László Ágnes: Értékteremtők 2015 (részletek)

Posted on 2015. július 1. szerda Szerző:

0


LászlóÁ_Értékteremtők 2015-bor200Marosi Ernő

A híradások arról szóltak, hogy Ön aratta a legnagyobb sikert a [Szabadság téri Megszállási] emlékmű művészettörténeti elemzésével, és a hallgatóság többször hangos nevetésben tört ki.

Meglepett ez a reakció, mert szerintem inkább sírni kellett vol­na, de a siker bizonyára annak volt tulajdonítható, hogy nemcsak verbálisan, de vizuálisan is érzékeltettem ennek a megszállási emlékműnek az abszurditását. (…)

Azért ebben az előadásában eléggé súlyos megállapításokat is tett. Többek között azt, hogy az emlékmű tervezetének a művészethez semmi köze, következésképp a művészet történetéhez sem.

Én inkább megszállottsági emlékműnek nevezném, és a fent említett megállapítás történetesen nem azok közé tartozik, amit bizonyítani kéne, ez az úgynevezett kvalitásítélet, amellyel min­den hivatalt ki lehet borítani. Ismeri az anekdotát? Úgy szól: Kodály Zoltán egy operaházi ünnepségen magától értetődően felállva hallgatta a magyar himnuszt, majd leült, amikor a szovjet him­nuszt kezdték játszani. Az illetékesek ezt nem hagyták szó nélkül, és megkérdezték tőle, hogy miért tette. A válasza pedig az volt: azért, mert ennek a zenének, kérem, nincs értéke.
Nos, ennek az emlékműnek sincs. Nem véletlen és tény, hogy a reneszánsz kori Firenzében közmegegyezés alapján rendeltek meg minden köz­téri szobrot, úgy, hogy a terveket előzetesen közszemlére tették. De senki ne higgye, hogy azért, mert Firenzében képviseleti vagy netán közvetlen választásra épülő demokrácia volt. Szó nincs róla. A hatalom a céhekbe tömörült bankárok, textilkereskedők, vagyonos iparosok kezében volt, akik iskolázottság szempontjá­ból elég jól álltak. A példa pedig azt illusztrálja, hogy az emlék­művekkel a hatalom minden történelmi időszakban politikai közmegegyezést pecsételt meg. Kivéve a jelenlegi magyar kormányt.

*-*-*-*-*

Perényi Miklós

Ha nem tévedek, Ön az érzelmek embere.

Ha a művészi munkásságomra érti, akkor cáfolom azt, amit mond, mert a hozzáállásom mindig a megismerés szemszögéből, az összefüggések felkutatásából indul. Ez adja meg a megismerés örömét, és a megismerés örömén keresztül szeretteti meg velem a megvizsgált művet és ennek bizonyságával próbálom azt elő­adni. Itt és csak itt kapcsolódik be a folyamatba az érzelem.

Ugyanakkor minden előadásából az érzelem sugárzik.

Az, hogy a darabok minden szegletét megismerve és a lehetőséget kihasználva, rájön az ember egy műnek a gazdagságára, belső ener­giájára és ezt azzal a lelkülettel próbálom közvetíteni, ez természe­tes. Sohasem közeledek erőszakosan a művekhez, inkább hagyom, hogy ők jöjjenek hozzám. Az előadásmód azonban attól is függ, hogy milyen állapotban van aznap az előadó művész, és ami ugyanan­nál a műnél az egyik nap nem érződik, az a másik alkalommal igen.

Miközben beszélgetünk, folyamatosan mosolyog a tekintete, amiből arra következ­tetek, hogy alapvetően derűs ember. Jól látom?

A derű mellett olykor a melankólia is láthatóvá válik, de igyek­szem nem a hatása alá kerülni.

*-*-*-*-*

Pogány Judit

(…) A mostani találkozásunk előtt pár nappal a családommal megnéztük a Macskajátékot, amelyre nem volt könnyű jegyet szerezni. Lenyűgöztél bennünket és a közönséget. Láthatóan és hallhatóan lubickolsz Orbánné szerepében. Minden gesztusod, minden mozdulatod, mindaz, ahogyan ezt közvetíted, átéled, átadod, olyan, mintha önmagadat adnád. Van arra magyarázat, hogy ennyire mélyen azonosulsz a szereppel?

Minden szerepben saját magamat adom. Minden szemé­lyiségbe belelátom azt, amilyen én lennék az ő helyében. Nincs olyan érzés, amit ne lehetne átélni, bevállalni, csak koncentráció és fantázia kérdése. Én soha nem éltem meg azt, amit Orbánné megél. Robi mellett, harmincöt év alatt – bár néha fű, fa, virág megtetszett – soha nem volt más viszonyom. Az Orbánnénak pedig lánykorától, élete utolsó másodpercéig van egy oldalági vi­szonya, egy szeretője, de ennek ellenére gond nélkül el tudom ját­szani. Ahhoz, hogy egy gyilkost eljátsszak, nem kell gyilkosnak lennem. Azért lubickolok Orbánné szerepében, mert Örkény István csodálatos művet írt. Bármikor olvasom vagy játszom, elámulok azon, amit ő a nőkről tudott. Az esendőségüknek, a szeretet- hiányuknak, a magányosságuknak olyan mélységét és magassá­gát, amelyet csak csodálni lehet.
Hálás vagyok Mácsai Pálnak, akinek a fejében megszületett a gondolat, hogy az éveken át játszott epizódszerepek után szeretne nekem egy szerepet találni – talán jutalomjátékként –, amiben valami „nagyot dobhatok”. Szóba került több darab, de végül Örkény Macskajátéka mellett döntött, annak ellenére, hogy már kétszer megrendezte koráb­ban. Az is az ő érdeme, hogy Molnár Piroska és az én párosom al­kotja a testvérpárt, hogy a csábító Csomós Mari lett. És ott van még Kerekes Évi, aki szintén kaposvári illetőségű. Amikor Vég­vári Tamás meghalt, és ez kimondhatatlan vesztesége volt a társu­latnak, Jordán Tamást, egy kaposvári, csapatbéli embert kért fel a szerepre. És ott voltak, vannak a többiek, a lányomat eredetileg Szandtner Anna játszotta, aki elment szülni, és most Bíró Kriszta remekel benne. A vejemet kezdetben Polgár Csaba játszotta, az utóbbi időben Vajda Laci fia, Milán, aki nagy meleg mackó, és a szívem egyik csücske. Talán mindebből érzed, hogy szerelem­mel szeretem ezt a darabot. Havonta csak egyszer megy, de én ha­vonta egyszer megélhetem ezt a döbbenetes világot, és átadhatom a közönségnek az érzelmi kilengés szélsőséges, megmosolyogni való, szeretni való, szívszorító pillanatait.

*-*-*-*-*

Sajdik Ferenc

Örömöm van a rajzolásban, és szeretek olyan városokat lerajzolni, amilyen nincsenek, csak én szeretném, ha lennének. A feleségem szokta kérdezni: miért nem Budapestet rajzolom le, a tereit, a híd­jait, a templomait. A válaszom mindig az: Budapestet sokan fes­tették, rajzolták meg nálam ötször, tízszer jobban, de ilyen kitalált várost nem mindenki lát meg.

Ezekben a kitalált városokban is benne van a múlt, a történelem, a tapasztalat, tehát ott vannak a valóság kockái. Miről mesél most Önnek Budapest, és miről mesélt korábban?

Nekem a nyolcadik kerület az igazi Budapest. A fél életemet ott töltöttem. Oda jártam rajziskolába, ott voltak a szerkesztőségek, ahol dolgoztam, a Gutenberg térre jártam esti rajziskolába, ott volt a Rákóczi téri csarnok, ahova enni jártunk, és ott volt a Klisé gyár is a Déri Miksa utcában, ahol nyomdászkodtam. Bennem azok a hangulatok, történések, figurák, azok az utcaképek élnek.

Több évtizede már Budán él, hajdanán a Svábhegyről budai háztetőkre látott és a Hegyvidéknek is megvan a sajátos arculata.

Persze, Budát is szeretem, mert gyönyörű itt a tél. A Sasadi út környéke pedig mediterrán hangulatot áraszt. Félkörben körbevesznek a hegyek, a dombok, melengető a napsütés és nagyon tiszta, jó a levegő. A budai Vár házai, utcái még nagyon foglalkoztatnak az én sajátos felfogásomban, a történeteikkel együtt. Ezt még tartalékolom.

*-*-*-*-

Solymosi Frigyes

Mikor kezdte el írni azokat a cikkeit, publicisztikáit, amelyek már sokkal inkább a társadalmi kérdésekről, politikai kérdésekről szólnak?

A kezdéshez az inspirációt a Spiegelben megjelent Konrád György-interjú adta. Ebben Konrád, a kiváló liberális gondolkodó azt mondta, hogy ebben az országban – már mint Magyarorszá­gon – csaknem mindenki kollaborált a régi rendszerrel. Ez eléggé érzékenyen érintett, mert a kémikus könnyen megúszhatta, hogy ne kelljen kollaborálnia, beült a laborba, egész nap dolgozott, és nem foglalkozott mással. így erre az interjúra válaszként, a Ma­gyar Nemzetben jelent meg 1992-ben a Valóban kollaboránsok voltunk című írásom, amely nem maradt visszhang nélkül. Sőt amikor nem sokkal később Antal József miniszterelnöktől átvettem a Szé­chenyi-díjat, felhívtam erre a cikkre a figyelmét, és mint kiderült, már olvasta. Őszintén sajnálom, hogy rövid kormányzása idején elsősorban tudománypolitikai írásokat közöltem, és nem segítet­tem publicisztikáimmal politikai elképzeléseinek a megvalósí­tásában. Természetesen rajta kívül nagyon sokan egyetértettek azzal, amit ebben a cikkemben megírtam. Elsődlegesen azokra a tudósokra, művészekre, írókra gondolok, akik ugyan kapcsolatban álltak a régi rendszerrel, de ez nem jelentette azt, hogy kollaborál­tak is vele. Nos, ezzel indult el az a publicisztikai munkásságom, amely a mai napig tart. (…)

Mindazok alapján, amelyeket az elmúlt években társadalmi, politikai, gazdasági kérdésekben megtapasztalt, továbbra is bízik Orbán Viktorban, és úgy gondolja, hogy érdemes volt mellé állni?

Az igazság az, hogy amikor mellé álltam, ő nem ugyanaz az em­ber volt, mint amilyen ma. Sok-sok évre rá írtam egy cikket, amelyben arra kértem, térjen vissza önmagához, emlékeztettem az értelmiség politikai szerepvállalására és arra is, hogy a Nemze­ti Körben milyen éles, kemény viták – de valódi viták – voltak, amelyek végül oda vezettek, hogy a körünk – sajnálatos módon – kettészakadt. Sőt 2006-ban írtam egy levelet a Nemzeti Körnek – írhattam volna hamarabb is –, hogy időnként elkap a félelem, vajon mi történik akkor, ha a Fidesz kétharmados győzelmet arat? Mennyiben marad demokratikus párt? Mennyire ragaszkodik a demokrácia alapelveihez? Vagy emberei révén könyörtelenül le­számol mindazokkal, beleértve az őket korábban támogatókat is, akik bármilyen vonatkozásban ellent mertek vagy mernek mon­dani nekik, vagy csupán sikerük elősegítése érdekében, politizá­lásuk módosítására próbálták ösztönözni őket. Nem folytatom, de milliónyi kérdés fogalmazódott meg bennem, amelyre az élet aztán megadta választ.

*-*-*-*-*

Szigeti László

(…) Amikor 1989 novemberében-decemberében, a rendszerváltás politikai kavar­gásában fontos feladatokra vállalkoztál, sejtetted-e, hogy végül ez a kiadó lesz az életed „főműve”?

A Kalligram mint főmű? Eszembe nem jutott volna. Az emberélet önmagát szerkeszti, vannak erősebb és gyengébb, telítettebb és üre­sebb fejezetei, s a látható formákból különféle tartalmak olvashatók ki. Te az én életemből a Kalligramot olvasod főműként. Köszönöm. Másvalakik mást, és nekik is hálás lehetek, hogy felfigyeltek rám. Szerencsésebb esetben a saját élet olvasata önmagam megismeré­séhez visz közelebb, szerencsétlenebb változatban a depresszió­hoz, a skizofréniához, a teljes széthulláshoz. Hogy tovább fenjem kérdésed élét, mindent, amit tettem, főműnek szántam. Ez fenn­héjázónak tűnhet, de valóban igyekeztem mindig úgy élni, hogy teljesen odaadjam magam valakinek és valaminek, hogy már-már az énem határait szétfeszítve átlépjek a másik ember cselekedetei­be, mert csak az ebből keletkezett súrlódásban-konfliktusban vél­tem megrajzolhatónak saját énemet. És ebből adódóan nyilván nemcsak kifelé, hanem befelé is figyeltem, nagyon.
Nyilván többek számára nem látszom sem szeretetre méltó­nak, sem gyengédnek, sem megindítónak, vagyis nem látszom mélyebb érzésekkel rendelkező embernek. Biztosan igazuk van. Ők azok, akikkel csak összefutottam vagy akár együtt dolgoztam, netán a sportolás vagy a kulturális cselekvések mezején röpke ideiig valami közösét cselekedtünk, tettünk. S akiket mégsem volt bátorságom, időm vagy módom alaposabban megismernem, épp ők a megmondhatói annak, hogy én sem vagyok kivételes kata­lizátor, az én szimpátiám és szolidaritásom ereje és vitalitása is véges. És egyre végesebb.

*-*-*-*-*

Vekerdi Tamás

Milyen szerepet játszik ezekben a folyamatokban a tanrend, a követelmények?

Ó, azok a régi, boldog elemista évek! Két év volt írás-olvasásra, és a harmadikban megszilárdulhatott a tudás. Ma az első osztály végére kellene, hogy írjon, olvasson a gyerek, és ilyenkor jön az iskola, és azt mondja, ha év végére már jól kell tudni, akkor mi kimondjuk, kará­csonyra ír-olvas! Úristen! Ki találta ezt ki? Milyen irodában? Miféle íróasztalnál? Soha nem látott gyereket, és soha nem tanított írást és ol­vasást! Az írás-olvasás kulturális alapkészség. Kialakulásához renge­teg gyakorlás kell. De úgy, hogy egyszerre mindig csak nagyon keve­set kellene gyakorolni, utána egészen mást csinálni, majd aludni, mert alvás alatt rendeződik be a személyiségünkbe, az, amit felvettünk. Ha egy felnőtt olvas egy szöveget, nem tudja, hogy milyen betűket olvas. Miért? Mert a részmozzanatok a tudattalanba merültek és automatizálódtak, de ehhez nagyon sok idő kell. A negyedikes norvég és svéd gyerekek gyengébben értők olvasásban, mint a magyar és a cseh társaik, s erre nagyon büszkék vagyunk. Öt évvel később a norvég és a svéd gyermekek messze a nemzetközi átlag felett teljesítenek, a ma­gyar és cseh gyerekek pedig messze a nemzetközi átlag alatt.
1972-ben volt Magyarországon az első nagy felmérés UNESCO-támogatással és akkor sikoltottak fel a felmérők, hogy a gyerekek nem tudnak ol­vasni. Azaz, nem az utolsó nyolc-huszonöt évben felejtettek el, mint Hoffmann Rózsa mondta. Amikor ez 2001-ben újra kiderült, Magyar­országon sok helyen megváltoztatták a módszereket, aminek köszön­hetően Európa utolsó ötödéből az első ötödbe kerültünk. A lényeg az, hogy a norvég és a svéd gyerekek elhúzottan tanulnak, és soha nem hagyják abba. Míg nálunk megalázzák azt a gyereket, aki hetedikben, matematikaórán nem érti a szöveges feladatot, addig például Svéd­országban az egész osztály nyomozni kezd a probléma után, és így az értő olvasást kezdi el gyakorolni, ha egy ilyen egyéni probléma felme­rül. Nem meglepő ennek fényében, hogy a svéd érettségizettek sokkal jobbak értő olvasásból, mint a magyar diplomások.

László Ágnes (Fotó: Gergely Bea)

László Ágnes (Fotó: Gergely Bea)

És hogy miért is olyan fontos az értő olvasás? Mert öt dologra lesz szüksége az ember­nek a következő negyven-hatvan évben, ha be akar illeszkedni a társa­dalomba és a munkaerőpiacon is meg akarja találni a helyét: írásra, értő olvasásra, elemi számolásra, alapszintű számítógép-kezelésre és an­gol nyelvtudásra. Hogy nem kellenek tantárgyak? De, tantárgy kell, csak nem kell az anyagot versenyfutásszerűen bemagoltatni, mert an­nak semmi értelme: a gyerekek elfelejtik. Az iskolák 75%-ban a felej­tésnek tanítanak. Minimum ennyi megy veszendőbe a tananyagból. Miközben a tantárgy a szép virágos mező, amelyen a tanár és diák ta­lálkozik és rácsodálkozik – Goethe szavaival – a világ és az ember nyil­vánvaló titkaira. De ehhez idő kell, ezt nem lehet rohanva csinálni. Van idő a készségek gyakorlására is, nem kellene sietnünk sehová.

László Ágnes: Értékteremtők 2015.
Kossuth Kiadó, Budapest, 2015