Jeff Abbott: Tégla (részlet)

Posted on 2015. november 2. hétfő Szerző:

0


Abbott_Tégla-bor200Az autó lebucskázott a szirtről, és szédítő iramban zúgott a távoli, kéken csillámló víztükör felé.
Ilyenkor az embernek ösztönösen az az első reakciója, hogy nagy levegőt vegyen, és minden erejét megfeszítve felkészüljön a becsapódásra. A lényeg a felkészülés – a túlélésre nem is gondoltam.

Ezt követően beindult az agyamnak az a furcsa, viszketeg, minden veszélyre fittyet hányórésze, amelyik villám­gyorsan felidézte, hogy a gravitációs vonzás által okozott nehézségi gyorsulás 9,8 m/s2, és ez alapján kiszámolta, hogy nagyjából öt másodperc van hátra a becsapódásig.

A második másodpercben hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a pisztoly csöve hűvösen nyomódik a halántékomhoz, és ráeszméltem, hogy az utas készen áll agyonlőni abban az esetben, ha sem a becsapódás, sem a tüdőmbe tóduló víz nem végez velem.

Nem semmi. A legapróbb részletre is odafigyelt. A végsőkig elszánta magát.

Három: a víztömeg rohamosan közeledett. Gyorsan előrébb hajoltam, kinyújtottam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a hűvös fém nem tágít a fejem mellől, és a padlólemezen tapogatóztam. Egyetlen esélyem maradt.

Az ég, a víz, az utolsó lélegzetvételem. Kékség mindenütt.

Négy: a fegyver eldördült.

| 1. Négy héttel korábban |

– Te rejtegetsz valamit, nem igaz, Sam?

– Dehogy. Én csak egy átlagos fickó vagyok, aki bárokat üzemeltet. – Valaki a bárpulton felejtett egy sakktáblát, és úgy toltam Steve elé a frissen csapolt korsó sört, hogy véletlenül se lökjem fel a bábukat. Kitudja, nem térnek-e vissza holnap azok, akik ott hagyták, hogy befejezzék a játszmát? A Stormyban gyakran megesik az ilyesmi.

– De azelőtt voltál valaki – erősködött Steve. Csak nem hagyta annyiban a dolgot.

– Hát bártulajdonosnak lenni smafu? – dohogtam. Kár, hogy nincs egy találóbb kifejezés erre a foglalkozásra. A „kocsmáros” valahogy túlságosan archaikus, a „csapos” meg nem fedi le a teljes munkakörömet. Kinéztem az ablakon. Fiatal párocska üldögélt a kinti kanapén, a lábuknál egy kutya heverészett. Gyanítottam, hogy nemsokára szedik a sátorfájukat, mert jócskán meg kellett dönteniük a sörös üveget, amikor a szájukhoz emelték. A bár előtti, fedett teraszos kiüldén rajtuk kívül senki sem maradt: vasárnap este lévén nem volt valami nagy a forgalom, és lassan a maradék néhány vendég is elszállingózott. Egyébként is közeledett a záróra: húsz perc múlva éjfélt üt az óra.

– Akkor is. Valaha más ember voltál. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Steve hangjában már-már tapintatlan kíváncsiság csendült.

– Mindenki változik – feleltem. – Ez veled sincs másként, Steve.

A férfi erre csak somolygott.

– Látom a mozgásodon. Meg azon, ahogy azt a taplót méregetted, aki tegnap este egy fiatal lányt zaklatott a bárban. Nem kellett ökölbe szorítanod a kezed, sem zsarukkal fenyegetőzni. Még csak ki sem penderítetted. Elég volt, ahogy ránéztél, és menten inába szállt a bátorsága.

– Bárki képes fenyegetőn nézni – vontam vállat.

– Jó, de te mindenkit végigmérsz, aki betér a kocsmába, Sam. Egy röpke pillantással felméred, kivel van dolgod. Azok szoktak így viselkedni, akik gyakran kerülnek kutyaszorítóba.

– Nem akarok balhét, ennyi az egész. Jobb félni, mint megijedni.

– Kanyarodjunk vissza a múltadhoz – mondta Steve. – Nem hiszem, hogy leszerelt katona vagy volt zsaru lennél, szerintem azt rögtön bevallanád. Nem titkolóznál úgy, ahogy most.

A vállamat vonogattam. A pultosok úgyis inkább arról híresek, hogy jó hallgatóság, semmint a fecsegő természetükről. Így aztán csendben törölgettem a bárpultot. Minden este alig lézengtek néhányan a kocsmában. Világszerte vannak bárjaim, és ezek túlnyomó többsége kifejezetten puccos hely; a Stormy ezzel szemben valóságos becsületsüllyesztő. Évekig nyitva állt, egyik tulajt fogyasztva el a másik után, amíg a birtokomba nem került. A Coconut Grove negyedben az összes közelben lévő bár elegánsabb volt a Stormynál: karcolásokkal teli bárpult, rozoga bokszok, ütött-kopott tévékészülék, a kis asztalokon sakkozni vagy amőbázni lehetett. Semmi különleges italfajta: sör, bor, néhány megkerülhetetlen tömény. Valahányszor elújságoltam valakinek, hogy van egy bárom Miamiban, automatikusan azt feltételezték, hogy egy baromi felkapott szórakozóhely felett bábáskodom a South Beachen, ahová csinosabbnál csinosabb, falatnyi szoknyát viselő, tűsarkún egyensúlyozó csajok özönlenek be a limuzinjaikból. A Stormy törzsvendégeinek zöme a környékről járt oda, a Coconut Grove valamelyik részéből. Nem igazán vonzottuk a turistákat.

És ma este még a környéken lakók is távol maradtak. Rajtam és Steve-en kívül csak a teraszon lebzselő pár fogyasztott, meg két idősebb fickó nézte a sarokban villódzó tévén a nyugati főcsoport egyik kosármeccsét – ők kancsóban kérték a sört, és a nagyját már meg is itták. Ha a Miami játszik, arra biztos többen lettek volna kíváncsiak.

– Szóval. Talán azért nem vagy hajlandó beavatni a múltadba, mert nem beszélhetsz róla. – Steve kitartóan játszotta tovább Sherlock Holmest. Felőlem nyomozhatott, ameddig csak akart: sosem mesélek a régi életemről, a valódi múltamról, olyasvalakinek meg végképp nem fogom jártatni a számat, aki szeret felönteni a garatra. Még akkor sem, ha mellesleg ő a legjobb barátom Miamiban.

– Úgy érted, hogy börtönviselt vagyok? – kérdeztem. Nem mosolyogtam. Egyszer valóban fogva tartottak, de nem úgy, ahogy Steve gondolta. A CIA börtöne egészen más eset.

Steve felnevetett.

– Ugyan, hova gondolsz! Inkább arra gyanakszom, hogy olyasmin dolgoztál, ami a szigorúan bizalmas kategóriába tartozik.

– Vagy csak alábecsülöd a bártulajdonosok készségeit.

A Stormyban jelenleg nem dolgozott üzletvezető, és éppen ezért töltöttem az elmúlt két hetet Miamiban. Akár állást is ajánlhatnék Steve-nek. Persze, ez esetben nem lenne más választásom, mint felfedni előtte, miféle munkát végzek fű alatt, és végeztem az előző életemben, majd a lelkére kötni, hogy senkinek nem beszélhet róla. Márpedig korántsem voltam biztos benne, hogy tartani tudja a száját.

Később sokat tűnődtem, vajon változtatott-e volna bármin, ha a bizalmamba avatom Steve-et. Az is lehet, hogy akkor nem vállalta volna a melót, amely mindkettőnk életét fenekestül felforgatta.

– Nem vagyok vak – komorodott el hirtelen Steve. – Tapasztalt róka vagy, Sam. Elkélne a segítséged.

– Miben?

– Hát, tudod, hogy szabadúszóként látok el őrző-védő feladatokat.

Tizenöt éves koromban találkoztam először Steve-vel. A szüleim Közép-Afrikában tevékenykedő segélyszervezete mellé kirendelt biztonsági szolgálat tagja volt. Egy háború sújtotta országból való zűrzavaros evakuálás során megmentette a családom életét: kihúzta a szüleimet, a bátyámat és jómagamat egy autóroncsból, majd elvitt minket egy repülőtérre, és feltett az utolsó menekülteket szállítókatonai repülőgépre, mielőtt a felkelők rommá bombázták volna a kifutópályákat. Tisztán emlékszem az arcára, ahogy az autó szilánkosra tört ablakán keresztül a szemembe nézett, és fennhangon buzdított: Rajta, Sam! Nincs semmi baj! Gyere, menjünk! Az incidenst követően évekig tartotta a kapcsolatot a szüleimmel: karácsonyi képeslapot küldött Afrikából, Délkelet-Ázsiából és a Közel-Keletről; toll- és ceruzakészlettel ajándékozott meg a szalagavatóm alkalmából; virágot és figyelmes gyásztáviratot kaptunk tőle, amikor a bátyámat, Dannyt, aki a segélyszervezet munkatársaként dolgozott Afganisztánban, túszul ejtették, majd kivégezték.

Viszont ez idő alatt a szüleimmel volt kapcsolatban, nem pedig velem. Alig ismertem, így amikor bedobták a postaládába a tőle érkezett üdvözlőlapokat, mindig törnöm kellett kicsit a fejem, mielőtt beugrott, hogy hát persze, Steve! A fickó, aki megmentett minket. Vajon hogy lehet? Mivel a munkája a világ legkülönbözőbb részeire szólította, az után a vészterhes afrikai éjszaka után soha nem botlottunk egymásba, egészen addig, míg két hete Miamiba nem jöttem, hogy orvosoljam a helyi bárommal kapcsolatos, egyre sürgetőbb problémákat, és Steve mindjárt az érkezésem másnapján betoppant a bárba, és helyet foglalt az egyik bárszéken.

Jeff Abbott

Jeff Abbott

Először azt hittem, hogy a szülei küldték a nyakamra, afféle pesztra gyanánt: azok után, hogy hosszú évekig fasírtban voltunk, nemrég úgy döntöttek, hogy mégiscsak részt kívánnak venni az életemben. Steve egy szóval sem em­lítette, mi szél hozta. Mint kiderült, meg­örökölte a szülei házát a Coconut Grove-ban, és régóta félig-meddig törzs­vendégként járt a Stormyba. Elmesélte, hogy egy ideje nem vállalt tengerentúli melót. Úgy tűnt, örömmel óvja meg a bárt a lehetséges veszélyektől azáltal, hogy elfoglalja a törzshelyét, és segít megtölteni a javarészt üres kasszát.

Fordította: Huszár András

Jeff Abbott: Tégla
Jaffa Kiadó, Budapest, 2014