»Bent« és »kint« | Kesey, Wassermann: Száll a kakukk fészkére / Belvárosi Színház

Bedő J. István |

Nagyon hangosan szól a Száll a kakukk a Belvárosi színpadán. Ez önmagában nem minősíti az előadást, mégis nyomot hagy a nézőben. Minden újabb színrevitelnek meg kell küzdenie a saját helyéért a korábbi előadások és persze a film után, és minden rendezőnek el kell döntenie, mit hoz ki belőle. Csak egy elnyomó és egy lázadó történetét, vagy magának az elnyomásnak és a lázadásnak emel monomentumot (vagy sem).

A Dale Wassermann-féle színpadi verzió tágas-szűk térbe kerül, ahol van lehetőség figyelni az intimebb drámákra is. A vagány, törvénykerülő csibész, Randle McMurphy maga dönt úgy, hogy a komolyabb kockázattal járó börtön helyett beszimulálja magát az elmegyógyintézetbe. Piszok erős egyéniség, született szélhámos és bajkeverő – de itt mégis nagyobb biztonságban érzi magát, mert úgy hiszi, ha letelik a büntetése, is elengedik. De csak hiszi.

Az intézetben – a kezelési program szerint – rehabilitáció folyik. Hiszen a „bent” kicsiben olyan, mint a „kint”, tehát aki bent vissza tud illeszkedni a társadalomba, annak a valóságos életben is könnyebb lesz. Valójában azonban itt manipulálás folyik. A csoportterápiát vezető Ratched nővér a pszichés impotenciától, anyafüggési önállótlanságtól, bombagyártási fixa ideától szenvedő ápoltakat sakkban tartja.

McMurphy lázad, és lázadásának oka és célja, hogy a foglalkozásokon hirdetett demokráciát valósítsák is meg. Ám a demokrácia szabályait felülírja Ratched nővér az intézet szabályaival – melyeknek kialakításában ő maga erősebben érvényesíti akaratát, mint a rugalmasabb, de gyengébb kezű dr. Spivey (Makranczi Zalán).

Ezt a konfliktushalmazt tetézi a süket és néma indián, Bromden főnök, aki erős és hatalmas apja emlékével küzd – és ettől kicsinek és gyengének érzi magát. Mint évtizedes szimuláns, ő tud igazi barátságot kötni McMurphyvel, hogy legvégül ő teljesítse be Randy két kívánságát: az agyirtó műtét után megfojtja a zombivá lett vagányt, és kitépi helyéről (ebben a verzióban) a hatalmas elektromos kapcsolószekrényt.

A Száll a kakukk mindig a nagy háromszög – a vagányság, a hatalom és felszabadulás – figuráinak megközelítésén áll vagy bukik. Znamenák István úgy használta föl Zöldi Gergely új, és talán minden korábbinál nyersebb (bár az eredetihez lényegesen hívebb) fordítását, hogy odébb csúsztatta a hangsúlyokat.

Ahogy McMurphyként Szabó Kimmel Tamás berobban, már a hangütéséből is látszik, amit később ki is mond, hogy itt ő lesz a főgyogyós. Abban a kenőcsös, zizegős, zavaró alapzajban, ami a többi ápolt bemutatkozását lefedi, ő az első értelmes és érthető szöveg képviselője. Rögtön jelenségként kezd viselkedni. Helyzetbe hozza magát, dominánssá válik, néhány pillanat elég hozzá. Ilyen volt McMurphy az utcán, a verekedésben, a hamiskártyások és zug-bukmékerek között, és amikor kiskorúval keveredett nagy dugásba, akkor is először a sármját rántotta elő. Ezért tudja bulizásra csábítani lotyócska nőit. (Pálya Pompónia és Boros Anna, akik kitűnőek ebben a villanásban – de talán még jobbak az önállótlan, elnyomott ápolónők szerepében.)

Ratched nővér nem kelti főnéni benyomását, szinte nem is használják ezt a gúnynevét. Péterfy Boriból nem a gyűlölet süt. Kifinomultabb. Álnok politikus, aki a közösség és az egyén javát tekinti elérendő célnak. Ennek érdekében nem válogat az eszközökben sem. A megrendszabályozásra nem használ sötétzárkát. A bájos külső mögött keménynek és pengeszájúnak kell mutatkozni, mindenféle ellágyulás nélkül. Olyannak, aki még a nyakmerevítőt is méltósággal viseli. Akinek a suttogva adott utasítása is félelmet ébreszt. Hogy aztán a motyogó, öntudatlan Randy mellé miért mászik az ágyra, miért öleli, csókolja meg – nehezen és sokféleképpen értelmezhető gesztus, de nem ad igazi visszamenőleges magyarázatot.

A meghunyászkodó, önbizonytalan Bromden főnök (Kocsis Pál) alakjáról Gyurkovics Tibor (a vígszínházi előadás szakértője, mindennapi életében klinikai pszichológus és író) ezt írta: „Ahogy Bromden magába lát, beszél a múltjáról, jelenével, aktuálisan nyüszít és ezredévesen szenved: az maga a skizofrénia.”  Kocsis indiánja a második részben válik önmagává, játszó személlyé. A retorziókat kiváltó nagy-nagy bulin látszik meg, hogy valójában nem az intézet áldemokráciája tud javítani a terhelteken, hanem az, ha tényleg embernek tekintik őket, mint McMurphy. És ebben a kezelésben Szabó Kimmel (és Randy) humora, gesztusai a gyógyító energia hordozói.

Az ápoltak (Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint, Róbert Gábor, Keresztény Tamás, Csémy Balázs) eleven hátterét adják az elembertelenített közösségnek, amelyik monomániásokból valódi közösséggé formálódik. Különleges eset a szerencsétlen anyucika-fiacskája, a hebegős Billy Bibbit. Amikor végre csajozhat (vagyis felnőttebbnek érezheti magát), azonnal kisimul a beszélőkéje. Ebben a jelenetben látszik meg Ratched nővér totális szakmai hozzá-nem-értése az emberi lélekhez: visszanyomatja Billyt anyuka árnyékába, amitől megint csak dadog és szerencsétlen lesz. Jéger Zsombor a ziccer-szerepből hozzánk hirtelen egészen közel kerülő alakot formál.

Znamenák és Szalai József díszlete a szűk térből nagyot teremt (pedig elég zsúfoltnak kell lennie), még a villogó nagy fények is erősítik hangosságát. A nézőtér elé vont rács pedig már az elején bevonja a publikumot a játékba, hiszen onnan nézve mi vagyunk a gyógyíthatatlan „zöldségek”, akik még a szabadság illúzióját sem kaphatják meg. (De minek is kapnák).

A díszletnek, a rácsoknak és mindenféle talált tárgynak komoly a szerepe a nagy, illegális intézeti buli alkalmával, amikor a csövek meg az ablakrács ütőhangszerré nemesül, és nagy zajongó zenéléssé fajul a piálós balhé.

Cselényi Nóra jelmezei viszont halkak (nagyot a két ribi aligruhája robban), nagyrészt visszaadják az intézet uniformizáltságát, csak a Péterfy Borinak tervezett szexepiles kiskosztüm lóg ki nagyon a sorból. Ám elfogadhatóbb, ha összevetjük azzal, hogy Ratched nővér maga a hatalom, tehát úgy öltözik, ahogy akar.

Azzal kezdtem, hogy ez egy hangos előadás. Minden nagyon pereg és pörög. De hiányoznak (főleg az első részből) azok a szívdobbanásnyi csendek, amelyek olykor megállítják a jelenetet, késleltetéssel teremtenek feszültséget. Az említett buli – egyébként kiváló zenéjű – jelenete viszont túl hosszú a hiányzó csendek mellett. Ezeket a hiányokat nem ellensúlyozzák a rácsokra tapadó ápoltak néma képei sem.

Ken Kesey regénye és Wassermann darabja csak nagy időközönként mutatható be, mert nagyot tud ütni. Erős csapat kell hozzá, és olyan helyzet, amikor a néző azt érzi, hogy nem „kint” van, hanem hogy „bent”. És azonosulni tud Randle McMurphyvel.

Fotók: Kolbe Gábor (további képek az előadásról itt)

Dale Wassermann: Száll a kakukk fészkére / Belvárosi Színház / Orlai Produkció
Rendező: Znamenák István

Részletek, szereposztás és jegyrendelés