Simon Winder: Danubia (részlet)

Posted on 2015. december 14. hétfő Szerző:

0


Winder_Danubia-bor200Sírkamrák, erdőségek meg egy mocsár

A Habsburg-Európa históriájának elkezdéséhez a lehető legjobb hely egy dél-magyarországi város, Pécs. Alig hihető róla, hogy valaha is bármi egyéb volt, mint derűs hangulatú vidéki város – a nagyobb léptékű nemzetközi események balszerencsés golyófogó hátfala, ám nemigen kiindulópontja semminek. Délnek tartva ez a legutolsó pont, mielőtt a táj végleg porossá, barátságtalanná és ritkán lakottá válik, úgyhogy atmoszférája oázisra vagy határvidékre emlékeztet, és az embernek az az érzése, hogy kicsit strapás dolog itt kapucsínóhoz jutni. A városszerte elszórt, jócskán megcsonkított építészeti remekeket különféle katasztrófák nyomán újra meg újra toldozták-foldozták, és a főtér varázsát jelentősen emeli ama vég nélkül rontott-bontott mecset ormótlan tömege, amelyet nem valami meggyőzően alakítottak át keresztény templommá, miután a város török urai 1686-ban átengedték a füstölgő romokat.

Egyvalami egészen rendkívüli módon fennmaradt: egy ókori temetkezőhely abból az időből, amikor Pécs még Pannonia Valeria római provincia közigazgatási székhelye, egy Sopianae nevű szőlőtelep volt. A sírkamrák leghíresebbikét csak a 18. század végén tárták föl, és egy sor bibliai jelenetet ábrázoló freskó található benne. A képek alkotójának színvilága és érzékenysége egy mérsékelten tehetséges kilencéves gyermekével vetekszik, de koruk és siralmas töredékességük kiemeli őket a bárgyúságból. Láthatjuk Ádámot és Évát, Noét a bárkájával, Szent Pétert és Szent Pált, valahogy mind megkapaszkodtak a falon – darabjaik itt-ott lepotyogtak – ezernégyszáz éves föld alatti létük során.

A 4. században, amikor a nekropolisz épült, Sopianae az igen zaklatott birodalmi határvonal közelsége miatt bizonyára meglehetősen szorongós helynek számíthatott. Erősség semmilyen értelemben sem volt, és ha valamelyik Duna menti erődítmény elesik, a hír egy rémült lovas útján vélhetőleg csak méterekkel előbb ért volna oda, mint a nagyszámú rémítő lovas. A várost romanizált germán keresztény császári alattvalók lakták. Maga a „szőlőtelep” kifejezés nyilvánvalóan derűsen hangzik. Voltak itt fürdők, aquaeductus, bazilika – a szokásos római kellékek –, és az egész talán jókedvű asterixes légkört árasztott.

A pécsi ókori temető egyik eleme nem a benne látható képek, nem a különös díszítés miatt megkapó, hanem olyasvalamiért, ami hiányzik belőle. A megalapozottan Kr. u. 400 körülre keltezhető egyik sírkamrát előkészítették vakoláshoz, mégis bevakolatlanul maradt: valaki tetemes költséggel építtette vagyonos rokonának, azután befejezetlenül hagyta. Ez csupán spekuláció, de több mint valószínű, hogy a tervezett nyughely azért felejtődött ebben az állapotban, mert Sopianae abban az esztendőben szűnt meg létezni. A sír megrendelésében és kivitelezésében érintettek mind vagy elmenekültek, vagy portyázó hunok megölték, esetleg rabszolgaságba hurcolták őket. A város legközelebbi írásos említése mintegy fél évezreddel későbbi, és 400 utánra egyetlen téglája sem datálható. Századokon át hulló eső és fölhalmozódó talaj temette be a sírokat.

A római Európa e részének megsemmisülése ad alapvetően hátteret mindannak, ami ezután következett. Ami később a Habsburg Birodalom déli övezetévé lett, az most évszázadokra írásbeliség, városok, kereszténység és említésre érdemes, távolsági kereskedelem nélküli világgá vált. Egy-két ember alighanem mindig élt a városok romjai között, mert a falak valamelyes biztonságot és hajlékot nyújtottak, de a települések fenntartását lehetővé tevő vízellátás és piacok eltűntek. Ha tönkrement egy vízvezeték, senki sem értett a rendbe hozásához, és menthetetlenül eljött a végső nap, amikor a ciszternák egyszerűen nem teltek meg többé. Ideig-óráig uralkodó főnökök esetleg használatba vették egy nagyúri épület megmaradt részét afféle palotaszerűség díszleteként, de senki sem tudott követ megmunkálni, ennélfogva semmi újat sem építhettek. Századokon át nem akadt errefelé más település, csak árokkal védett, palánkkal körülvett létesítmények. Ilyen körülmények között jelentek meg Közép-Európa modern nemzeteinek feltételezett ősei, vándoroltak ide keletről bizonyára igencsak penetráns illatú harci karavánokban.

Európának a rómaiak távozása utáni sorsához némi támpontot találhatunk Szászország délkeleti részén, Bautzenben. A város komor erdők és hegyek között bújik meg – és ami azt illeti, maga is olyan komor, hogy a szakadékvölgy, amelyet ural, minden színt elnyel, még ha olyan rikító madár repül bele, mint a szajkó, az is fura módon hozzászürkül. A völgyet a Spree folyó hozta létre, amelyet itt még hosszú út választ el híresebb berlini szereplésétől. Bautzen még a térképen is szerencsétlen helynek tetszik – délen hegyi hágók húzódnak, amelyek jobbára a közelébe vezették a tőle nyugatra vagy keletre elvonuló hadakat. A város bizonyára jó eséllyel állíthatná magáról, hogy a régió – akár baleset folytán, akár szántszándékkal – leggyakrabban fölperzselt települése.

Bautzen mindenféle szempontból érdekes. A Felső-Lausitz (Felső-Luzsica) nevű térséghez tartozik, amelyen valaha a Habsburg császár uralkodott (egy óratornyán mindmáig II. Rudolf elragadó képe díszeleg), de a harmincéves háború idején, 1635-ben köszönetképpen Szászország királyának ajándékozták. KözépEurópa földrajzának kusza nyelvi kacskaringója révén FelsőLausitz részben germán, részben szláv nyelvterület, amely a jelenkori Németország határai közé keveredett. Ennek következtében lakosságának zöme megmenekült a tömeges etnikai tisztogatástól, amely 1945-ben a szomszédos Csehszlovákiát és Lengyelországot egynyelvűvé változtatta. Így itt véletlenül fennmaradt a hajdan az egész térségben általános régi séma: német ajkú városlakók és szláv ajkú falusiak, az utóbbiakat Felső-Lausitz esetében egy kicsiny népcsoport adja: a szorbok. Bautzen tehát egyúttal Budyšin, a Spree pedig Sprjewja.

A város kiemelkedő értéke az eredete – és az, amit egész Közép-Európa eredetéről elárul. Olyan kérdés ez, amelynek tétje nagyobb már nem is lehetne. Közép-Európában minden nemzetiség úgy definiálja önmagát, hogy echtebb az összes többinél: ugyanis kizárólagos tulajdonjogot formál az adott földre valamiféle felsőbbrendű hadi tehetsége vagy fejlettebb kultúrája okán, vagy ami mindezeknél fontosabb, azért, mert ő érkezett a szóban forgó völgybe elsőként. Ha tárgyilagosan szemléljük, valamely nyelvcsoport európai debütálásának precíz kormeghatározása csupán maroknyi áporodott régiségbúvárt érdekelne. Ám a dohos alakok fáradozásai jóvoltából mindenki problémájává terebélyesedett – olyanná, amely számtalan erőszakos halálhoz vezetett.

Ez az eredetvadászat a 19. században eszelőssé fajult, ahogy az írástudók agresszív nyelvi nacionalizmusa uralkodott el KözépEurópában. A városok köztereit torzonborz ősapák heroikus szobrai töltötték meg, a városházákat mind nyomasztóbban dekorálták olyan falfestményekkel, amelyeken ugyanezen ősök a) homlokráncolva nyomulnak föl valami magaslatra, ahonnét letekintenek az ígéret földjére, b) valami zászlóval vagy karddal hókuszpókuszolnak, hogy rátaláljanak egy városra., illetve c) sikeresen leöldösnek mindenkit, aki eleve ott tartózkodott. Ez időben egybeesett az európai kultúra felvirágzásával, és katasztrófába torkollott, mivel a 20. század modern fegyverek felhasználásával keltette életre ezeket a kora középkori fantáziákat.

A bautzeni régióban az a különös, hogy megmutatja, mi volt a tét a sötét középkorban, amelyben mindezek a nemzetiségek kereshették gyökereiket. Lausitzi archeológiai vizsgálatok azt jelzik, hogy körülbelül Kr. e. 400-tól Kr. u. 200-ig tanyáztak errefelé, a Római Birodalom hatósugarán kényelmesen kívül germán törzsek, de azután mintegy hat évszázadig mintha egyetlen lélek sem lakta volna a környéket. Természetesen elképzelhető, hogy az itteni emberek egészen egyszerű életmódot folytattak, így nem maradtak utánuk temetkezési helyek, kardok, cserépedények, erődítésnyomok, semmi a világon – ez azonban valószínűtlennek tűnik. Bármi okból is, de úgy tetszik, hogy elenyészően kevés, vagy egyetlenegy ember sem tartózkodott itt, és Európa eredeti erdős növénytakarója ismét beborította a korábbi településeket, csupán farkasok, bölények meg jól megtermett őstulkok kóboroltak a festői ködben. Lausitz esete szélsőséges, de úgy látszik, az európai szárazföld nagy részén általában véve is összeomlott a populáció. Hunok és mások, akik elpusztították a Sopianaehoz hasonló római városokat, a jelek szerint ugyancsak megölték vagy elűzték a birodalom határaitól északra lévő, mindig is meglehetősen kis települések népességét.

Simon Winder

Simon Winder

Közép-Európa nagy részén ma jóformán csak az emberi lakóhelyek mutatós velejárói a fák, bár Csehországban és Szlovákiában maradt némi sűrű erdőség. Az ősi erdőtakaró azonban az egészen magas, kopár tájékok kivételével szinte mindent befedett. Ha az embereknek nem sikerült kiirtaniuk a fákat, azok hamar ismét benőttek mindent: amint egy kis település a gyönge termés vagy valami vérfürdő következtében kihalt, akkor az egyszer már feltört parlagföldet gyökerek milliói hálózták be. Az erdőirtás, a földek művelésbe vétele még jócskán a középkorban is fontos kérdés maradt, az urak potom bérleti díjért kínáltak telket a parasztoknak, amíg irtókapa kellett (a fagyökerek elvágásához), s mihelyt legalább fölszánthatóvá vált a terület, tüstént felszökött a bérleti díj. Akkoriban fák fojtogatták még a ma olyan hírhedten végtelenbe nyúló pusztaságokat is, mint a magyar Alföld.

Fordította: Komáromy Rudolf

Simon Winder: Danubia
Park Kiadó, Budapest, 2015