»Személyiségformáló ez a szerep« | Bereczki Zoltán a Pillanatfelvételről

Hegedűs Claudia |

Donald Margulies Pillanatfelvétel című közönség- és Tony-díjas színdarabja Brooklynban játszódó kortárs dráma. A húsba vágó párkapcsolati dilemmák mellett időszerű morális kérdéseket vet fel. A Pulitzer-díjas amerikai szerző kamaradarabját Horgas Ádám rendezésében, Pokorny Lia, Bereczki Zoltán, Földes Eszter és Seress Zoltán előadásában láthatja a közönség. A május 6-i premierről beszélgettünk az előadás férfi főszereplőjével és társproducerével, Bereczki Zoltánnal.

A jó producer ismérve a kiváló szimat, az éles szem. A sikerszerző Donald Margulies – hat éve a Broadway-n bemutatott – darabjára ki talált rá?
Ennek az előadásnak ketten vagyunk a producerei Ferenczi Orsival, és ahogy az már lenni szokott, a mi tevékenységi köreink is keresztül-kasul összefonódnak. Van persze, ami nagyon tisztán leválasztható, de a közös munka során hagyjuk, hogy egyszer egyikünk, másszor másikunk intuíciója érvényesüljön, mert fontos hallgatni a megérzéseinkre. De hogy válaszoljak is, erre a darabra Orsi bukkant rá, méghozzá úgy, hogy van egy szuper csapat [Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség – A szerk.], amelyik magyarországi jogokkal foglalkozik, és mi azt kértük tőlük, hogy zúdítsanak ránk minél több darabot. Elolvastunk jó párat ezek közül, és egyik nap Orsi azzal hívott fel, hogy talált egy fantasztikus színművet! Természetesen a Pillanatfelvételről beszélt, ami nekem, és a rendezőnknek, Horgas Ádámnak is rögtön megtetszett. S miután mindhárman rábólintottunk, eldőlt, hogy ezt az előadást meg fogjuk csinálni.

A siker kulcsa maga a színdarab…
Nem, nem, nem… (nevet)

…pontosabban az egyik lába…
Ebben egyetértünk, igen, az egyik lába. De ugyanannyira fontos az, hogy kik állítják színpadra. S ebben a kérdésben, szintén nagyon egy rugóra jár az agyunk Orsival. Csak olyan emberekkel szeretünk dolgozni, akik vállalják a felelősséget a saját területükért. Nem hiszek ugyanis az úgynevezett báb-színházban, ahol a „főfej” balansz nélkül diktál. Szerintem az a jó vezető, aki az összképet látva, nagyon határozottan irányít, de közben hagyja működni a tehetséges és pozitív kisugárzású művészembereket. Itt ment el mögöttünk éppen Nóra [Kántor Nóra, a rendező munkatársa], akit imádok, mert bámulatos, milyen gondossággal teszi a dolgát. De bárkit említhetnék, mert nincs olyan tagja a produkciónak, aki ne örömmel venne részt ebben a műhelymunkában. Szerintem egy kreatív alkotócsapat ugyanolyan fontos része a sikernek, mint a jó darabválasztás.

Nem vitás, de ha az előbb hagyod, hogy kifejtsem, akkor oda lyukadtam volna ki, hogy olvasva a Pillanatfelvételt, azt éreztem: a szereplőgárda telitalálat.
Szerintem is! De most akkor hagyom, hogy befejezd…

Tehát miközben olvastam a szöveget, már hallottam is a mondatokat Pokorny Lia, Seress Zoli és Földes Eszter hangján, persze rólad se feledkezzünk meg. A szereplők kiválasztásában is egyetértett a két producer és a rendező?
Teljesen. Ádám egyébként hihetetlenül fantáziadús ezen a téren is, mert nagyon különböző típusú karakterekkel is kiválóan el tudja játszani a fejében a darabot. Van erre egy jó példám. Lesz olyan előadás júniusban, amikor Földes Eszter nem ér majd rá, és helyette beáll egy másik „Mandy”. Azt most még nem mondom meg, hogy ki, bár nem titkoljuk, de mindent a maga idejében. Annyit azért elárulok, hogy egy picit más karakter lesz, és egészen biztos vagyok benne, hogy Ádám az adott művészből hasonlóan, és mégis másként fogja felépíteni a szerepet. Ugyanígy a színészválasztásban is nagyon nyitott, tehát ez úgy történik, hogy mi Orsival összedugjuk a fejünket, dobáljuk Ádámnak a labdákat, ő pedig visszaajánl, s aztán ezekből megszületik egy közös metszéspont.

S hogy néven nevezzük a „közös metszéspontokat” – Sarah (Pokorny Lia) egy élethivatású fotóriporter, darabbéli párja James, egy finom lelkű negyvenes újságíró, akit te formálsz meg a színpadon, valamint Richard (Seress Zoltán) egy sokat látott ötvenes képszerkesztő, és fiatal szerelme Mandy (Földes Eszter), a huszonéves rendezvényszervező. Szerinted mi a legmegkapóbb tulajdonsága a figurádnak?
Abszolút személyiségformáló módon hat rám James karaktere abból a szempontból, amilyen csodálatosan bánik Sarah-val. Egy mély érzésű, igazi férfit ismerhettem meg ebben a figurában.

A te karaktered lelki érzékenységét mintegy ellenpontozza a színpadi partnered mindentakarása. Sarah ebben az értelemben erősen maszkulin jellemvonásai vannak, ahogyan egy 21. századi női Robert Capaként létezik a világban, és nem hajlandó engedni a szakmai elveiből.
Az amerikai szerzők számára – és ezt főleg a sitcomokban (helyzetkomédia vagy szituációs komédia) veszem észre – az nagyon kedvelt forma, hogy megfordítják a helyzeteket. Ez persze nem most kezdődött, mert én játszottam a Jövőre veled, ugyanitt! című darabnak a musicalváltozatát – Jövőre, Veled, Itt! címmel, ami pont így kezdődik. Felébred két ember egymás mellett, s miközben a fickó nézi a csajt, ahogy az ébredezik, s teljesen bele van szeretve, a lány teljesen hidegen kezeli a helyzetet, merthogy ez számára nem volt egyéb, mint egy egyéjszakás kaland, ennyi. Ez is annak a jelzése, hogy mennyire megfordult a világ. Visszakanyarodva a Pillanatfelvételhez: ahogy a darabbéli férfi–nő, férfi–férfi, nő–nő viszonyokat figyeli az ember, az nagy hatással lehet szerintem a szemléletére.

Nemcsak a klasszikus férfi–nő felálláson, szerepeken csavar egyet a szerző, de szellemes öniróniával beszél az intellektuális csömörről, amit a csúcsértelmiség érezhet, ha egy kicsit megfeledkezik magáról…
Az valóban nagyon szépen megjelenik, amikor például Mandy-t az első találkozáskor ez a sznob, pökhendi társaság kinézi, s aztán kiderül, hogy nem is biztos, hogy nekik van igazuk, a fene nagy intellektusokkal, olvasottságukkal, meg a világlátottságukkal. Azért ezek a helyzetek is ide-oda változnak, de mégis ők a kirekesztők, mert ennek az „egyszerű” lánynak vannak olyan „talált–süllyedt” mondatai, amiktől az ember a falnak szalad. A darab során, Mandy sok esetben a józan paraszti észjárásával simán lesöpri, leradírozza a másik három ember cinizmusát. Azt persze nem mondom, hogyha folytatnánk a darabot, akkor ne lennének ezen a téren is érdekes fordulatok…

A karakterek magánéleti hullámzásairól többet nem árulhatunk el, mert akkor darabgyilkosokká válnánk, de a Pillanatfelvétel gondolati tartópilléréről muszáj beszélni. Ahogy látom, a két főszereplőnek nemcsak a közel-keleti haditudósítások során szerzett testi, lelki sebesülései nem gyógyulnak be maradéktalanul, de az otthonukat, New Yorkot ért terrortámadás traumája sem. Vagy félreolvastam a szöveget?
Valóban a szeptember 11-i merényletsorozat sokként érte az Egyesült Államokat, mert nincsenek hozzászokva, hogy a határaikon belül adódjon ilyen konfliktus. Attól, hogy az USA területén történt a terrorista agresszió, az amerikaiak számára személyessé vált a veszteség, és ez nyomja rá a bélyegét most az egész világra. Legalábbis én így látom. Egész pontosan erről szól a Pillanatfelvétel, hogy amíg nem velünk történik meg egy szörnyűség, addig nagyon szépen rá tudunk látni, megengedően, szép szavakkal, és gyönyörű Coelho-idézetekkel mindent meg tudunk válaszolni. Aztán amikor a düh, a személyes érintettség, fájdalom belép a képbe, akkor egy csapásra megváltozik a korábbi hozzáállásunk. Hogyha ezt az amerikai történetet lehámozzuk róla, a mi országunk is erről szól. Ugyanis az, hogy ki kire szavaz, vagy kit utál, az nagyon erősen függ a szüleinktől kapott örökségünktől. Az, hogy ki zsidó, kinek bántották a nagyszüleit a kommunisták, vagy éppenséggel kinek tettek jót, ki hogyan helyezkedett el az előző rendszerben, az még több generációm keresztül meg fogja szabni azt, hogy ki hova húz, ki kit gyűlöl, mert mindannyian cipeljük az ilyen-olyan hátizsákot. Úgyhogy bőven van min gondolkozni.

Pár nappal a bemutató előtt, neked mi adja az éjszakai nyugalmat, még akkor is, ha elalvás előtt azért nyilván van min gondolkodni, és kattognak a fogaskerekek a fejedben?
Ez valóban kulcskérdés, mert művészek lévén, amíg valami kész nincs, addig elégedetlenek vagyunk. Azzal nyugtatjuk magunkat ilyenkor, hogy az úton vagyunk, és nem az árokparton, de azért ezt nagyon nehéz megnyugodva elhinni. Jelen pillanatban az visz az álom felé, hogy halálosan elfáradunk egy-egy nap végén, mert rendkívül koncentrált munkát végzünk, és ez így is van jól.

Egyébként ez is azt igazolja, hogy mindig úgy választunk darabot, hogy az friss legyen, és hozzon valami újdonságot nekünk is. Azt szeretnénk, hogy adjon valamiféle választ azokra a problémákra, amelyek éppen foglalkoztatnak minket, vagy fel tudjon tenni egy viszontkérdést, amivel a saját életünk megoldását keressük. Szerintem egyébként ez a színház dolga. Felülni pár száz emberrel ugyanarra a hullámvasútra, és együtt izgulni, hogy mi jön a domb után. Meg közösen feltenni kérdéseket, mert az sokkal könnyebb és megnyugtatóbb, mint otthon egyedül félni a világtól, és nem kinyitni még az ablakot sem.

Fotók: Kiss Kriszti

Donald Margulies: Pillanatfelvétel
Lepkegyűjtő Produkció / Átrium Film-színház

Bemutató: 2016. május 6.
További információk az előadásról és jegyvásárlás