Jerome D. Salinger: Rozsban a fogó (részlet)

Posted on 2015. május 20. szerda Szerző:

0


Salinger_Rozsban a fogó-bor200Nem szólt semmit a Phoebe. Ha semmi se jut eszébe, szólni se szól ő semmit.

– Ez mindenesetre jó — mondom. — Mármint ami most van. Hogy ülök itt veled, és dumálunk meg lazulunk…

– Ez semmi!

– Nagyon is valami! Naná, hogy az! Hogy a francba ne volna az? Miért nem hiszi el senki semmiről, hogy valami? A tököm tele van vele!

– Ne beszélj rondán! Jó, akkor mondj valami mást. Hogy mi lennél szívesen. Tudós, jogász, ilyesmi.

– Tudós nem lehetnék. A tudományokhoz én béna vagyok.

– Jó, akkor jogász. Mint a papa, meg minden.

– A joggal semmi baj, azt hiszem, de engem speciel nem vonz – mondom. –

Mert az, mond­juk, oké, ha egy ügyvéd ártatlan csávók életét menti meg, satöbbi, de nem ezt szokták csinálni. Hanem csak a lóvéra hajtanak, meg golfoznak, meg bridzseznek, meg veszik a verdákat, meg isszák a martiniket, és arcoskodnak. Ráadásul még ha ártatlan csávók életét mented is meg, satöbbi, honnan tudod, hogy azért csinálod-e, mert tényleg az életüket akarod megmenteni, vagy csak mert baromi jó ügyvéd akarsz lenni, hogy vállon veregessenek, és per végén gratuláljanak neked a tárgyalóteremben a riporterek meg a népek, mint a szar mozifilmekben? Honnan tudod, mikortól kamuzol? Azt sajnos nem tudhatod.

Nem biztos, hogy a Phoebe értette is, mi a nyavalyáról beszélek. Mert hát hogy kicsi még, meg minden. De figyelni figyelt. Jó, ha legalább figyel valaki.

– Meg fog ölni a papa. Meg fog ölni – azt mondja.

Én viszont nem rá figyeltem. Eszembe jutott valami, egy hülyeség. – Tudod, mi lennék én? Mármint ha választhatnék, a rohadt életbe?

– Na, mi? Ne beszélj rondán.

– Ismered azt a dalt, hogy „Ki kap el, ha hanyatt-homlok futsz a rozson át?” Na, hát én…

– Az úgy van – javít ki a Phoebe –, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. — Vers ez. Egy Burns-vers.

– Jó, igen, egy Burns-vers.

De neki volt igaza. Tényleg úgy van, hogy „Ki mit kap, ha hanyatt-homlok fut a rozson át”. Nem jól tudtam.

– Azt hittem, úgy van, hogy „Ki kap el” – mon­dom. – Na mindegy, szóval elképzelem, ahogy így kisgyerekek játszanak egy ilyen nagy rozsföldön, meg minden. Kicsik, sok ezer gyerek, és nincs ve­lük senki, mármint hogy senki felnőtt, csak én. Egy bazi nagy szakadék szélén állok. És az a dol­gom, hogy elkapjam, ha valaki a szakadék felé ro­han… szóval, ha nem néznek a lábuk elé, akkor én így előugrok valahonnan, és megfogom őket. Ezt csinálnám reggeltől estig. Én lennék ott a rozs­ban a fogó, na hát. Hülyeség, tudom, de igazából csak ez akarnék én lenni. Hülyeség, jó.

Sokáig semmit se szólt a Phoebe. Aztán mikor megszólalt végre, csak annyit mondott:

– Meg fog ölni a papa.

– Leszarom — mondtam. És felálltam, mert az jutott eszembe, hogy felhívom azt az Antolini ne­vű csávót, aki az angoltanárom volt az Elkton Hillsben. Most New Yorkban él. Otthagyta az Elkton Hillst. A New York-i Egyetemen kapott állást. – Telefonálnom kell – mondom a Phoebe-nek. – Mindjárt jövök. Ne aludj még el. – Nem akartam, hogy elaludjon, amíg a nappaliban va­gyok. Tudtam persze, hogy nem fog, de csak meg­kértem azért rá a biztonság kedvéért.

Ahogy megyek az ajtó felé, utánam szól, hogy – Holden! —, én pedig megfordulok.

Felült az ágyban. Annyira szép volt.

J. D. Salinger

J. D. Salinger

– Böfögni tanulok egy lánytól, a Phyllis Marguliestól — azt mondja. – Figyelj csak!

Figyeltem, és hallottam is valamit, bár nem sokat.

– Jó – mondtam. És aztán kimentem a nap­paliba, és felhívtam ezt a volt tanáromat, ezt az Antolini nevűt.

Fordította: Barna Imre

Jerome David Salinger: Rozsban a fogó
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015