Reza Aslan: A zelóta (részlet)

Első fejezet |
A birodalom távoli szeglete

Ki ölte meg Jonatánt, Ananus fiát, amikor az I. század közepén keresztülsétált a Templom-hegyen? Kétségtelen, hogy Jeruzsálemben sokan szívesen látták volna holtan a kapzsi főpapot, és jó páran akadtak, akik szerették volna eltörölni a felfuvalkodott templomi papok írmagját is. Az I. századi Palesztináról beszélve soha ne feledjük, hogy ez a föld – a szent föld, ahonnét Isten lelke szétáradt a világba – megszállt terület volt. Római légiók állomásoztak Júdea-szerte. Nagyjából 600 római katonát egyenesen a Templom-hegyen szállásoltak el, Antonius erődjében (Antonia-erőd), amely a Templom falának északnyugati sarkát védte. A tisztátalan centurio vörös köpenyben, fényes páncélban vonul át a pogányok udvarán, keze kardja markolatán nyugszik – nem túl barátságos emlékeztető (ha egyáltalán szükség lett volna ilyesmire), hogy ki is uralja valójában ezt a szent helyet.

A rómaiak uralmának kezdete Jeruzsálem felett i. e. 63-ra datálódik, amikor a kiváló római hadvezér, Pompeius Magnus betört a városba, és megostromolta a Templomot. Akkoriban Jeruzsálem már régen túl volt gazdasági és kulturális zenitjén. A kánaánita település, amelyet Dávid király országa székhelyévé tett; a város, amelyet önfejű fiára, Salamonra hagyott, és ahol utóbbi felépítette Isten templomát (ezt a babiloniak i. e. 586-ban kifosztották és elpusztították); a város, amely évezredeken át a zsidó nép vallási, gazdasági és politikai központja volt, vagyis Jeruzsálem, Pompeius betörésének idején már nem szépségéről és pompájáról volt ismert, hanem nyughatatlan lakóinak vallásos hevületéről.

Jeruzsálemet a hódítás idején körülbelül 100 000 ember lakta. A város a Júdeai-hegység déli fennsíkján terül el, az Olajfák hegye és a Scopus-hegy ikercsúcsai között. Keletről a Kidronvölgy, délről a meredek, járhatatlan Hinnóm-völgy (Gyehenna) határolja. A rómaiak számára a település jelentéktelen folt volt a birodalom térképén, ráadásul annak is egy távoli szegletében. A zsidók számára azonban ez volt a világ bölcsője, a világegyetem tengelye. Nem létezett ennél különlegesebb, szentebb és tiszteletre méltóbb város az egész világon. A lapos fennsíkon burjánzó szőlőültetvények, a szépen művelt mezők és az üde kertek, tele mandulával, fügével és olajfával, a Jordán folyóban lustán táncoló zöld papiruszsás – a zsidók nem csupán ismerték és szívük mélyéből szerették a megszentelt föld minden darabkáját, de igényt is tartottak rá. Galilea tanyáitól Samária lankás dombjain át egészen Idumea távoli sarkáig – ahol a Biblia szerint a két elátkozott város, Szodoma és Gomorra állt – mindent Isten adott a zsidóknak, azonban a zsidók egyetlen talpalatnyi föld felett sem rendelkeztek, még Jeruzsálemben sem, ahol az igaz Istent imádták. A város, amelyet az Úr ragyogásba és dicsőségbe öltöztetett, és – Ezékiel próféta szavaival – „a pogány népek között helyezett el” Isten földi királyságának örökös székhelyéül, az I. században egy kis provincia volt (ami azt illeti, bosszantó provincia) a Római Birodalom egyik távoli szegletében.

Nem mondhatjuk, hogy Jeruzsálem előtt ismeretlen lett volna az ostrom és a megszállás. Jóllehet a zsidók szívében kiemelt helyet foglalt el, az igazság az, hogy Jeruzsálem alig volt több, mint egy aprócska akadály a királyok és császárok útjában, akik sorban felprédálták és kifosztották a várost, miközben sokkal nagyobb célok felé haladtak. I. e. 586-ban a babiloniak (Mezopotámia akkori urai) végigdúlták Júdeát, földig rombolva Jeruzsálemet és Templomát. A babiloniakat uralmuk alá hajtották a perzsák, akik megengedték a zsidóknak, hogy visszatérjenek szeretett városukba, és újjáépítsék a Templomot. Nem mintha csodálták volna a zsidókat vagy komolyan vették volna a vallásukat, hanem mert úgy vélték, Jeruzsálem jelentéktelen, érdektelen és haszontalan egy olyan birodalom számára, amely uralma alatt tartja Közép-Ázsiát (bár Ézsaiás próféta hálából, hogy hazaengedte a zsidókat, messiásnak tekintette a perzsa Küroszt). A Perzsa Birodalmat és benne Jeruzsálemet Nagy Sándor seregei hódították meg, akinek utódai a görög kultúrát terjesztették el a városban. Nagy Sándor i. e. 323-ban bekövetkezett, váratlan halála után Jeruzsálem a Ptolemaidák prédája lett, akik a távoli Egyiptomból igazgatták – bár nem sokáig. I. e. 198-ban a Ptolemaidák uralmát a Szeleukida Nagy Antiokhosz törte meg, akinek fia, Antiokhosz Epiphanész megtestesült istenségnek tartotta magát, és igyekezett egyszer és mindenkorra véget vetni a zsidó Isten imádatának Jeruzsálemben. A zsidók azonban az istengyalázásra kegyetlen gerillaháborúval válaszoltak, amelyet Hasmóneus Matatiás (Matitjáhú) mindenre elszánt fiai, a Makkabeusok vezettek. I. e. 164-ben elűzték a Szeleukidákat, és négy évszázad után helyreállították a zsidó fennhatóságot Júdea felett.

A következő évszázadokban a Hasmóneus-dinasztia vaskézzel irányította Isten földjét. A Hasmóneusok papkirályok voltak, vagyis a király egyszerre volt a zsidók királya és a Templom főpapja. Azonban amikor trónviszály tört ki Hürkanosz és Arisztobulosz között, mindkét testvér ostoba módon Rómától kért segítséget. Pompeius úgy vélte, a fivérek könyörgése felhívás, hogy Jeruzsálemet saját magának szerezze meg – ezzel pontot tett az Isten városa feletti, rövid ideig tartó zsidó uralom végére. I. e. 63-ban Júdea római protektorátus lett, a zsidók pedig ismét idegen hatalom uralma alá kerültek.

A római uralmat, annál is inkább, mivel egy évszázados függetlenségnek vetett véget, a zsidók nem fogadták túl szívélyesen. A Hasmóneus-dinasztia hatalma véget ért, de Pompeius megengedte Hürkanosznak, hogy megtartsa főpapi tisztségét. Ezt Arisztobulosz hívei nem tudták elfogadni, és a testvér egy sor felkelést robbantott ki, amelyekre a rómaiak a szokásos kegyetlenséggel válaszoltak – felégették a városokat, lemészárolták a fel kelőket, és rabszolgasorba taszították a legyőzötteket. Közben a szakadék tovább szélesedett az éhező és adósságban úszó vidéki lakosság és a jeruzsálemi gazdag vezetőréteg között. A rómaiak gyakorlata volt, hogy minden elfoglalt városban szövetségre léptek a földbirtokos arisztokráciával, akik így hatalmukat és gazdagságukat csakis a római fennhatóságnak köszönhették. Róma és a helyi arisztokraták összhangba hozták érdekeiket, így a birodalom biztosította, hogy a helyi vezetőknek is érdekük legyen a birodalmi struktúra fenntartása. Természetesen Jeruzsálemben a „földbirtokos arisztokrataréteg” többé-kevésbé a papi rendet jelentette, különösen néhány módos papi családot, amelyek gondoskodtak a templomi kultuszokról, és amelyeket ennek következtében Róma megbízott, hogy gyűjtse be az adókat és illetékeket, és tartson rendet az egyre ellenségesebb lakosság körében. A papság ezekért a szolgálatokért busás javadalmazásban részesült.

Mivel Jeruzsálemben a vallási és a politikai hatalom között nagy volt az átjárhatóság, Rómának feltétlenül szoros ellenőrzés alatt kellett tartania a zsidó vallási életet és különösen a főpapságot. A szanhedrin fejeként és „a nép vezetőjeként” a főpap vallási és politikai hatalommal is rendelkezett, és ő döntött minden vallási kérdésben, betartatta Isten törvényeit, sőt még letartóztatásokat is foganatosíthatott – igaz, csak a Templom szomszédságában. Ha a rómaiak irányítani akarták a zsidókat, a Templomot kellett irányításuk alá vonniuk. És ha a Templomot akarták a hatalmuk alá hajtani, akkor a főpappal kellett kezdeniük. Ezért nem sokkal Júdea meghódítása után Róma kisajátította a főpap kinevezésének és letevésének (közvetett vagy közvetlen) jogát. A fő pap így lényegében Róma alkalmazottja lett; még a ruházatát is Róma őrizte, és csak a szent ünnepek alkalmával adták ki azokat, majd ismét elzárják őket.

A zsidók azonban még így is szabadabban éltek, mint a Római Birodalom sok más alattvalója. Általánosságban azt mondhatjuk, a rómaiak viszonylag tolerálták a zsidó vallást, és nem avatkoztak bele a szertartások és áldozatok bemutatásának rendjébe. A zsidókat felmentették az alól, hogy közvetlen módon imádniuk kelljen a császárt, miközben ezt Róma szinte az összes alávetett néptől megkövetelte. Róma csupán annyit kért, hogy Jeruzsálemben áldozzanak fel naponta kétszer egy-egy bikát és két-két bárányt a császárért és annak jó egészségéért. Ha bemutatták az áldozatokat, időben beszedték az adókat és illetékeket, s betartották a provinciára vonatkozó törvényeket, akkor Róma örömmel békén hagyta a zsidókat, Istenüket és a Templomot is.

A rómaiak egyébként igen jól ismerték az alávetett népek hitét és vallásgyakorlatát. A legtöbb meghódított területen érintetlenül hagyták a templomokat is. A rivális isteneket meg sem próbálták eltüntetni vagy megsemmisíteni – legtöbbször beépítették őket a római hitvilágba (így kapcsolták össze a kánaánita Baal istent Saturnusszal). Néha előfordult, hogy a rómaiak evocatiót hajtottak végre, mielőtt birtokba vették az ellenség templomát – és ezzel a templom istenét, hiszen a kettőt az ókorban nem lehetett elválasztani egymástól –: „kihívták” a városból az istenséget , s Rómában jóval nagyobb kultuszt, gazdagabb és bőségesebb áldozatot ígértek neki. Ezzel kívánták egyértelműen jelezni, hogy nem az istenséget, hanem a harcosait tekintik ellenségnek – és hogy az istent Rómában is tisztelni és imádni fogják, amint követői leteszik a fegyvert, és hagyják magukat beolvasztani a birodalomba.

A rómaiak tehát megengedőek voltak az idegen kultuszokkal szemben, de a zsidókhoz és egyistenhitükhöz kiváltképp megengedően viszonyultak – Cicero a zsidó monoteizmust „barbár babonának” bélyegezte. Bármennyire is nem értették a rómaiak a zsidó vallást, annak különleges szabályait és azt, hogy rögeszmésen ragaszkodtak a rituális tisztasághoz – Tacitus szerint „a zsidók profánnak tartanak mindent, amit mi szentnek, miközben mindent megengednek, amitől mi irtózunk” –, mégis tolerálták azt.

A rómaiak nem azt találták igazán zavarónak a zsidókban, hogy furcsák a rítusaik és szigorúan ragaszkodnak a törvényeik szigorú betartásához. Sokkal jobban zavarta őket a Róma számára felfoghatatlan felsőbbrendűségi tudatuk. Az a gondolat, hogy egy jelentéktelen sémi törzs a hatalmas Római Birodalom egyik távoli szegletében különleges elbánást követelt a császártól – és meg is kapta azt! –, sok római számára felfoghatatlan volt. Hogyan képzelhetik, hogy az ő istenük a világmindenség egyetlen istene? Hogyan merik elkülöníteni magukat az összes többi néptől? Mégis mit gondol magáról ez a maradi, babonás törzs? A római elit tagjai közül nem Seneca, a sztoikus filozófus volt az egyetlen, aki feltette a kérdést: hogyan történhetett meg, hogy Jeruzsálemben a legyőzött szabott törvényt a győztesnek?

A zsidók szemében azonban a kivételesség érzése nem arrogancia vagy büszkeség kérdése volt. Ez annak az Istennek a parancsaiból következett, aki nem tűrt el idegen jelenlétet a földön, amelyet kiválasztott népének tartott fenn. Ezért fordulhatott elő, hogy amikor évezredekkel korábban a zsidók e területre érkeztek, Isten megparancsolta nekik, hogy gyilkoljanak le minden férfit, nőt és gyereket, akivel találkoznak, vágjanak le minden ökröt, kecskét és bárányt, ami útjukba akad, perzseljék fel az összes gazdaságot, szántót, raktárt és minden élőt kivétel nélkül, így biztosítva, hogy ez a föld csak és kizárólag azoké legyen, akik őt imádják, és nem egy másik istent: „De az itt lakó népek városaiban, amelyeket Istened, az Úr ad neked örökségül, ne hagyj életben egy lelket sem! Irtsd ki őket mindenestül: a hettitákat, az emóriakat és a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az Úr” (5Móz 20,16–17).

A Biblia szerint a zsidók csak az után telepedhettek le ezen a földön, hogy „nem hagytak életben egyetlen lelket sem” Libnában, Lákisban, Eglónban, Hebronban és Debírben, a dombvidéken és a Negebben, a síkságokon és a hegyekben – vagyis miután a terület utolsó lakosát is kiirtották, „ahogyan megparancsolta Izrael Istene, az Úr” (Józs 10,28–42).

És mégis. Évezredekkel később ugyanez a törzs, amely rengeteg vért hullatott, hogy megtisztítsa az ígéret földjét minden idegen elemtől, és saját Istene nevében kormányozhassa azt, szolgasorban találta magát egy pogány birodalom uralma alatt, arra kényszerítve, hogy szent városát gallokkal, hispánokkal, rómaiakkal, görögökkel és szírekkel ossza meg – mind idegen és pogány –, s törvénnyel kötelezve, hogy Isten Templomában áldozatot mutasson be egy római bálványnak, aki több ezer kilométerre élt onnét.

Vajon a régi idők hősei hogyan válaszolnának egy ilyen megaláztatásra és lefokozásra? Mit tenne Józsué, Áron, Fineás vagy Sámuel azokkal a hitetlenekkel, akik meggyalázták a földet, amelyet Isten a saját népének ígért?

Vérbe borítanák az országot. Szétzúznák a pogányok fejét, porig égetnék bálványaikat, lemészárolnák a feleségeiket és a gyerekeiket. Lekaszabolnák a bálványimádókat, és lábukat megmosnák ellenségük vérében, ahogyan az Úr megparancsolta. Lehívnák Izrael istenét, hogy harci szekerén zúduljon le a mennyből, tiporja el a bűnös népeket, és dühével remegtesse meg még a hegyeket is.

Ami pedig a főpapot illeti – a nyomorultat, aki néhány ezüstpénzért kiárusította Isten kiválasztott népét Rómának, és megvette a jogot, hogy csillogó ruhájában parádézhasson? Puszta létezésével megsértette Istent. Megmételyezte az egész országot.

Meg kellett hát szabadulni tőle.

Fordította: Jutai Péter • Szerkesztette: Illés Andrea

Reza Aslan: A zelóta – A názáreti Jézus élete és kora
Scolar Kiadó, Budapest, 2014