Nem szólt semmit a Phoebe. Ha semmi se jut eszébe, szólni se szól ő semmit.
– Ez mindenesetre jó — mondom. — Mármint ami most van. Hogy ülök itt veled, és dumálunk meg lazulunk…
– Ez semmi!
– Nagyon is valami! Naná, hogy az! Hogy a francba ne volna az? Miért nem hiszi el senki semmiről, hogy valami? A tököm tele van vele!
– Ne beszélj rondán! Jó, akkor mondj valami mást. Hogy mi lennél szívesen. Tudós, jogász, ilyesmi.
– Tudós nem lehetnék. A tudományokhoz én béna vagyok.
– Jó, akkor jogász. Mint a papa, meg minden.
– A joggal semmi baj, azt hiszem, de engem speciel nem vonz – mondom. –
Mert az, mondjuk, oké, ha egy ügyvéd ártatlan csávók életét menti meg, satöbbi, de nem ezt szokták csinálni. Hanem csak a lóvéra hajtanak, meg golfoznak, meg bridzseznek, meg veszik a verdákat, meg isszák a martiniket, és arcoskodnak. Ráadásul még ha ártatlan csávók életét mented is meg, satöbbi, honnan tudod, hogy azért csinálod-e, mert tényleg az életüket akarod megmenteni, vagy csak mert baromi jó ügyvéd akarsz lenni, hogy vállon veregessenek, és per végén gratuláljanak neked a tárgyalóteremben a riporterek meg a népek, mint a szar mozifilmekben? Honnan tudod, mikortól kamuzol? Azt sajnos nem tudhatod.
Nem biztos, hogy a Phoebe értette is, mi a nyavalyáról beszélek. Mert hát hogy kicsi még, meg minden. De figyelni figyelt. Jó, ha legalább figyel valaki.
– Meg fog ölni a papa. Meg fog ölni – azt mondja.
Én viszont nem rá figyeltem. Eszembe jutott valami, egy hülyeség. – Tudod, mi lennék én? Mármint ha választhatnék, a rohadt életbe?
– Na, mi? Ne beszélj rondán.
– Ismered azt a dalt, hogy „Ki kap el, ha hanyatt-homlok futsz a rozson át?” Na, hát én…
– Az úgy van – javít ki a Phoebe –, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. — Vers ez. Egy Burns-vers.
– Jó, igen, egy Burns-vers.
De neki volt igaza. Tényleg úgy van, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. Nem jól tudtam.
– Azt hittem, úgy van, hogy „Ki kap el” – mondom. – Na mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön, meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs velük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dolgom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé rohan… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozsban a fogó, na hát. Hülyeség, tudom, de igazából csak ez akarnék én lenni. Hülyeség, jó.
Sokáig semmit se szólt a Phoebe. Aztán mikor megszólalt végre, csak annyit mondott:
– Meg fog ölni a papa.
– Leszarom — mondtam. És felálltam, mert az jutott eszembe, hogy felhívom azt az Antolini nevű csávót, aki az angoltanárom volt az Elkton Hillsben. Most New Yorkban él. Otthagyta az Elkton Hillst. A New York-i Egyetemen kapott állást. – Telefonálnom kell – mondom a Phoebe-nek. – Mindjárt jövök. Ne aludj még el. – Nem akartam, hogy elaludjon, amíg a nappaliban vagyok. Tudtam persze, hogy nem fog, de csak megkértem azért rá a biztonság kedvéért.
Ahogy megyek az ajtó felé, utánam szól, hogy – Holden! —, én pedig megfordulok.
Felült az ágyban. Annyira szép volt.
– Böfögni tanulok egy lánytól, a Phyllis Marguliestól — azt mondja. – Figyelj csak!
Figyeltem, és hallottam is valamit, bár nem sokat.
– Jó – mondtam. És aztán kimentem a nappaliba, és felhívtam ezt a volt tanáromat, ezt az Antolini nevűt.
Fordította: Barna Imre
Jerome David Salinger: Rozsban a fogó
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015
Posted on 2015. május 20. szerda Szerző: olvassbele
0