Oliver Sacks: Az elme szeme (részlet)

Posted on 2015. április 1. szerda Szerző:

0


Sacks_Az elme szeme-bor180Lelki szemeink

Élményeinknek vajon mennyire vagyunk mi magunk a szerzői vagy alkotói? A velünk született agy és az érzékek mennyire határozzák meg őket előre, és vajon a tapasztalat milyen mértékben alakítja agyunkat? Egy vaksághoz hasonló súlyos észlelési megvonás meglepő fényben tüntetheti fel ezeket a kérdéseket. A megvakulás, különösen ha az élet későbbi szakaszában történik, hatalmas, akár mindent elsöprő kihívást jelenthet az embernek: új életmódot kell találnia, és a régi, elpusztult világ helyén új világot kell berendeznie. 1990-ben egy rendkívüli könyvet küldött nekem valaki, melynek címe Touching the Rock: An Experience of Blindness (A szikla megérintése: A vakság megtapasztalása), szerzője pedig egy angol vallástudós professzor, John Hull volt. Hull részben látóként nőtt fel, ám tizenhárom évesen hályogok alakultak ki a szemén, majd négy év múlva a bal szemére teljesen megvakult. Harmincöt éves koráig jobb szemére a látása elég tűrhető volt, ezt követően azonban egy évtizedes stabil hanyatlás után Hull az olvasáshoz egyre erősebb nagyítókat, az íráshoz pedig egyre vastagabb tollakat volt kénytelen használni. 1983-ban, negyvennyolc éves korában, teljesen megvakult. A Touching the Rock a következő három évben lediktált naplóiból született. Tele van éles megfigyelésekkel vak emberként élt életének átalakulásáról, számomra azonban a megvakulása utáni tapasztalatairól szóló leírások voltak a legmegdöbbentőbbek: látási képzelete és emlékezete fokozatosan felhígult, majd végül gyakorlatilag teljesen megszűnt (az álmokat kivéve). Ezt az állapotot nevezte ő „mély vakságnak”.

A kifejezés alatt Hull nemcsak a látási képzelet és emlékezet elvesztését, hanem magának a látás ideájának az elvesztését is érti: még az olyan fogalmak is elvesztették jelentésüket, mint az „itt”, „ott” vagy a „szemben”. Eltűnt az az érzése, hogy a tárgyaknak vannak látható tulajdonságaik vagy megjelenésük. Nem emlékezett többé például, hogy a hármas szám hogyan néz ki, csak akkor, ha az ujjával leírta a levegőben. A hármas számról csak motoros képet volt képes alkotni, vizuálisat azonban nem. Hullt először nagyon nyomasztotta ez: nem tudta többé felidézni felesége és gyermekei arcát, sem az ismerős és szeretett tájakat vagy helyeket. Aztán végül hatalmas nyugalommal eljutott oda, hogy elfogadja mindezt, és a látás elvesztésére adott természetes reakciónak tekintse. Úgy érezte, hogy tulajdonképpen a vizuális képzelet elvesztése volt többi érzéke fejlődésének és fokozódásának az előfeltétele. Teljes megvakulása után két évvel Hull képzeletében és emlékezetében láthatóan annyira mellőzte a vizualitást, hogy a születésük óta vak emberekre kezdett hasonlítani. Hull mélyen hívő vallásossággal és néha Keresztes Szent Jánost idéző nyelvet használva lépett be a mély vakság állapotába, ahol egyfajta belenyugvás és öröm vette őt körül. A mély vakságról úgy beszélt, mint ami „egy autentikus és önálló világ, egy saját jogú hely… Teljes testtel látni annyit jelent, mint koncentrált emberi állapotban lenni.”

„Teljes testtel látni” Hull számára azt jelentette, hogy figyelmét, gravitációja középpontját áthelyezte többi érzékére. Ezek az érzékek így új gazdagsággal és erővel ruházódtak fel. Elmesélte, hogy az eső hangja, aminek azelőtt soha nem szentelt sok figyelmet, egy egész tájat volt képes körvonalazni a számára, ugyanis más az eső hangja a kerti ösvényen és más, amikor a pázsiton dobol vagy a kert bokrain, vagy akár a kertet az úttól elválasztó kerítésen:

Az eső mindennek képes előhozni a körvonalait; színes takaróba burkolja a korábban még láthatatlan dolgokat; a kitartóan zuhogó eső egy szaggatott és ezért töredékes világ helyett az akusztikus élmény folytonosságát hozza létre… egyszerre nyújtja egy egész helyzet teljességét… perspektívaérzést ad, és érezhető a világ egyes részeinek valódi kapcsolata egymással.

A hallási tapasztalat (vagy figyelem) új intenzitásával és egyéb érzékeinek élesedésével Hull meghitt viszonyba került a természettel, kezdte megérezni a világban levés intenzitásának mindent elsöprő, látóként nem ismert érzését. A vakság „egy sötét, ellentmondásokkal teli ajándék” lett számára. Hangsúlyozta, hogy ez nem csak kompenzáció, hanem egy teljesen új rend, az emberi létezésnek egy teljesen új módja. Ezzel kiszabadította magát a vizuális nosztalgiából, abból a hamisságból és erőlködésből, hogy „normálisnak” tekintsék, és egy új középpontot, egy új szabadságot és identitást talált. Egyetemi tanítása kiszélesedett és gördülékenyebb lett; írásmódja megerősödött és elmélyült; intellektuálisan és spirituálisan merészebb és magabiztosabb lett. Úgy érezte, végre szilárd talaj van a talpa alatt. [A látás elvesztése miatt érzett kezdeti, mindent elsöprő kétségbeesés ellenére vannak, akik Hullhoz hasonlóan a vakság másik oldalán találják meg alkotóerejük teljét és identitásukat. Különösen beleillik ebbe a sorba John Milton, aki harmincévesen kezdte elveszíteni látását (valószínűleg zöldhályog miatt). Költészetének legnagyszerűbb részét tizenkét évvel később, teljes megvakulása után alkotta. Sokat töprengett a vakságon, a külső látás helyét felváltó belső látáson az Elveszett Paradicsomban, a Küzdő Sámsonban és – legközvetlenebbül – barátainak írott leveleiben, valamint egy nagyon személyes műben, „A vak szonett”-ben is. Jorge Luis Borges, egy másik megvakult költő, saját vakságának változatos és ellentmondásos hatásairól írt; elmélkedett Homéroszról is, aki Borges elképzelése szerint elvesztette ugyan szeme világát, helyette azonban egy sokkal mélyebb időérzéket és azzal együtt páratlan elbeszélő képességet nyert. (Gyönyörűen taglalja ezt J. T. Fraser az 1989-es Time, the Familiar Stranger [Idő, az ismerős idegen] Braille-kiadásának előszavában.)]

Hull leírása számomra kiemelkedő példája annak, hogyan tudja valaki az észlelés egy formájától megfosztva teljesen újraalakítani önmagát egy új középpont, egy új észlelési identitás köré. Ugyanakkor azt is rendkívülinek találom, hogy a vizuális emlékezet általa leírt megsemmisülése megtörténhet egy olyan felnőttel, akinek több évtizednyi, gazdag és jelentős látási tapasztalat van a háta mögött. Hull lelkiismeretes odafigyeléssel és világosan megfogalmazott beszámolójában mindazonáltal nem kételkedhetem.

A kognitív idegtudósok néhány évtizede már tudják, hogy az agy sokkal kevésbé előrehuzalozott, mint azt egykor hitték. Ennek a területnek Helen Neville volt az egyik úttörője. Bemutatta, hogy a prelingválisan siket embereknél (vagyis azoknál, akik siketen születtek vagy még kétéves koruk előtt veszítették el hallásukat) az agy hallási részei nem sorvadnak el. Aktívak maradnak és működnek, ám aktivitásuk és működésük új: átalakulnak, vagyis Neville szóhasználatával élve, a vizuális nyelv feldolgozására „lesznek átcsoportosítva”. A született vakok vagy korán megvakultak összehasonlító vizsgálata szerint a látókéreg bizonyos területeit szintén át lehet csoportosítani a hang és tapintás feldolgozására. A látókéreg részeinek átcsoportosításával a hallás, tapintás és más érzékek olyan hiperélességgel működhetnek, ami látók számára talán elképzelhetetlen. A matematikus Bernard Morin, aki az 1960-as években bemutatta, hogyan lehet egy gömböt kifordítani, hatévesen vakult meg zöldhályog következtében. Matematikai eredményei eléréséhez szerinte speciális térérzékre volt szükség – olyan tapintási észlelésre és képzelőerőre, amivel a látó matematikusok valószínűleg nem rendelkeznek. Hasonló fajta téri vagy tapintási képesség áll a paleontológus Geerat Vermeij munkásságának középpontjában. Vermeij a puhatestűek szakértőjeként rengeteg új puhatestű fajt határozott meg kagylójuk vagy házuk alakjának, illetve körvonalának apró variációi alapján. Vermeij hároméves kora óta vak. [Richard Hamblyn, a The Invention of Clouds (A felhők feltalálása) című könyvében elmeséli, hogy Luke Howard, a 19. századi kémikus, aki elsőként osztályozta a felhőket, több kortárs természettudóssal levelezett, köztük John Gough matematikussal, aki kétévesen vakult meg himlő következtében. Hamblyn azt írja, hogy Gough „elismert botanikus volt, és az egész Linné-féle rendszert tapintás alapján tanulta meg. Mestere volt a matematikának, az állattannak és a szkotográfiának – a sötétben való írás művészetének.” (Hamblyn hozzáteszi, hogy Goughból „válhatott volna kiváló zenész is, ha az apja, aki szigorú kvéker volt… nem akadályozta volna meg abban, hogy azon az istentelen hegedűn játsszon, amit egy vándorhegedűs adott neki.”)]

Ilyen eredmények és beszámolók tükrében az idegtudósok az 1970es évektől kezdték elfogadni, hogy lehet az agyban némi rugalmasság, egyfajta plaszticitás, legalábbis az élet első pár évében. Amikor azonban ennek a kritikus időszaknak vége, azt gondolták, az agy már kevésbé képlékeny.

A szenzoros deprivációra, vagyis ingermegvonásra adott reakcióként az agy mégis képes radikális változásokra. 2008-ban Lotfi Merabet, Alvaro Pascual-Leone és munkatársaik bebizonyították, hogy látó felnőtteknek is elegendő öt napot bekötött szemmel tölteni ahhoz, hogy jelentős változások következzenek be a viselkedés és kogníció nem vizuális formáiban. Az ezzel járó, agyban végbement élettani változásokat is leírták. (Fontosnak tartják megkülönböztetni az olyan gyors és visszafordítható változásokat, amelyek a már eleve meglévő, de latens érzékek közti kapcsolatokat használják ki, illetve a hosszú távú változásokat, amelyek különösen a korai vagy veleszületett vakságra adott válaszként fordulnak elő, és a kérgi áramkörök nagymérvű újraszerveződését vonják maguk után.)

Hull látókérge láthatóan még felnőttkorban is képes volt alkalmazkodni a vizuális bemenet elvesztéséhez, más szenzoros feladatok – hallás, tapintás, szaglás – átvállalása által, miközben a vizuális képzelet képességét feladta. Feltételeztem, hogy szerzett vakság esetén Hull tapasztalata tipikusnak mondható, vagyis előbb-utóbb mindenkinek ez a reakciója, aki elveszíti a látását – ragyogó példát szolgáltatva ezzel a kérgi plaszticitásra. Hull könyvéről 1991-ben tanulmányt írtam, és elképedtem, hogy utána milyen sok vak embertől kaptam levelet. Ezek a levelek gyakran zavart, időnként pedig felháborodott hangnemben íródtak. Sok ember írta azt, hogy nem tud azonosulni Hull tapasztalataival. Ők látásuk elvesztése után több évtizeddel sem veszítették el vizuális képzeteiket és emlékeiket. Egy nő, aki tizenöt évesen vesztette el látását, ezt írta:

Annak ellenére, hogy teljesen vak vagyok… nagyon is vizuális embernek tartom magam. Még mindig „látom” magam előtt a tárgyakat. Most is, gépelés közben, látom a kezeimet a billentyűzeten… Új környezetben addig nem érzem magam kényelmesen, amíg nem alakítok ki egy mentális képet a hely megjelenéséről. Független mozgásomhoz is mentális térképre van szükségem.

Tévedtem vajon, vagy legalábbis egyoldalú voltam, amikor Hull tapasztalatát a vakságra adott tipikus válaszként fogadtam el? Hibát követtem el vajon, amikor a reakciók egyik módját túlhangsúlyoztam, és figyelmen kívül hagytam más, radikálisan különböző lehetőségeket?

Rossz érzésem néhány évvel később érte el tetőpontját, amikor egy Ausztráliában élő magyar pszichológustól, Tőrey Zoltántól kaptam levelet. Tőrey nem a vakságról írt nekem, hanem egy könyvről, amit az agy-elme kérdésről és a tudatosság természetéről írt. Levelében azt is megemlítette, hogy egy baleset következtében 21 évesen megvakult. Annak ellenére azonban, hogy „azt tanácsolták neki, hogy az eligazodás látási módjáról a hallásira térjen át”, ő az ellenkező irányba indult el, azzal a határozott szándékkal, hogy ehelyett inkább egy belső szemet, a vizuális képzelet képességeit fejleszti ki, a lehető legteljesebb mértékben. Elmondása szerint rendkívüli sikereket ért el, és figyelemre méltó, képek létrehozásához, megtartásához és irányításához szükséges képességeket alakított ki. Olyannyira, hogy képes volt egy olyan virtuális világot felépíteni, ami számára ugyanolyan valódi és intenzív, mint az elveszített észlelési világ – tulajdonképpen néha még valódibb és intenzívebb is. Sőt ez a képzelet tette képessé arra, hogy olyan dolgokat vigyen véghez, melyek egy vak ember számára aligha lettek volna lehetségesek.

„Saját kezűleg cseréltem ki bonyolult tetőszerkezetű házam teljes ereszcsatorna-rendszerét, kizárólag a már teljesen hajlékony és érzékeny mentális terem pontos és jól fókuszált erejének köszönhetően” – írta Tőrey. Később bővebben is kifejtette ezt a történetet, a szomszédok nagyfokú riadalmát is ecsetelve, amikor egy vak embert egyedül láttak a ház tetején – éjnek évadján (még akkor is, ha a sötétség ugyebár már nem rontott tovább a helyzeten).

Úgy érezte, hogy újonnan megerősödött látási képzelete képessé tette őt korábban elérhetetlen módokon való gondolkodásra. Képes volt magát gépek vagy más rendszerek belsejébe vetíteni, és elképzelni megoldásokat, modelleket és terveket. Válaszomban Tőreynek azt javasoltam, hogy írjon egy másik könyvet, egy személyesebbet, amelyben feltárja, hogyan hatott életére a vakság, és hogyan volt képes erre a legvalószínűtlenebb és látszólag legellentmondásosabb módon reagálni. Néhány évvel később elküldte nekem az Emlékirat a sötétségből című könyvének kéziratát. Ebben a könyvben Tőrey leírta gyermekkorának és fiatalkorának korai vizuális emlékeit a második világháború előtti Magyarországról: az égszínkék budapesti buszokat, a tojássárga villamosokat, a gázlámpák világítását és a budavári siklót. Egy gondtalan és kiváltságos fiatalságról írt, arról, hogy apjával a Duna-menti erdőkben barangoltak, játszottak és csintalankodtak az iskolában; Tőrey felettébb intellektuális környezetben nőtt fel, írók, színészek és mindenféle hivatású emberek között. Apja egy nagy filmstúdió vezetője volt, és gyakran adott oda neki forgatókönyveket olvasnivalóként. Tőrey szerint ez lehetőséget kínált neki, hogy történeteket, cselekményeket és karaktereket vizualizáljon, hogy dolgoztassa fantáziáját – ez a képesség az eljövendő években életmentő jelentőségű erőforrás lett számára.

Mindennek brutális véget vetett a fasiszta megszállás, Buda ostroma, majd a szovjeturalom. Tőrey ekkor már kamasz volt, és szenvedélyesen érdekelték a nagy kérdések – az univerzum és az élet titkai és mindenekelőtt a tudatosság és az elme rejtelmei. 19 évesen szükségét érezte, hogy belemerüljön a biológiába, a mérnöki tanulmányokba, az idegtudományba és a pszichológiába, és mivel tudta, hogy a szovjethatalom alatt álló Magyarországon a szellemi életnek semmi esélye nincs, Tőrey megszökött. Eljutott Ausztráliába, ahol pénz és kapcsolatok híján mindenféle kétkezi munkát végzett. 1951 júniusában, az akkori munkahelyén, egy vegyszergyárban egy savtartály dugójának meglazítása közben történt vele a baleset, ami kettétörte életét:

Az utolsó kép, amit még tisztán láttam, az arcomat elöntő és életemet megváltoztató savözönből felvillanó fény volt, a másodperc töredékéig tartó szikra, a tartály talán arasznyira lévő fekete peremével keretezve. Ez volt a zárójelenet, az utolsó vékonyka cérnaszál, mely vizuális múltammal összeköt. [Tőrey: Emlékirat a sötétségből, Európa Könyvkiadó, 2005, 11–12. Kiss Katalin fordítása.]

Amikor kiderült, hogy szaruhártyái menthetetlenül károsodtak és hogy életét vak emberként kell leélnie, azt javasolták neki, hogy a világról alkotott reprezentációját hallás és tapintás alapján építse újjá, és a „látást és vizualizálást úgy, ahogy van, felejtse el”. Ezt azonban Tőrey nem tudta vagy nem akarta megtenni. Első nekem írott levelében a kritikus választás fontosságát hangsúlyozta helyzetében: „Azonnal eltökéltem, hogy megtudom, meddig mehet el egy érzékeitől részben megfosztott agy az élet újjáépítésében.” Így megfogalmazva ez elég absztraktnak hangzik, akár egy kísérlet. Könyvéből azonban kiérezhető az a rengeteg érzelem, ami elhatározása mögött állt: a sötétség borzalma – az „üres sötétség”, ahogyan Tőrey gyakran nevezi, a „szürke köd, ami bekebelezte” – és az a szenvedélyes vágy, hogy a fénybe és látásba kapaszkodjon, illetve még ha csak emlékezetében és képzeletében is, de fenntartson egy élénk és élő vizuális világot. Ezt fejezi ki könyvének címe is, melyből elejétől fogva az ellenszegülés hangja hallatszódik.

Hull, aki nem ilyen tudatosan használta képzeletét, két vagy három éven belül el is veszítette azt, és képtelen volt például emlékezni, hogy a 3-as számot melyik irányba kell írni; a másik oldalon Tőrey viszont képes volt négyjegyű számokat összeszorozni úgy, hogy az egész műveletet fejben végezte el, mintha csak egy táblára írná fel, és a részműveleteket különböző színekkel „festette” fel.

Oliver Sacks

Oliver Sacks

Tőrey egy óvatos és „tudományos” hozzáállást tartott fenn saját vizuális képzeletével szemben. Képzeteinek helyességét fáradságosan, minden elérhető módon ellenőrizte. „Megtanultam, hogy a képet csak kísérleti módban tartsam meg, és csak akkor ruházzam fel hitelességgel és státusszal, ha valamilyen információ a javára billenti az egyensúlyt.” Hamarosan elég önbizalomra tett szert vizuális képzeletének megbízhatóságával szemben ahhoz, hogy az életét is feltegye rá. Ezt példázza az az eset is, amikor egyedül vágott bele a tetőjavításba. Ez az önbizalom kiterjedt más, tisztán csak mentális feladatokra is. Megtanulta „elképzelni, vizualizálni például a differenciálmű belsejét működés közben, a burkolaton belül. „Láttam, amint a fogaskerekek egymásba harapnak, záródnak, fordulnak és szétosztják a megfelelő fordulatot. Játszani kezdtem ezzel a belső látással műszaki és technikai problémákkal kapcsolatban. Vizualizáltam, hogyan viszonyulnak egymáshoz az atomok vagy az élő sejtek összetevői.” Tőrey szerint a képzelet ereje kulcsszerepet játszott abban, hogy az agy-elme probléma egy új megközelítéséhez jutott el, és az agyat „egymással kölcsönhatásban lévő készségek örök zsonglőrmutatványaként vizualizálta”.

Fordította: Bobák Orsolya

Oliver Sacks: Az elme szeme
Az elme kerekei sorozat
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011