Don Felícito nem fizet | Mario Vargas Llosa: A diszkrét hős

Posted on 2015. április 27. hétfő Szerző:

0


VargasLlosa_A diszkrét hős-bor180Fehér Tamás |

Micsoda kaland, Armida! – csodálkozik rá a közelmúlt eseményeire a regény egy pontján az egyik diszkrét hős, és csakugyan; nehéz lenne e felkiáltásnál lényegre törőbben leírni mindazt, amit Vargas Llosa tár elénk ebben a művében.

Kalandok sora, vagy inkább megpróbáltatások vég nélküli kálváriája veszi kezdetét, amikor Felícito Yanaqué, a Narihualá Szállítóvállalat tulajdonosa egy szokványosan induló reggelen megpillantja a kapujára tűzött borítékot. Védelmi pénzt követel tőle a maffia, hogy szépen virágzó cégét, valamint családját elkerüljék a csapások, amik gonosztevők részéről esetlegesen érhetik a jövőben. A fenyegető sorokat annak rendje és módja szerint aláírás, egy kriksz-kraksz pókocska zárja.

Itt említjük meg, hogy a pókocska apropóján a regény szerkezetét bízvást hasonlíthatnánk pókhálóhoz, dicsérve a szerző virtuozitását, mesterségbeli tudását, amellyel a szálakat szövi, elvágja és összeköti. A szemünk láttára létrejövő, kristálytiszta szerkezetet olvasás közben is érzékeljük, de csak mintegy mellékesen, mert magával ragad a szöveg hömpölygése – az ám, bizonyára nem mi vagyunk az elsők, sem az utolsók, akik azért dicsérik Llosát, mert visszaállította jogaiba az „olvasmányos regényt”.

A könyvről annyit tudtunk a kiadó ajánlója alapján, hogy az „csupa derű, csupa humor – ha úgy tetszik, hamisítatlan lektűr, könnyű olvasmány”. Egyet kell értenünk, noha nagyon jól tudjuk, hogy a lektűr az irodalom megcsúfolásának egyik kézenfekvő módozata lehet. Értő kezekben azonban – A diszkrét hős legyen erre a példa – napfényben sziporkázó tollpihe a lektűr, amely elképzelhetetlenül nagy terheket bír el pehelytestével.

Az „értő kezek” szakértelmére, mint tudjuk, 2010-ben végérvényesen rábólintott a Svéd Akadémia. És bár úgy tudni, hogy a Nobel-díj elnyeréséhez az alap-hozzávalókon túlmenően (kitartás, munka, tehetség…) némi szerencse is szükségeltetik, Mario Vargas Llosa – egy bizonyos Gorcsev Iván nevezetű Rejtő-hőssel ellentétben – mégsem a makaó nevű tiltott kártyajátékon hódította el a legrangosabb irodalmi elismerést.

A diszkrét hős Inca Colával és más, számunkra egzotikusan ható, dél-amerikai (perui) jellegzetességgel fűszerezett közege alapvetően nem lehet idegen a magyar olvasó számára. És nem csak azért gondoljuk így, mert a regény diszkrét és egyéb hősei Inca helyett más kólákkal is olthatják a szomjukat; azt például, hogy romlik a közbiztonság, ugyanolyan bajosan lehetne perui specifikumnak nevezni, mint mondjuk hungarikumnak.

Amikor Llosát egy alkalommal készülőfélben lévő regényéről kérdezték, azt nyilatkozta, hogy annak középpontjában az a gazdasági fejlődés áll, amin Peru az elmúlt évtizedekben végigment. Vagy, ahogy a regénybéli Lituma őrmester mondja a pókos levél (majd levelek) miatt kétségbeesett szállítmányozási vállalkozónak: „– Ez a haladás velejárója, uram.” A fejlődésnek pedig megvan az ára. Azonban megfizetni nem mindenki hajlandó.

Felícito Yanaqué azért nem hajlandó megfizetni az árat, mert az édesapjától kapott egyedüli örökségét kótyavetyélné el. Az édesapja – aki egész életében ökör módjára húzta az igát, hogy fiának esélyt adhasson a mélyszegénységből való felemelkedésre – halála előtt azt mondta neki: „Sohase engedd, hogy bárki is megtaposson, kisfiam.” Don Felícito tehát nem fizet, mert a saját értékrendje szerint túl nagy az ár. Döntését a helyi lapban közé is teszi, mintegy a további félreértések elkerülése végett. Pirua városka lakossága egy emberként ünnepli a hőst, aki szembe mert szállni a maffiával, a hős azonban nem ragadja magával az általános eufória. „Az igazat megvallva, e pillanatban cseppet sem érzem magam hősnek – gondolta. – Inkább egy balfasznak. Totális barom, az vagyok.” Vagy inkább egy diszkrét hős, gondolunk elismerően a regény szerzőjének címválasztására.

A történet másik fő (pók)szálán arról értesülünk, hogy a dúsgazdag Ismael Carrera feleségül veszi a szolgálóját. Ebben a rasszista világban egy indiánt. Dúsgazdag létére szolgát. Mi ez, ha nem világraszóló botrány? Carrea úr nyolcvan éves múlott, és afféle diszkrét hős módjára csendesen mosolyog a történteken – amíg a sors közbe nem szól, hogy Carrera úr már egyáltalán ne mosolyogjon.

„Azért nősült meg, mert megtudta, hogy ti a halálát akarjátok, hogy mielőbb a tietek legyen a vagyona, amit aztán el lehet tékozolni. Ez a színtiszta és szomorú igazság.” – szembesíti Carrea úr hiénáknak is nevezett fiait a tényállással Carrera úr ügyvédje. De az igazságról beszél Miki is, a hiénák egyike: „Nem szerettük, mert ő sem szeretett bennünket soha. Ő senkit sem szeretett a cégén és a munkáján kívül.”

Igazságok ütköznek, igazságok egészítik ki és érvénytelenítik egymást A diszkrét hős lapjain. Úgy tűnik, nagyon fontos lehet a szerzőnek, hogy elmondja, ő maga mit szűrt le majd’ nyolc évtizedes életútja során az igazság mibenlétéről. Egy kicsit itt is hasonló a helyzet, mint a Nobel-díj esetében. Az alap-hozzávalókon kívül (munka, kitartás, tehetség…) szükségünk van némi pluszra. A diszkrét hősnek „élete erőfeszítései és áldozatai jutalmaképpen Isten két különleges személyt vezérelt az útjába, Laut, a szatócsot és Adelaidát, a jósnőt.” Az egyik csi-kung gyakorlatokra tanítja, hogy a mélyen átélt mozdulatok révén közelebb kerüljön az áhított középponthoz; a másik a hetedik (vagy ki tudja, miféle érzéke által) képes megérezni olyan dolgokat, amiket a józan és tudatos ész föl nem foghat, de amikkel számolnia kell – még az üzleti életben is.

Nem biztos, hogy minden fundamentális kérdésünkre választ kapunk Vargas Llosa könyvét elolvasva; a hetedik érzékünk fejlődésére azonban nyilvánvalóan jó hatással volt a kalandos utazás, és talán még az áhított középponthoz is közelebb kerülünk általa.

A Könyvjelző magazin 2015. áprilisi számában megjelent cikk szerkesztett változata

Mario Vargas Llosa

Mario Vargas Llosa

Mario Vargas Llosa: A diszkrét hős
Fordította: Szőnyi Ferenc
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015
504 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft
ISBN 978 963 405 1008

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Két diszkrét (vagy szerény?) hősről szól Mario Vargas Llosa új regénye: az egyik, Felícito Yanaqué egy szegénysorból jött szállítási vállalkozó, aki nem hagyja, hogy megzsarolják, és védelmi pénzt kelljen fizetnie; a másik, Ismael Carrera, fittyet hányva társadalmi osztályának és főképpen az örökségre ácsingózó fiainak elvárásaira, idős korában feleségül veszi a cselédlányát.

Mindkét döntés szövevényes bonyodalmakat és vad indulatokat szabadít el; és szegény don Rigoberto, aki már nyugalomba akar vonulni, és csak az esztétikai (és szerelmi) örömöknek kíván élni, akarata ellenére az események egyik főszereplője lesz.

Újból Peruban vagyunk tehát, ahol Vargas Llosa tüneményes pályafutása indult, s ahol első, fergeteges könyvei játszódtak; és újból találkozhatunk az életmű több felejthetetlen alakjával: nemcsak a testi szerelmet művészi fantáziával gyakorló Don Rigobertóval és fiával, Fonchitóval (aki, mint emlékszünk, annak idején, még kisfiúként elcsábította mostohaanyját), hanem Lituma őrmesterrel is, aki próbálja megtalálni a zsarolókat.