Szőke Szakáll: Vonósnégyes Casablancában (részletek)

Budapest / Kőbánya Első emlékeim egyike a költözködés napja – az a nap, amikor a kőbányai temetővel szembeni nagy bérházba költöztünk Budapesten. Papa úgy vélte, ideális hely lesz az üzletéhez. Legalábbis ezzel a magyarázattal állt elő, miután oda költöztünk.

Viharvert, nyitott teherkocsira rakodtunk a régi lakásunk előtt. Ócska, kopott bútorainkat kihordták a házból, és a szabadban még ócskábbnak és kopottabbnak látszottak. Papa és mama segítettek az embereknek. Gyula bátyám meg a lánytestvéreim, Mariska, Frida és Aranka már a kocsin ültek – ahogy én is. Janinak hívtak.

A költöztetők rögzítették a halomba rakott bútorokat. A tiszteletreméltó, vén családi rekamié egy matracon pihent. Azon ültünk mi, gyerekek egymás ölében. Erősen kapaszkodtunk egymásba, hogy le ne essen senki. Vidámak és izgatottak voltunk, jó mulatság volt ide-oda dülöngélni a nyikorgó, vén rugókon. Szerettünk költözni. Az egész család boldognak és gondtalannak látszott. Papa kihozta a gitárját, de mielőtt feltette volna a kocsira, énekelt nekünk pár sort, igen stílusosan kísérve magát.

A szomszédok érdeklődve figyelték az eseményeket. Valaki megkérdezte papától, hová költözünk. Papa mosolygott, és a zsebeiben keresgélte a címet. Szemlátomást elfelejtette az utcanevet.

Végre a kocsi indulásra készen állt. A bútoron meg a háztartási holmikon kívül a rakományhoz tartozott néhány szobrászszerszám és pár zsák agyag is. Mert papa szobrász és kőfaragó volt, aki elsősorban sírköveket és emlékműveket készített.

A kocsin lévő legfeltűnőbb darab egy görög harcos két és fél méter magas szobra volt – papa remekműve. A bútorok alatt megbújt hat sírkő is. Akinek volt szeme, láthatta, hogy most igazi művész költözik!

A kocsis nem nagyon bízott a művészetben. Előre kérte a fizetségét. Kijelentette, addig nem moccan, amíg papa oda nem adja neki a pénzt.

– Miért aggódnék? – nevetett papa. – Ez a rekamié meg a matracok éppen elég jók nekem meg a családomnak. De maga hol fog aludni?

A kocsis hallgatott. Dühösen odacsapott az ostorával, és a nagydarab lovak megindultak. Mariska hirtelen felkiáltott.

– Papa, hol a cilindered?

Papa kétségbeesést mímelve ugrott le. A kocsi csikorogva állt meg. Gurultunk a nevetéstől. Papa visszajött a selyemcilinderével. Pompásan célzott, és a cilinder a görög harcos fején kötött ki. Úgy éreztük, régen nem volt már ilyen csodás napunk…

A kocsis kérdezte a címet. Papa bosszúsan kutatta át ismét a zsebeit. Mama, családunk egyetlen felnőtt tagja, szomorúan csóválta a fejét. Újra a régi história.

– Szóval megint megrakott kocsival keresünk új lakást, papa? – kérdezte.

Papa homlokon csókolta.

– Ne búsulj, mama – mondta. Sosem háltunk még az utcán – most sem fogunk.

A kocsi újra megindult. Ahogy kocogtunk az utcán, a család összes tagja azt leste, hol van kiadó lakás. A következő utca végén találtunk egy viharvert, szutykos, csúf kis házat. Papa bement. Szörnyülködve nézte a mocskos falakat, törött ablakokat, patkánylyukakat. A tulaj közölte, hogy utálja a gyerekeket.

– Remélem, nincsenek gyerekei? – kérdezte szigorúan.

– De bizony vannak – mosolygott papa. – Ha a ház takarosabb volna, megölném őket a maga kedvéért. De ez a ház nem éri meg.

Késő délután már messzire jártunk. Nagyon nehéz volt lakást találni öt gyerekkel, nem is szólva a görög harcosról meg a papa foglalkozásával járó porról és koszról.

Nagyon sötét volt, amikor a kőbányai temető előtti széles sugárútra értünk.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy ide költözünk? – hüledezett mama.

– Miért ne? – kérdezte vidáman papa. – Itt lehet a legjobban sírkövet árusítani: ott állnak a vevők a küszöbön.

Az egyik kerék kátyúba futott, és a kocsi megdőlt. Visítottunk. Papa leugrott, és lesegített minket. Aztán felnézett a házra, amely előtt a kocsi megállt. Felcsillant a szeme. Kiadó lakást hirdető tábla lógott az orrunk előtt.

A háziúr a kapuban állt. Mélységes bizalmatlansággal szemlélte a szekérderéknyi gyereket, a szedett-vedett bútort és a cilinderes görög harcost. Követelte, hogy mielőtt beköltözünk a lakásba, adjunk megfelelő referenciákat és nevezzük meg a bankot, ahol számlát vezetünk. Mama és papa összenéztek. Papa kis híján elnevette magát. Referenciának mama Emma nénit nevezte meg, aki az Első Román Olajfinomító kereskedelmi igazgatója volt. Papa hozzátette, hogy ez a román vállalat másfél milliós tőkével indult, és öt év alatt megtízszerezte a vagyonát, ami ezer százalékos nyereségnek felelt meg.

A háziúr megszédült a hatalmas és bonyolult számoktól – és mi beköltöztünk a bérházba.

* * *

Hollywood Péket játszottam. Az egyik jelenetben a boltom pultja mögött ültem, gondolataimba merülve. Belépett egy vevő. Hirtelen felkaptam a fejem, mire Mr. Koster, a rendező hangosan nevetni kezdett. Sejtelmem sem volt, min nevet. Még egyszer elpróbáltuk a jelenetet. Mr. Koster odajött hozzám, és arra kért, kapjam fel a fejem, méghozzá minél gyorsabban. Az egész stáb fuldoklott a röhögéstől. Később Koster elmagyarázta, hogy amikor hirtelen rántom fel a fejemet, a tokám rázkódni kezd, és ez nagyon mulatságos. Kipróbáltam tükör előtt, és egyáltalán nem találtam mulatságosnak.

Egy későbbi jelenetben őrizetbe vett a rendőrség. Kétségbeesésemen a kezembe kellett temetnem az arcomat. Ismét nagy volt a nevetés. A technikusok a vállamat lapogatták, és dicsérték a humoromat. Ekkor már én is boldog voltam.

A stábnál dolgozott egy magyar pincér is. Odajött hozzám, és komoly képpel azt mondta:

– Ne örüljön, Mr. Sakall. Még nem ismeri Hollywoodot. Most az élete végéig rázhatja a tokáját.

Azóta gyakran gondolok erre a honfitársamra. Bölcs ember volt. Minden úgy történt, ahogy megjósolta – azzal a különbséggel, hogy már nem elégedtek meg a tokám rengésével. Azt követelték, hogy még erősebben és feltűnőbben hullámozzon. Azt is szerették, ahogy a kétségbeesett fejem a kezembe temetem. De nem elégedtek meg a szívemből jövő, tragikus gesztussal; megparancsolták, hogy két kézzel, kétfelől vágjam magam pofon, méghozzá jó keményen.

Később az író már nem is próbáltak humort vagy szellemességet írni a szerepeimbe. Csak annyit vetettek papírra használati utasításként: „Itt Sakall rázza a tokáját, és felpofozza magát”.

Kedves olvasó, ha látod, amint ezt teszem valamelyik filmben, hidd el, éppen annyira nem tetszik nekem, mint neked.

Az egyik filmben étterem-tulajdonost játszottam. A szerepem szerint ülnöm kellett egy asztalnál, azon tépelődve, miért megy olyan rosszul az üzlet. Hirtelen belépett a film női főszereplője, és táncolni kezdett. Ha az üzlet nem ment volna már úgyis rosszul, ez önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy tönkretegye. Tőlem, mint étterem tulajdonostól azt kérték, hogy nézzem a táncot, majd hirtelen vegyek elő egy fuvolát, és kezdjek játszani rajta. Kérdeztem a rendezőt, honnan kerítsek elő egy fuvolát.

– Az lényegtelen – mondta a rendező. – A producer ragaszkodik a fuvolához.

Elveszítettem a türelmemet, és kissé gúnyosan megjegyeztem, talán az lenne a legjobb, ha kimennék a konyhába, és megkeverném a bablevest, hátha találok benne egy fuvolát.

Meg se hallották a gúnyos megjegyzést. Hosszú töprengés után a producer megoldotta a problémát. Ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a fuvolát – a cipőmből kell előhúznom.

Esküszöm, ezt mondta. És esküszöm, hogy meg kellett csinálnom.

Fordította: Gálvölgyi Judit

Szőke Szakáll: Vonósnégyes Casa­blancában
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2015