttunk néhány olyan akadályt, amellyel egy hamisítónak meg kell küzdenie, áttérhetünk az olajfestékek világára. Később részletesen is megnézzük, hogyan készítenek réginek tűnő festményeket, de most csak egyetlen, általános vonást szeretnék hangsúlyozni: festményt hamisítani ugyan nehéz, de régi festményt hamisítani borzasztóan nehéz. Ebbe még a tapasztalt hamisítók is beleőszülhetnek. „A lebukás valószínűsége ezerszer nagyobb, ha valaki egy olajfestményt hamisít, mintha másfajta technikával próbálkozna – figyelmeztet David Stein francia hamisító. – Az olajfestmények általában egy-egy művész legismertebb munkái, és szinte mindig katalogizálják őket, az egész világ ismeri ezeket. Ha tehát valaki egy olyan olajfestményt akar eladni egy galériának, amit nem találnak a katalógusokban, a tulajdonos vagy a kereskedő azonnal tudja, hogy valami nem stimmel. Ráadásul egy híres festővel, mondjuk egy Chagall-lal, nem lehet bármelyik galériánál házalni. Vajon hányan tudnák leperkálni azt a hatvanezer dollárt, amelyért egy ilyen kép általában elkel?”

Hebbornhoz képest Stein persze csak kispályás volt. Ám még az arcátlanul pimasz Hebborn is megerősíti a Stein által elmondottakat. Ő ugyanis minden hamisítónak azt javasolta, hogy csakis rajzokkal próbálkozzanak, kerüljék az olajfestményeket. Sőt ennél tovább is ment: ha valaki mégis ehhez a műfajhoz vonzódna inkább, akkor csakis „elérhető művészeket” utánozzon. Teljesen felesleges olyan nagy festőkkel próbálkozni, mint Brueghel, Holbein vagy Rembrandt. Ezek az óriások kettős veszélyt jelentenek: egyrészt olyan elképesztően jó technikájuk volt, aminek minden bizonnyal egyik hamisító sincs a birtokában, másrészt pedig olyan horribilis összegekért kelnek el a műveik, hogy egy-egy ilyen mű felbukkanása egész biztosan gyanakvást szülne, és alapos szakértői elemzést kívánna meg. Ez egyszer Hebborn is komolyan, a viccet félretéve beszélt: „Ezek a hatalmas művészek nem felelnek meg egy hamisító céljainak.”

Ezt mondta tehát Eric Hebborn, az elképesztően hiú művész. Han van Meegeren azonban úgy döntött, Johannes Vermeernek fogja kiadni magát.

Fordította: Szabó István

Edward Dolnick: A képhamisító 
General Press Kiadó, Budapest, 2015