Mirtse Zsuzsa: Lovagkór (részletek)

Posted on 2015. augusztus 27. csütörtök Szerző:

1


Mirtse_Lovagkór-bor200Kerékbe tört idők (11)

Kívülről tudja a világot. Jó ízlése van, von Haus aus, a tárgyai is jók, ebből következően, naná. Utolsó aranyágacska, ha értik, mire gondolok. Nem szereti a rendetlenséget, a bizonytalanságot és az olcsó dolgokat. Végtelenül pontos.

Végtelenül rendetlen és pontatlan vagyok. Sokba kerülök, jó az árfolyamom, tehát megbecsül (ahogy a jó ételt, a jó tárgyakat).

Nem tud elkésni sehonnan, soha. Ha fél öt, akkor az tizenhat óra harminc. Nem huszonkilenc és nem harmincegy. Ha tíz perc múlva, akkor az tíz perc nulla nulla múlva. Minden elszalasztott percet magamnak rójak fel.

Ha késem (mindig késem), kínos pontoskodással olvas. Álta­lában napilapot. Hetente egyszer hetit is. Rovatolja az időm. Kis késés: szerkesztői bevezető, nagy késés: külpol-elemzés. Egy pisi­lésbe éppen belefér egy könyvrecenzió, két olvasói levélért cseré­be elintézhetek még némi telefont. Körénk törik az idő. Bármit csinálok, úgysem jó neki. Hiába igyekszem.

Szépen, érthetően mondd, hogy mit gondolsz, mondja, és tanítóbácsisan felemeli az ujját.

Kellett ez nekem? Mindig is utáltam a felemelt ujjakat, de el­lenkezni úgyis felesleges. Keserű szemrehányást csak magamnak tegyek mindenért. Be van itt már csípődve minden, belérozsdásodtak a szokásai. Jól idomított állatkát akar nevelni belőlem, mert a jó nevelés mindennél fontosabb, a vezérfarkas okítja mi­haszna kölykét itt, bár szerinte reménytelen eset vagyok, viszont legalább hazudni úgy tudok, mint a vízfolyás.

Ígérem, asztal alá nem köpködök, szalvétába nem fújom az or­rom, végképp nem rakom vissza fordítva a gyufát, használt zsebkendőimet sem hajigálom szanaszét, és nem késem el többé se­honnan, soha – hadarom, levegőt sem véve.

Jól van, jól, mondja. Tanulékony vagy, bólogat.

Tanulékony vagyok, bólogatok.

Látom a szemén, hogy ez a bólogatás megviselte kissé, mert több másodpercig tartott, belefért volna legalább egy kis átfutott világgazdaság, de ha az nem is, mondjuk az impresszum, ter­jesztőkig bezárólag, no és a telefonszámok. (Fax nem érdekes, úgy­sem tudja használni, nem az ő dolga, és ideje sincs rá.) Igaza van, elhagyhattam volna azt a bólogatást talán, végül is az impresszum, lássuk be, elég fontos dolog.

Engem is pontosan olvas. Hiába esküdözöm, hogy nekem elég lenne, ha csak körülbelül tudna, nem kellene minden egyes kis hibát (szeplőcske, jellembéli hiányosságok, ügyetlenkedésből származó kék-zöld foltok) számon tartania, ő hajthatatlan. Azt mondja, így becsül igazán. (Mint az ezüsttálcát, a jó bútorokat, például.) Említem újból és újból, hogy ez a nagy pontosság felém hiba, mert eltakar engem, az úton éppen a világszép körülbelüliségemet veszítem el, de nem tágít. Ez az ő fényűzése. Kijavítani őt késő és felesleges, valamint szemtelenség is lenne nekem.

Mindene megvan, sőt, kicsit több is, ezt is pontosan tudja, mert rendszeresen készít az életéről összegzéseket. Havi leltárt, éves leltárt, mikor mit. Én is leltári tárgy vagyok. Felsorol és meg­számoz, belistáz, lajstromba vesz, nyilvántart, nem hiányozhatok onnan, mert hiányoznék a szemének, de csak mint a falról egy jó kép, másra ne gondoljak, ennyi ez, és tényleg nincs ebben több, én is ezt gondolom, és mindez így helyes.

Kínosan ügyel arra, hogy jártasságai legyenek, és ne csak el­méleti síkon: cserél villanykörtét, pótol kereket, fejből tudja a pe­riódusos rendszert, ha kell, szépirodalmat is olvas (bár nem tart­ja semmire), és zenei műveltségre törekszik, pedig botfülű.

Jól tud tornyot rakni is, még hogy nem tanulta sehol. Apja-anyja is már nagy toronyrakó volt, a toronyrakás családi hagyomány náluk, nem is lehet más. Amihez nyúl, ott arany terem, csak győzzük szedegetni, tudom én ezt, értem, csak mégis, ez a felemelt mutatóujj, ráragadnak a napok, és feltűz a tetejére en­gem is, mint valami apró, fénylő bogarat. így nem lehet élni, így nem lehet, mondom, mondja. Mondogatunk.

Este élére hajtja a nadrágját, szék karfájára teszi, vagy még in­kább a szekrénybe. Bebújik pizsamájába, pontosabban, magára he­lyezi a pizsamáját, bort tölt magas pohárba (alatta tálca, ezüst), és máris felhangzik az ismerős zeneszó, kezdődik az este nevű, meg­jelölt idő. Jöhet a marhahúsleves, sok tésztával, tormával, telefonon tehát már ne zavarják, mégiscsak felháborító ez a mostani világ, zsémbelődik, pedig csak a poharak hallgatják üveghangjait.

Nem volt ezeknek gyerekszobájuk? – méltatlankodik.

Nicht vor dem Kind, hallotta ezerszer, így kimaradt min­denből, ami rombolhatná.

Fény, másolat (19)

Amióta ismerem, olvas. Ír. Mindent tud amúgy, csak írni nem, viszont semmi mást nem szeretne igazán. Ezért olvas, és les. Hogyan csinálja más, hogy lehetne észrevétlenül lenyúlni a világ­egyetemet. Mindig vannak új felfedezései, amelyeket kötelezővé tesz. Csak így lehet, csak így! — mondja. És próbálkozik. Hihetet­lenül termékeny. Rója a Semmi köreit.

Hármas könyvecske – kapcsok nélkül (23)

I.

Amióta ismerem, sosincs kész, soha nincs befejezve. Ez akár lehetne elismerés is (ha szeretném a változékonyságot, vagy ez esetben a változékonyságát), de nem az.

Jankovics Marcell illusztrációja (részlet)

Jankovics Marcell illusztrációja (részlet)

Röghöz kötött vagyok. Minden mozgás kibillent a tengelyemből. Éghajlatváltozást és kiszámíthatatlan időjárást okoz. Oxigénhiány lesz körülöttem, lihegnek a fák, tartós felmelegedés várható, városok merülnek alá. Megváltozik a felhők szokásos vo­nulási rendje, szárazság vagy hirtelen áradás, bármi jöhet. Ezzel jól elbizonytalanít, kétségek közé sodor. Ilyenkor kétség között leszek, megkettőződöm, két szék között a földre leesem, kiöntik a vízzel a gyereket is, ide-oda hajlok, szórtságomban leszek egye­dül létező, aki hajlamos rossz útra tévedni, a kivilágított ös­vényről letérni, setét erdőbe keveredni, láthatatlan sarkokon lát­hatóan befordulni, illetlen dolgokat művelni, csúnyákat kiabálni szegény világ szegény fejére. Tehát belátom, nékem a változé­konyság nem enyhet adó. Talán azért, mert bennem semmi sem állandó, így hát kívülről keresem azt, ami odabentről hiányzik, ami nekem nincs, sőt, sosem volt. A jó kis unalmas állandóságot keresem. Minden nap ugyanaz legyen! Semmi sürgés-forgás, lengedezés, mozgolódás, ide-oda lépkedés! Ugyanott együnk, ugyan­ott legyünk, ne játsszunk azzal, hogy hol ilyenek, hol olyanok va­gyunk, haljak bele az egyhangúságba, süllyedjek fülig az unalmas hétköznapokba, ne történjék semmi velem, akkor leszek boldog, akkor igazán.

Itten én boldogságot (ezek szerint) nem találhatok. Paradi­csommadár. Állandó ide-oda alakulásaival szorongások között tart engem, halált ad nekem.

Ő ezt nem érti, mert a megértéshez idő kellene, abból viszont neki soha nincs, nem ér rá, mert folyamatosan kezeli, ápolja ma­gát. Sokat fektet a testébe. Ez elvileg vonzóvá is tehetné őt, még­is gyakran éppen ezért viszolygok tőle. Az is lehet, hogy a vonzó­dástól iszonyodom, melyet — akaratom ellenére — belőlem kivált. E vonzódást bevallani szégyellem, mások előtt letagadom, idéző- vagy zárójelbe teszem (mikor éppen mi éri meg nekem jobban), de kitörölni mégsem tudom, egyelőre legalábbis semmiképp. Hatása alatt tart, nem tagadom. Bajt hoz rám, a lehető leg­rosszabbat hívja elő belőlem, de mégis van valami kötés a mély­ben, testkötöttség vagy mi, amely nem enged, leláncol, odabilin­csel, hiába minden okos szó.

Szépnek tartja szépséges önmagát (mellesleg én is őt), de nem úgy, mint egy tökéletesre formált szobrot, mondjuk, mint Mi­chelangelo Dávidját, bár én őszintén sajnálom ezt. Ott csak úgy terem az égig érő kőmeztelenség, az óriáshús, jóízű, nem bántó az a szépséges tömeg, amott izmok és erek kanyarognak minde­nütt, mégis, semmi szemérmetlenség nincs benne, itt viszont nem erről van szó.

Ügy gyönyörű magát, szembántóan, szégyentelenül, mint egy állandó felújítás alatt álló épületet, amely valahol mindig fel van állványozva (kicsi zöld háló itt-ott, mállik a vakolat; ami összetart már, az deszka és éjszaka és máz), és már rég nincs köze a valódi­hoz, a mindig-egy-kicsit-gyűrött férfiszagúhoz, de mégis muszáj vele, úgy értem, nekem vele és neki magával, szüntelenül foglal­kozni. Mert az alapanyagok jók, és a végső benyomás osztottsá­gában is lenyűgöző, szemlefoglaló. Legalábbis nekem időről időre leköti a szemem.

Úgy is kezeli a testét, mint más a házat, amelyben él: sövényt nyír, kerítést fest, ablakot mos, mindig talál rajta (magán) valami javítgatni valót. Ideillő lenne, ha azt mondanám, elidegenedett a saját testétől.

Egy férfi ezt önmagáért teszi, ha igényes, mondja, sőt, mon­dogatja elidegenedett szájával, mert igényes, nyilván, és reméli, hogy van még önmaga. Időről időre felteszem magamnak azt a kérdést, hogy miért is jó ez nekem.

II.

Általában otthon van, ritkán házon kívül — értsem ezalatt azt, hogy ritkán veszíti el az öntudatát, azt a poros, józan eszét. Fe­gyelmezett ember, számomra ez többször idegesítő, mint elisme­résre méltó. Ha mégis házon (magán-) kívül van, úgy viselkedik, mint a kizárt gyerek. Akar, követel, ilyenkor nem adom ám ma­gam. Pedig így kedvelném igazán, de tudjam meg, hogy ez nem is ő, és másnap rémesen szégyelli majd az egészet. Jó, de akkor maradjunk a régi helyénél, helyzeténél, szövegkönyvénél, parti­túrájánál, rendezésénél. Ebben maradunk. így tehát hiába kun­csorog, prüszköl, mint az ágaskodó ló a sárló kanca körül, mással ebédelek. Válaszképpen szétrúgja a háza oldalát. Kővel dobálja be a saját ablakait. Leveri a vakolatot. Összerondítja az udvart. Csú­nya állapotban hagyja mindenét. Aztán nyüszít, hogy már megint kezdheti elölről. Hogy erre (értsd: az állandó tatarozásra, élete új­ra- és újraindítására, az új pin-számok állandó kunyerbálására) megy el az egész élete.

Ha már itt tartunk, a szokásai is bosszantóak, de ragaszkodik hozzájuk, mint a rossz helyre ültetett fákhoz. Ezek adják igazán kibékíthetetlenségünk alapját. Érthetetlen dolgai vannak, lega­lábbis számomra, én például nem értem a kockázati tényezőt, amit bevállal a szokásai kedvéért. Halat például nem eszik. Soha. Ha halat eszem, nem csókol meg, mert e förtelem átlengi orra szerint a szobát órák múltán is. A bőrömből is ez áramlik felé.

Én e belőle-szagot rajonganám.

Engem letilt róla. Nem vitatkozom, csendben alkuszom.

Tehát, halvacsora után máshol növesztek uszonyokat, máshol vet partra a víz. Nem mondom neki, mert minek. Saját eszköze­immel védem magam. Amúgy meg úgyis tudja. Érzi. Másnap idegen szagok után nyomoz, beszagol a vállgödörbe, nyakhajlat­ba, a fül mögé, szimatol, gyanúsít (joggal), de nem enged a nyolc­ból, nem enyhül, nem változik.

Ha hal lenne, minden lenne, hetvenkedem, nem hisz nekem, így maradnak az idegen belőlem-szagok, pedig tudom, hogy ez nem megoldás, csak megfutamodás, kicsi vészkijárat, hát engedj magadból, engedd lejjebb, nyüszítem, de hiába, nem enged.

Én pedig a halat választom újra és újra, amióta világ a világ, így van ez.

Próbálom megszánni. Sajnálni. Lenézni. Szeretni még sosem próbáltam. Odáig nem megyek. Megülné azt a halszagú hasamat.

III.

Ha felmegyek hozzá, és miért is ne, mindig éppen akcióban van. Körmöt nyír, sarkat reszel, fület tisztít. Tevékeny. Itt emlé­kezetes szagokra nem számíthatok, igaz, nem is azért jövök. Amit tesz, nem miattam teszi, végtelen, rajongó szerelme tárgya saját illatos maga.

Rányitom az ajtót, haján puha hab.

Mi a fene lehet ez? – tűnődöm. Ha nő lenne, gondolnám, balzsam, szőkítő, de férfi, így lever, hogy mégis csak ugyanezt gondolhatom.

Csinosak a körmei, és mindig figyel arra, hogy eleget aludjon. Tudod, a karikák, motyogja, nem engedhetem meg magamnak. Mi, fénnyel megvilágított emberek, magunkból élünk.

Mirtse Zsuzsa

Mirtse Zsuzsa

Tudom, tudom, mondom, miközben tövig rágom a körmöm, harapható már számomra a sötét, minden padot ismerek éjszaka a parkban, reggel már megint menet közben, kiflivel mostam fo­gat, tegnap ismét ringli volt, és hogy utána mi volt, mi lett vol­na, na hallod, hiszen ha magadat megtagadod, persze, hogy számíthatsz rá, látod, erre mondom, hogy felesleges kockázati té­nyezőt vállalsz be, mert hiszen ha hal van, minden van, s ha kér­deznéd, igen, idegenben ért megint partot az uszonyom, hát ne szagolgass, kérlek, felesleges, de mit mondjak még minderről, mit. Jó lenne néha aludni is.

Hülye ringyó, gondolom magamban, aztán szépen segítek ne­ki lemosni a habot.

Mirtse Zsuzsa: Lovagkór
Jankovics Marcell tusrajzaival
Méry Ratio Kiadó, Somorja–Budapest, 2015