Kondor Vilmos: A bűntől keletre (részlet)

Posted on 2015. október 9. péntek Szerző:

1


KondorV_A bűntől keletre-bor200|| Négy ||

– Őszinte leszek magával – mondta a fiatal állatorvos, aki olyan megszállott elhivatottsággal dolgozott, hogy a környéken még a legszőrösszívűbbek is csak elismeréssel beszéltek róla. Neki egyetlen állat sem volt menthetetlen, bármikor be lehetett állítani hozzá, akár rendelési időn kívül is, mivel a rendelő fölött lakott egy szép és tágas lakásban, amelyen gyógyulófélben lévő állatokkal és az asszisztensnőjével osztozott. – Nem tudom, elérünk-e bármit is ezzel – mutatott Mihályra.

– Biztosan – közölte Ferenczy.

– Mihály nem fiatal.

– A legszebb napjai még előtte vannak.

– Igaz, de lehet, hogy járóképtelenül fogja leélni őket.

– Akkor majd segítek neki.

– Nézze – túrt bele az állatorvos a puli nemezes és büdös szőrébe. – Nem hibáztathatja magát emiatt. Nem tudhatta, hogy ez lesz a vége, bármikor előfordulhatott volna vele.

– Egyértelmű, hogy magamat hibáztatom – felelte Ferenczy. – Elvégre én kötöttem ki a fához a parkban.

– De ő ugrált meg küzdött annyit, hogy az a csigolya elmozdult.

– Ami nem mozdult volna el, ha én nem kötöm rá a póráz végét arra a vastag ágra.

Az állatorvos mosolygott, és nem feszegette tovább a kérdést.

– Meddig akarja, hogy próbálkozzunk? – kérdezte.

– Ameddig lábra nem áll – válaszolta Ferenczy, majd átnyújtott az állatorvosnak egy ötezrest. – Holnapután hozom megint.

– Sokat masszírozzák a derekát. Ha nem is lesz tőle feltétlenül jobban, jól fog esni neki.

Ferenczy bólintott, Mihályra nézett, majd az ölébe vette, és elindult vele hazafelé. A puli úriember módjára tűrt, és nem panaszkodott, Ferenczy pedig azon gondolkodott, hogy ki lehetett az az alak abban a fekete kocsiban. Ha miatta voltak ott, akkor miért Gabriella lakásán keresték? Vagy csak azt akarták, hogy észrevegye őket? Meg hát különben is…

Megtorpant.

Mihály kíváncsian emelte rá a tekintetét.

A labda. Mihály labdája. Mit keresett a nappali közepén?

Ferenczyt hirtelen mély, többfázisú düh töltötte el. Először is dühös volt magára, amiért korábban nem vette észre. Aztán dühös volt azokra, akik bejutottak a lakásba, hiszen nincs az az isten, hogy Mihály hozta volna be a konyhából a labdáját.

Végezetül ismét magára volt dühös, mert soha nem hitte volna, hogy egyszer olyan helyzetben találja magát, amelyben titokzatos „ők” után kutat, még ha egyelőre elméletben is.

Mihály méltatlankodni kezdett, mire Ferenczy észbe kapott, és továbbment. Közben azon gondolkodott, hogy mire volt jó ez az egész. Azt akarták, hogy meglássa őket? De kik és miért? Vagy annyira amatőrök lettek volna, hogy egyszerűen lebuktak?

Ahogy ballagott felfelé a lépcsőn, emlékeztetnie kellett magát arra, hogy nem egy amerikai filmet néz, ahol különböző titkos kormányügynökségek követik nyomon minden lépését. Egy egyszerű magyar rendőr, aki az elmúlt évtizedek legfontosabb gyilkossági ügyében nyomoz – csakhogy eddig semmi eredménnyel. Elment a helyszínre, majd az eligazításon okoskodott, szokásához híven.

Mire kinyitotta az ajtót, meggyőzte magát, hogy csak képzelte az egészet. A fekete audis véletlenül csöppent oda, Mihály labdáját meg vagy Gabriella, vagy ő maga gurította ki a konyhából. Ez nem Amerika, még csak nem is a vadkelet.

Mihályt lefektette a vackára, odatolta eléje a tányérját, benne szárazeledellel, majd a fürdőből hozott neki friss vizet, és letette a tányér mellé, hogy gond nélkül elérje. A kutya rágott pár falatot, lefetyelt egy kicsit, majd Ferenczyre nézett.

– Pisilni kell? Már megint?

A puli nyiffant egyet. Ferenczy a hasa alá nyúlt, és átemelte az alommal teli dobozba. Igyekezett olyan pózban tartani az állatot, amit az ürítéskor szokott felvenni. Mihály nyögött egyet, Ferenczy feljebb emelte az altestét. A puli diszkréten és hatékonyan ürített, mire Ferenczy jobb karjával az állatot tartotta, baljával pedig a puli bal hátsó lábát fogva kaparó mozdulatokat imitált. Miután Mihály visszakerült a vackába, Ferenczy egy zacskóba szedte az ürüléket, bekötötte a száját, és letette a bejárati ajtó elé.

Alig egyenesedett ki, amikor egyszerre csöngettek és kopogtak. Ferenczynek ideje sem volt megkérdezni, hogy ki az, mert Jegrics hadarva megszólalt az ajtó túloldaláról.

– Jegrics vagyok, azonnal indulnunk kell, Tibor, a Stefka érted küldött, és ha egyedül megyek vissza, akkor szakszerűtlenül fogja letépni a heréimet.

Ferenczy kinyitotta az ajtót, és Jegrics kezébe nyomta a zacskót.

– Mert ha szakszerűen, az jobb?

Jegrics ugyan ficánka alak volt, ennek ellenére megbízhatóan vezetett, és Ferenczynek volt egy gyanúja, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz. Jegrics annyira sietett, hogy a zacskót is elfelejtette kidobni, Ferenczy meg úgy döntött, hogy nem avatkozik bele. Egyszer szólt neki, többször nem tette. Ült a Ford Focusban, és a szeme sarkából látta, hogy hol landol a zacskó a hátsó ülésen. Jegrics elfordította a slusszkulcsot, mire az öreg Focus felnyögött, aztán meglepően fürgén engedelmeskedett a sofőrnek. Ebben is lehet valami, nézett Ferenczy Jegrics sebváltón tartott kezére. Az autó állítólag hozzáidomul a vezetőhöz, bár ő ezt soha nem tapasztalta meg, mert olyan ritkán vezette Gabriella Toyotáját, hogy néha azt is keresnie kellett, hol kapcsolja fel a világítást.

– Kurvára áll a bál – csacsogta Jegrics. – Megjött a boncolás eredménye Bécsből, mire felbukkant egy rakat sötét alak, akik vagy hülyének néznek minket, vagy tényleg nem az elhárítás emberei.

– Azt tudjuk, hogy mi áll a jelentésben?

– Nem – felelte Jegrics, és visszarántotta a sebességváltót, ahogy bekanyarodott a Rómer Flóris utca felé. Ferenczynek ez a kanyargós útszakasz volt a kedvence, főleg Jegrics mellett, mert biztos lehetett benne, hogy mire a Margit körútra érnek, azonnal kitisztul a feje a sok dülöngéléstől. Jegrics azt hitte, az élet egy raliverseny, és ennek megfelelően vezetett, még a szerpentines szakaszokon is. Különösen a szerpentines szakaszokon.

Amikor az utolsó kanyar előtt éppen csak sikerült lefékezni egy busz mögött, Ferenczy megmarkolta a majrévasat. Jegrics ugrott egyet az autó ülésében, majd Ferenczyre vigyorgott.

– Így megy ez.

– Azt látom.

– Apád hogy van?

– Segít anyám vad álmait megvalósítani a kertben – felelte Ferenczy, majd elővette a telefonját, és tárcsázott.

– Gyorsan mondom – kezdte.

– Mondd gyorsan – felelte Gabriella. – Bár már vége van a próbámnak.

– Mihályt elvittem, hazahoztam, megetettem, és elintéztük, amit el kellett.

– Jár már?

– Még nem.

Gabriella hallgatott pár pillanatig.

– Biztos, hogy…?

– Biztos – vágott a szavába Ferenczy. – Biztos.

– Rendben. Este mikor…?

– Nem tudom. Most indultam vissza a kapitányságra. A lakásomba megyek, miután végeztem. Hosszú estém lesz.

– Nekem is – válaszolta Gabriella. – Most kaptuk meg az új műsor partitúráját.

– Vivaldi?

– Nem – felelte Gabriella, és Ferenczy látta maga előtt elnéző mosolyát. – Nem.

– Akkor úgyse érteném.

– De igen, mert…

– Mennem kell – mondta Ferenczy. – Holnap.

– Csók.

Jegrics szokás szerint átkozódott a Margit híd közepén elhelyezett jelzőlámpa miatt. Letekerte az ablakot, ujjaival az ajtón dobolt. A szigetről csapatostul indultak haza a nyaralók, fürdőzők és mindazok, akik hűvöset és árnyat remélve menekültek ki a házrengetegből, ahol a meleg úgy rekedt meg, akár a pörköltszag Ferenczy parányi konyhájában. A biciklisták feladták a küzdelmet a turistákkal, akik nem értették az osztott járda koncepcióját, és a sínekre kikanyarodva gurultak tovább.

– Sasolj oda – bökte meg Jegrics Ferenczyt, és egy magas, ruganyos járású lányra mutatott, aki bikini felsőt viselt, dereka köré pedig átlátszó lebernyeget kötött, amelynek csomója lassú csípőjével együtt mozdult minden egyes lépésnél. Hosszú, vizes haját hátrafésülte, és Ferenczy még csak elképzelni se tudta, miféle otthon felé igyekezhetett. A Szent István parknál lakott egy kis, felújításra váró lakásban festőművész pasijával? Újpesten egy új építésű, szupermodern garzonban a kutyájával? Zuglóban egy régi családi házban, rusztikusan magára hagyott konyhakerttel, egy férjjel és két gyerekkel?

A villamosvezetőnek ahhoz is melege lehetett, hogy rátenyereljen a csengőre, inkább lassított, és tisztes távolból követte a biciklisek csapatát a síneken. Még szerencse, hogy nem hajtott gyorsabban, mert egy nagydarab, hízásra hajlamos fiatal férfi ügyetlenül kanyarodott, biciklijének kereke beszorult a sínek közé, és látványos mozdulattal elterült. Egy autó dudált csak, a többiek – a villamossal együtt – türelmesen vártak, amíg összeszedi görbült kerekű kerékpárját, leporolja vérző térdét, megigazítja törött szemüvegét, aztán mindenki ment a maga dolgára.

Jegrics a helyzet adta lehetőségekkel élve, és meglepő módon a KRESZ szabályait betartva – ugyanakkor némileg sajátosan értelmezve azokat – pár perc alatt odaért a rendőrség székházához, Ferenczy pedig megkönnyebbülten engedte el a majrévasat.

– Csak azt az egyet szeretném, hogy ne kelljen veled dolgoznom – nézett Jegricsre, aki ezt nem is hallotta, mert már régen kipattant az autóból, és a kulcsot pörgetve várta, hogy Ferenczy is kiszálljon végre.

Az épület előtt fekete autók parkoltak, volánjaik mögött olyan alakokkal, akiket Ferenczy – ha csak tehette – elkerült volna hazafele menet, a Terézváros valamelyik utcájában.

Az emeletre felérve még több oda nem illő alakot láttak, és Ferenczy képtelen volt eldönteni, hogy kik ők, és mi a feladatuk, ám ők láthatóan pontosan tudták, hogy kik ők, és mi a feladatuk.

Ferenczy belépett a műveleti helyiségbe, és azonnal megcsapta a feszültség fémes szaga. Mögötte Jegrics becsukta az ajtót, Ferenczy pedig megállt, hogy felmérje a helyzetet. A hatalmas tárgyalóasztalt elhúzták a fal mellől, és odaállítottak melléje még egyet, így legalább huszonöten ülték körbe, ismerős és ismeretlen arcok egyaránt. Az asztalfőn Stefanovics foglalt helyet, akinek kopasz fején nem a neonlámpák fénye csillogott, hanem az izzadság. Az egység tagjai egy egészen rövid pillantásra méltatták csak a belépőket. Stefanovics úgy nézett rá, mint aki nem is érti, mit keres itt. Rogattoni ült mellette, akinek csodálatos módon volt ideje meg lehetősége átöltözni, és addigi drága öltönyét egy még drágábbra cserélte le. Néha odasúgott valamit a mellette ülő nőnek, aki csak akkor lett volna emlékezetes látvány, ha kopaszra nyírja a fejét, és vörös nyulakat fest rá.

A többi alak arctalan középkorú és annál valamivel fiatalabb férfi volt, így a nő egy kicsit kilógott a sorból, noha sem sminkre, sem hajmosásra nem jutott ideje, ahogy a férfiak sem láttak borotvát egy ideje már. Ferenczynek jó volt az arcmemóriája, de biztos volt abban, hogy másnap bármelyik jönne vele szembe az utcán, akkor se ismerné fel.

– Szóval ezek itt a kémek – suttogta Jegrics Ferenczynek.

– Gondolom – felelte Ferenczy. – Nem mintha annak néznének ki, de mit tudok én a kémekről meg az elhárítókról?

Úgy nézett ki, mindegyik szakszolgálat legalább két emberrel képviselteti magát, de hogy ki melyik szervezethez tartozott, Ferenczy soha nem tudta meg. A férfiak – és a nő – nem mutatkoztak be, és Ferenczy úgy látta, egyetlen céljuk van: minél többet kiszedni a nyomozókból anélkül, hogy cserébe bármit is mondaniuk kellene. Így is lehet.

Ferenczy odatolt egy széket Füstös meg Richter közé, Jegrics meg felpattant egy guruló székre, és csikorgó kerekekkel koppant az asztal sarkán. Stefanovics Ferenczyre kapta a tekintetét, és abban minden volt, csak elnézés és türelem nem. Ferenczy megköszörülte a torkát, biccentett a parancsnok felé, majd az asztalra könyökölt, és hallgatta a megbeszélést, amely pont olyan volt, mint egy rossz drámaíró elképzelése a fojtott katarzisról.

– Érték a miniszterelnököt fenyegetések? – kérdezte Nádas Tünde.

– Igen – felelte egy szemüveg.

– Pontosabban?

– Minden kormányfőt érnek fenyegetések – válaszolta egy kigyúrt bicepsz.

– Nőtt ezeknek a fenyegetéseknek az intenzitása? – kérdezte Füstös.

– Nem jellemzően – vágta rá egy barna nyakkendő.

Stefanovics megvakarta a tarkóját.

– Kaptak olyan fenyegetést az elmúlt két hétben, amelyet kiemelten kezeltek?

– Minden fenyegetést kiemelten kezelünk – közölte egy szürke nyakkendő. Ezt az egyet Ferenczy ismerte. A Terrorelhárító Központ embere volt. Nagy formátumú, kiváló szakember.

– Volt olyan szervezkedés, amely arra utalt volna, hogy a miniszterelnök életét tényleges és közvetlen veszély fenyegeti? – kérdezte Ferenczy. – Kaptak vagy szereztek hasonló információt?

Egy pillanatra mindenki elhallgatott, noha Ferenczy kérdése annyira nem volt mellbevágó. Rogattoni súgott valamit a nőnek, mialatt szemét végig Ferenczyn tartotta.

– Nos… – kezdte a nő, akin a smink és a hajmosás se sokat segített volna. – Ilyen jellegű információ nem került a birtokunkba.

A többi szakszolgálatos faarccal ült. Ferenczy nem nagyon értette az egészet, hiszen mindenkinek az volt az érdeke, hogy gyorsan és hatékonyan megoldják az ügyet, véget vetve a találgatások hosszú és tömött sorának. Ugyanakkor tudta, nem csak arról van szó, hogy a jövő héttől ki melyik minisztérium fölött rendelkezik majd, kinek süllyed mélyebbre a keze egy állami erszényben, és ki találja magát letolt gatyával a kamerák kereszttüzében.

– Nézzék – kulcsolta össze a kezét Rogattoni. – Tisztában vagyunk azzal, hogy a helyzet nem egyszerű, sem maguknak, sem nekünk – nézett végig a szakszolgálatosokon. Még szerencse, különben Ferenczy meg nem tudta volna mondani, kit értett a többes szám alatt: a rendőröket vagy szakszolgálatisokat.

Ismét a nő válaszolt.

– Örülök, hogy belátja – villantott kényszeredett, fog nélküli mosolyt a parancsnokra, majd a többiekre. – Az ország nemzetközi helyzetére is figyelemmel kell lennünk. Azt kell mondanom, és ebben mind egyetértünk – pillantott a szakszolgálatos férfiakra –, hogy ennek az ügynek a végkimenetele az ország sorsát úgy rövid, mint hosszú távon meghatározza.

– Ezt kifejtené bővebben? – kérdezte Ferenczy.

– Én se értem – csicsergett Jegrics, Stefanovics pedig a kezébe temette az arcát egy rövid pillanatra.

– Az milyen fényt vetne ránk, ha kiderülne, hogy a miniszterelnököt a szemünk előtt gyilkolták meg?

– Rám meg ránk speciel semmilyet sem vetne – válaszolt Jegrics, mire minden fej feléje fordult, a parancsnok pedig halkan sziszegni kezdett. – Mert, ugye, nem mi voltunk megbízva a miniszterelnök védelmével, és hát nem is nekünk kellett tudomást szereznünk az ellene irányuló esetleges támadásról sem – folytatta Jegrics derűsen. Füstös, Richter meg a többiek egyetértően bólogattak, sőt még azok is bólogattak, akikről mindenki tudta, hogy nem pusztán szakmai érdemeik miatt kerültek a csoportba. A szakszolgálatosok egységfrontba tömörülve hallgattak.

– Éppen ezért életbe vágóan fontos kérdés, hogy a nyomozást miként folytatjuk – mondta a nő kellemetlen hangsúllyal, mintha ezzel akarná leplezni, hogy mennyire nem veszi jó néven az elhangzottakat.

– Engedjen meg nekem egy kérdést – hajolt előre Ferenczy. – Azt hiszem, hogy a válasszal valóban ki lehet jelölni a nyomozás menetét, bár a végeredményét nem lehet befolyásolni, ha ért engem.

– Tibor, mi a kurva… – súgta neki Jegrics. Stefanovics parancsnok hátradőlt a székében, és karba tett kézzel figyelt.

– Higgye el – folytatta Ferenczy, igyekezve megőrizni hangja semlegességét –, biztosan tudnak rá válaszolni.

– Hallgatom – bólintott a nő, és most először villant ki egy vékony sáv a fogsorából.

– Kaptak a miniszterelnököt érintő, olyan tartalmú fenyegetést, ami arra utalt volna, hogy olyan körülmények között ölik meg, ahogyan meghalt? – Ferenczy felemelte a kezét. – Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, elég, ha csak igennel vagy nemmel felel.

A nő még többet mutatott a fogából, és Ferenczy most már nem volt biztos abban, hogy mosolyog.

– Nem.

– Értem. Még egy kérdést megenged?

A nő felhúzta a szemöldökét.

– Mondhatjuk azt, hogy a miniszterelnök erőszakos halála meglepetésként érte magukat?

A nő továbbra is felhúzott szemöldökkel nézte Ferenczyt, majd szakszolgálatos kollégáira pillantott. Az egyik tekintetében mintha megrebbent volna valami.

– Igen.

– Értem – váltott Ferenczy kedélyesebb hangnemre, mert tudta, hogy ez lesz az utolsó kérdés, amit feltehet. – Van valami egészen halvány elképzelésük azt illetően, hogy ki végzett a miniszterelnökkel?

– Sajnos, mint azt maga is pontosan tudja, a kormányfő halála sokaknak állhatott érdekében…

– Igen, tudom – bólintott Ferenczy. – De van valami információjuk azt illetően, hogy ki követhette el a merényletet ellene?

A nő hallgatott. Kihúzta magát, szükségtelenül végigsimított a blúzán, és ismét a többiekre pillantott.

– Egyelőre nem tudjuk, hogy melyik politikai vagy gazdasági érdekcsoport állhat a háttérben. Ötleteink vannak, de…

– Akkor mit keresnek itt? Mert ötleteink nekünk is vannak – folytatta Ferenczy, most már kifejezetten dühösen. – Segíteni nem tudnak nekünk, ha jól értem, és…

– Ebből elég lesz, köszönöm – csattant fel Stefanovics.

– …a dolgok jelen állása szerint csak akadályozzák a munkánkat – darálta hangját felemelve Ferenczy, egyre jobban belemelegedve.

– Mondtam, hogy elég lesz! – ismételte a parancsnok.

– Elnézést kell kérnem kollégám nevében – szólalt meg Rogattoni Károly, Stefanovics jobbkeze, akit Ferenczy még soha nem látott dolgozni, csak susmorogni meg telefonálni. – Mindannyian nagy nyomás alatt dolgozunk, és attól tartok, ez a nyomás napról napra erősödni fog csak – mosolygott elnézően a nőre, akinek szeme tüzesen villogott, és vékony tollával harci induló ütemét dobolta jegyzetfüzetén.

Kondor Vilmos (talán)

Kondor Vilmos (talán)

– Ha nem haragszik, átveszem a szót – mondta Rogattoni, mire Stefanovics odahajolt az egyik szakszolgálatoshoz, súgott neki valamit, majd felállt, és intett Ferenczynek. „Kifelé” – formázta hang nélkül a szájával. Ferenczy felállt, és követte a parancsnokot, aki azonnal a falhoz nyomta, amint kilépett az ajtón.

Kondor Vilmos: A bűntől keletre
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2015