John le Carré: Éjszakai szolgálat (részlet)

Posted on 2016. február 20. szombat Szerző:

0


Lecarre_Éjszakai-szolgalat-bor200|| 1. ||

(…) Délután fél öt óta, mióta meglátta Roper nevét, Jonathan lélekben úton volt Kairó felé.

Többször is látta már, de soha nem beszélt vele. Negyvenes, közönyös, sötét hajú szépség. Nádszálkarcsú, elegáns és megközelíthetetlen. Figyelte, amikor végigcserkészte a Nofertiti butikjait, vagy beszállt az izmos sofőr vezette Rolls-Royce-ba. Ha az előcsarnokban sétált, a sofőr testőrré változott, mindig ott járt a nyomában, elöl összekulcsolt kézzel. Amikor napszemüvegét a feje búbjára tolva leült a Le Pavilion étteremben, hogy elfogyasszon egy menthe frappét, a sofőr is ott kortyolgatta szódáját valamelyik szomszédos asztalnál. A személyzet Madame Sophie-nak nevezte. Madame Sophie Freddie Hamidhoz tartozott, a három Hamid fivér közül a legfiatalabbhoz. A Hamidoké volt Kairó jelentős része, benne a Nofertiti Királynő Szálloda is. Freddie huszonöt éves korára leginkább arról a képességéről vált nevezetessé, hogy akár félmillió dollárt is el tudott veszíteni tíz perc alatt baccarán.

– Ön Mr. Pine – mondta az asszony franciás kiejtéssel, és helyet foglalt az asztal másik oldalán álló karosszékben. Fejét kissé oldalra hajtotta, és figyelmesen nézte az előtte ülő Jonathant. – Anglia virága.

Hajnali három volt. A nő selyem nadrágkosztümöt viselt, a nyakában topázköves amulett lógott. „Csak óvatosan, lehet, hogy kicsit becsípett!” – figyelmeztette magát Jonathan.

– Köszönöm – válaszolta kedvesen. – Hosszú ideje nem mondtak már nekem ilyet. Miben lehetek a szolgálatára?

Diszkréten beleszimatolt a levegőbe, de csak látogatója hajának az illatát érezte. Furcsa volt, hogy bár feketén fénylett, szőkének adta ki magát: meleg vaníliaillatot árasztott.

– Én pedig Madame Sophie vagyok a hármas tetőlakosztályból – folytatta az asszony, mintha csak magát akarta volna emlékeztetni rá, hol is lakik. – Gyakran látom önt, Mr. Pine! Nagyon gyakran. Magának igen átható pillantása van.

Antik gyűrűt viselt az ujján – sötét gyémántot sápadt aranyfoglalatban.

– Én is gyakran látom önt– felelte begyakorlott mosolyával Jonathan.

– Vitorlázik is – állapította meg a nő, mintha valami mókás kilengésen kapta volna rajta. A rejtélyesen hangzó ist azonban nem magyarázta meg. – A barátom múlt vasárnap elvitt a kairói jachtklubba. Éppen pezsgőkoktélt ittunk, amikor befutott a maga hajója. Freddie felismerte, integetett is, de maga annyira el volt foglalva a kikötéssel, hogy ügyet sem vetett ránk.

– Ha jól emlékszem, tartottunk tőle, hogy nekifutunk a mólónak – válaszolta Jonathan, felidézve magában a klub teraszán hangoskodva pezsgőt vedelő egyiptomi társaságot.

– Csinos, kékre festett hajó volt, angol zászlóval a tatján. A magáé? Nagyon elegánsnak tűnt.

– Isten ments, dehogy! A brit nagykövetség első beosztottjáé.

– Ilyen magas beosztása lenne? Pedig milyen fiatalnak látszott… Mindketten annak látszottak. Egészen meglepődtem rajta. Eddig valamiért úgy képzeltem, hogy akik éjszaka dolgoznak, azok mind olyan beteges kinézetűek. Mondja, mikor van ideje aludni?

– Éppen szabad hétvégém volt – tért ki a válasz elől Jonathan, mivel nem érezte szükségét, hogy ismeretségüknek ebben a korai szakaszában megvitassa a hölggyel az alvási szokásait.

– És ha hétvégén szabad, mindig vitorlázni megy?

– Amennyiben meghívnak.

– Mit csinál még a szabadidejében?

– Kicsit teniszezem, kicsit úszom, és óvom halhatatlan lelkemet.

– Halhatatlan?

– Remélem.

– Hisz is benne?

– Ha boldog vagyok, igen.

– Ha pedig boldogtalan, akkor kételkedik. Nem csoda, hogy az Úr kegyei kiszámíthatatlanok. Miért legyen ő rendíthetetlenül következetes, amikor mi olyan állhatatlanok vagyunk?

Az asszony rosszalló pillantást vetett aranypántos szandáljára, mintha az is valami helytelen cselekedetet követett volna el. Jonathan közben már azon gondolkodott, vajon józan-e, vagy szívott Freddie kábítószeréből. Az a hír járta ugyanis, hogy a Hamidok libanoni hasissal is kereskednek.

– Szokott lovagolni? – folytatta a kérdezősködést az asszony.

– Sajnos nem.

– Freddie-nek lovai is vannak.

– Hallottam.

– Arab telivérek. Csodálatosak. Ugye tudja, hogy akik arab lovakat tenyésztenek, azok a nemzetközi elithez tartoznak?

– Igen, én is így értesültem.

A nő kissé elgondolkozott, és Jonathan rögtön megpróbálta kihasználni a szünetet:

– Tehetek önért valamit, Madame Sophie?

– Ez az első beosztott, ez a mister…

– Ogilvey.

– Sir Ogilvey?

– Nem, csak mister.

– A barátja?

– Vitorlázótárs.

– Iskolatársak voltak?

– Nem. Én nem olyan iskolákba jártam, mint ő.

– De ugye ugyanabba az osztályba tartoznak, ha jól mondom? Ha nem is tenyésztenek arab telivéreket, attól ugye még mindketten… jaj, istenem, hogy is mondják ezt… gentlemanek?

– Mr. Ogilvey és én vitorlázótársak vagyunk – ismételte meg Jonathan a legsemmitmondóbb mosolyával.

– Freddie-nek is van jachtja. Az úszó bordély. Ugye így emlegetik?

– Biztos vagyok benne, hogy nem.

– Én pedig biztos vagyok abban, hogy igen.

Az asszony ismét szünetet tartott, és selyembe bújtatott karját előrenyújtva a karkötőjét vizsgálgatta.

– Szeretnék inni egy kávét, Mr. Pine! – szólalt meg kis idő múlva. – Egyiptomit. Utána pedig kérnék magától egy szívességet.

Mahmud, az éjszakás pincér vörösréz findzsában hozta be a kávét, és szertartásosan töltött nekik. Jonathan közben felidézte magában, hogy mielőtt Freddie felbukkant volna a láthatáron, a nő egy gazdag örmény, azt megelőzően pedig egy alexandriai görög partnere volt, aki gyanús koncessziós üzleteket bonyolított le a Nílus mentén. Freddie valósággal ostrom alá vette az asszonyt, a leglehetetlenebb pillanatokban orchideacsokrokkal árasztotta el, és a lakása előtt, a Ferrarijában aludt. A lapok pletykarovatainak újságírói gyakorlatilag diadalünnepet ültek, az örmény pedig végül elhagyta a várost.

Látva, hogy vendége megpróbál cigarettára gyújtani, de remeg a keze, tüzet adott neki. A nő behunyta a szemét, és mélyen leszívta a füstöt. Nyakán vékony ráncok árulkodtak a koráról. „Freddie Hamid pedig még csak huszonöt éves” – gondolta Jonathan, miközben az asztalra tette az öngyújtót.

– Én is brit állampolgár vagyok, Mr. Pine! – közölte az asszony olyan hangon, mintha valami közös bánatban kívánna osztozni vele. – Fiatal voltam még, és léha, amikor az útlevele miatt feleségül mentem az ön egyik honfitársához. Egy őszinte emberhez, akiről kiderült, hogy igaz szívből szeret. A jó angolnál nincs jobb, de a rossznál sincs rosszabb. Figyeltem magát. Azt hiszem, maga jó. Ismeri Richard Ropert, Mr. Pine?

– Tartok tőle, hogy nem.

– Pedig ismernie kellene. Gazdag és feltűnően vonzó. Ötvenéves Apolló. Lovakat tenyészt, akárcsak Freddie. Azt tervezik, hogy közös méntelepet nyitnak. Mr. Richard Onslow Roper az önök egyik híres nemzetközi vállalkozója. Így sem ugrik be?

– Sajnálom, de a neve semmit nem mond.

– Pedig Dicky Roper sokat üzletel Kairóban. Angol, akárcsak maga, elbűvölő, gazdag, ellenállhatatlan. Nekünk, egyszerű araboknak talán túlságosan is az. Van egy nagyszerű motoros jachtja, kétszer akkora, mint Freddie-é. Hogy lehetséges, hogy nem ismeri, mikor maga is hajózik? Hát persze hogy ismeri! Csupán tetteti magát, látom én.

– Ha nagyszerű motoros jachtja van, akkor valószínűleg nem kell szállodába mennie. Én viszont elég ritkán olvasok újságot, ezért nem tudok róla. Sajnálom.

Madame Sophie cseppet sem sajnálkozott, sőt, szinte felderült a választól. Az arcára volt írva a megkönnyebbülés, mikor határozott mozdulattal a táskájáért nyúlt.

– Szeretném, ha lemásolna nekem néhány személyes dokumentumot – mondta.

– Rögtön szemben, az előcsarnok másik oldalán van a vendégszolgálati irodánk, Madame Sophie – válaszolta Jonathan. Már nyúlt is a telefonért, hogy tárcsázzon, de a nő hangja megállította.

– Bizalmas dokumentumokról van szó, Mr. Pine!

– Semmi kétségem afelől, hogy Mr. Ahmadi tökéletesen megbízható.

– Elhiszem, de szeretném, ha az itteni berendezést használnánk – mondta az asszony, és a sarokban álló fénymásolóra villantotta a tekintetét. Jonathan biztos volt benne, hogy az előcsarnokban tett sétái alatt nézte ki magának, ugyanúgy, ahogyan őt is kiszemelte. A nő benyúlt a kézitáskába, kivett belőle egy köteg félbehajtott, fehér papírt, és az asztalon át eléje tolta.

– Ez sajnos csak egy kis teljesítményű másológép, Madame Sophie – figyelmeztette vendégét Jonathan, és felkelt a székről. – Kézzel kell majd cserélgetnie benne a lapokat. Megmutathatom, hogyan csinálja, hogy aztán magára hagyjam?

– Csináljuk együtt, kérem! – mondta a nő, némi aggodalommal a hangjában.

– De hát az iratok bizalmas jellegűek…

– Kérem, segítsen nekem! Műszaki analfabéta vagyok. Egyedül semmiképpen sem boldogulnék. – Felemelte a hamutartóról a cigarettát, és mélyen beleszívott. Már csak szokatlanul elkerekedett szemén látszott, hogy kizökkent kezdeti nyugalmából. – Csinálja maga! – adta ki az utasítást.

Jonathan pedig engedelmeskedett.

Bekapcsolta a gépet, sorban berakosgatta mind a tizennyolc lapot, és miközben cserélgette őket, lopva beléjük is olvasott. Nem tudatosan csinálta, bár azért sem tett semmit, hogy elkerülje a leskelődést. Egyszerűen beleivódott már, hogy állandóan éber legyen, mindenre odafigyeljen maga körül.

A nassaui Ironbrand Land, Ore & Precious Metals Companytől a kairói Hamid InterArab Hotels and Trading Companynek, augusztus 12-én. A Hamid InterArabtól az Ironbrandnek, személyes köszönetnyilvánítással.

Az Ironbrandtől érkezett levelek alján elegánsan odakanyarított kézjegy, mint monogram egy ing zsebén. Az InterArab levelein nem volt aláírás, de a túlméretezett nagybetűkkel gépelt név, Szaid Abu Hamid, ott állt mindegyiknek a végén.

Aztán Jonathan meglátta az árujegyzéket, és a vér is megfagyott az ereiben. Kiverte a hideg veríték, aggódott, hogy amikor ismét megszólal, izgatottsága megérződik a hangján. Pedig csak egy egyszerű, dátum és aláírás nélküli lap volt: az 1990. október 1-jétől rendelkezésre álló áruk listája. A cím alatt a felsorolás – mintha a saját múltját tartalmazó lexikon pokoli címszavait olvasta volna.

– Biztos benne, hogy egy másolat elég lesz? – kérdezte a nehéz percekben mindig megtalált, könnyed hangján.

A nő mellén keresztbe kulcsolt karokkal, cigarettázva állt mögötte.

– Maga rendkívül hozzáértő – jegyezte meg. Azt már nem fejtette ki, miben.

– Tulajdonképpen nem nehéz, ha az ember odafigyel. Csak a papír be ne gyűrődjön, mert akkor baj van – felelte Jonathan.

Külön kupacba rakta az eredeti dokumentumokat, egy másikba a másolatokat, és közben megpróbált nem gondolkodni – mint amikor valaki egy holttestet terít ki.

– Kész – mondta könnyeden, olyan nemtörődömséggel, hogy már-már maga is meglepődött rajta.

– Egy jó szállodában az ember bármit kérhet. – Madame Sophie ezt nem kérdezte, hanem megállapította. – Van megfelelő méretű borítékja? Hát persze hogy van.

A borítékok az asztal bal oldalán, a harmadik fiókban voltak. Jonathan kiválasztott egy A4-es méretű sárgát, és a nő elé rakta, de az nem nyúlt hozzá.

– Kérem, tegye bele a másolatokat, aztán zárja le jól, és helyezze el a széfjében! Ragassza is le, úgy biztosabb! Elismervény nem kell. Köszönöm!

Jonathannek megvolt az a képessége, hogy különösen meleg mosollyal tálalja a visszautasítást.

– Sajnos tilos bármit is átvennünk megőrzésre a vendégektől, Madame Sophie. Még önnel sem tehetek kivételt. Tudok viszont biztosítani önnek egy széfet.

John LeCarré

John le Carré

Míg ezt mondta, az asszony összehajtotta az eredeti példányokat, és visszarakta őket a táskájába. Aztán bezárta, és a vállára vette.

– Ne legyen már ennyire bürokratikus, Mr. Pine! Látta a boríték tartalmát, és maga zárta le. A nevét is írja rá! Csináljon úgy, mintha a maga levelei volnának!

Jonathan, anélkül hogy engedékenységén cseppet is meglepődött volna, felvett egy piros filctollat, és nagybetűkkel ráírta a borítékra: PINE.

„Saját felelősségére – mondta magában a nőnek. – Én nem kértem, hogy ezt tegye. Nem is bátorítottam rá.”

Hangosan viszont azt kérdezte:

– Mennyi ideig kívánja nálam tartani őket, Madame Sophie?

– Lehet, hogy örökre, de lehet, hogy csak egy éjszakára. Egyelőre bizonytalan a dolog. Olyan, mint egy szerelmi kapcsolat. – A kacérkodó hangsúlyt azonban rögtön komoly kérés váltotta fel: – Maradjon ez köztünk! Rendben? Megállapodtunk? Igen?

Fordította: Fazekas László

John le Carré: Éjszakai szolgálat (The Night Manager)
Agave Könyvek, Budapest, 2016