A nő munkája a férfi? | projekt_Lulu / Jurányi

Posted on 2015. március 12. csütörtök Szerző:

0


Lulu (Sodró Eliza)

Lulu (Sodró Eliza)

Kolbe Gábor |

Lulu teljesen átlagos nő, akiben bárki ma­gára ismerhet. Lulu átlagossága azonban ko­ránt­sem a öltözködésében, visel­kedé­sé­ben mani­fesztálódik. Ő ugyanis a nőkről, a női sze­re­pekről alkotott sztereotípiák szü­le­­mé­nye. Minden tettét, minden mon­da­tát, egész életét és sorsát meghatározza az a tény, hogy nőnek született, és az en­nek megfelelő szerepet, szerepeket kell ját­sza­nia.

Lulu tehát lehet bármelyikünk szomszédja, mun­katársa, rokona, ismerőse. Hívhatják Kátyának, Évának, Mignonnak, Miquitának, Nellinek vagy bármi másnak. De vajon igaz-e a színpadon elhangzó mottó: A nő munkája a férfi…?

Bár Frank Wedekind drámája a 19. és 20. század fordulóján íródott, a történet és az abban feszülő kérdés lehetne akár napjaink egyik aktuális problémája is. Mert a 20. század első felében induló, majd folyamatosan fejlődő feminista mozgalmak aktivitása ellenére a társadalom által megírt férfi és női szerepek vajmi keveset változtak.

..és a férfiak

…és a férfiak

Lulu életét ezek a nehezen lebomló sztereotípiák irányítják, ezek útvesztőjében járja sajátos Odüsszeiáját. Ezért őrizte meg karaktere átlagosságát, függetlenül attól, hogy létrejötte óta immáron több mint száz év telt el. Döbbenetes a felismerés, hogy a két nemmel szemben támasztott alapvető elvárások szinte semmit sem változtak három-négy emberöltő alatt.

Geréb Zsófi (TSF)

Geréb Zsófi (TSF)

Aki a Jurányiba indul színházi előadásra, tudja jól, hogy nem a hagyományos színjátszás várja. A rendkívül tehetséges, fiatal rendező, Geréb Zsófi olyan előadással állt elő, ami nem véletlenül kapta meg a II. TITÁNium Színházi Szemle egyik elismerését, a Jurányi-díjat.

Amikor egy rendező úgy dönt, hogy egy fel­vonásban, szünet nélkül állít színpadra egy két és fél órás darabot, hatalmas felelősséget vállal. A formabontó forma nemcsak a játszókra rak hatalmas terhet, de a közönség figyelmét ennyi ideig lekötni is embert próbáló feladat. Ezt a projekt_Lulu hibátlanul teljesíti. Az előadás egy pillanatra sem veszít lendületéből, a pörgést gyakran szándékoltan fogja vissza a rendező egy-egy kikacsintással, amikor a szereplők a játékba bevonják a nézőket – és ezzel izgal­masabbá teszik. Az első pillanatban talán kissé öncélúnak is minősíthető közjátékokról azonban hamar kiderül, hogy feladatuk a gondolatébresztés. A szerepükből kilépő játszók civilként folytatják a játékot, mintegy privát beszélgetésben, vitában cserélve eszmét a darab alapkérdéséről.

Ezekből az intermezzókból döbbenhetünk rá, hogy a férfi és női szerepek ellentmondása nem először és nem utoljára sejlik fel Wedekind drámájából. Egy céltudatosan elhelyezett Petőfi-idézet, egy Anyegin-töredék, vagy egy pergőtűzszerű Biblia-citátum sorozat alátámaszthatja, hogy amióta világ a világ velünk él ez a kezelhetetlen(?) kérdés: a kötelező, de mégsem létező nemi szerepek örök ellent­mondása.

lulu_web_05

Ha felül is van, mégis alávetett

Csakhogy aki egy kicsit elfelejti a hímsovinizmust (vagy éppen a ruhatárban hagyja ortodox feminizmusát), a projekt_Lulu segítségével ráérezhet arra, hogy a szerepek – ó, kárhozat! – csereszabatosak. Mert manapság már nem kell harcolni azért, hogy ne csak a férfiak privilégiuma legyen a nadrágviselés vagy a választási szavazás, mégis majdnem komikus, ha egy férfi elsírja magát, vagy ha rosszul lesz a vér látványától. Az erősebb nemről (elnézést kérek a kategóriáért a feministáktól) kialakított képbe ez nem fért, nem fér bele még ma sem… És miért nem hordhatnak a pasik rózsaszín inget? – teszi fel a kérdést a férfikórus…

Apropó: feministák… Talán a témaválasztás hozta magával, hogy a nézőtéren túlnyomó többségében hölgyek foglaltak helyet. A közönség időnkénti bevonásával interaktívvá váló játék kezdetén a nők előbb foglalhatták el helyüket a nézőtéren, és furcsa módon volt olyan lány, aki nem is akart férfipartnerét megelőzve, nélküle a terembe lépni. Az előadás előtt ez a momentum csak jópofa felütésnek tűnt, az előadás végére csaknem szimbolikussá erősödött.

Rózsa Krisztián , Sodró Eliza

Rózsa Krisztián, Sodró Eliza

A projekt_Lulu műfaját nem könnyű meghatározni (az alkotók által deklarált besorolása: dokumentarista szörnytragédia, a bevezetőben elhangzó iránymutatás szerint: kötött improvizáció). A Jurányira jellemző, minimalista dizájn mellett meglepő technikai gegek modern, kortárs színházi előadást sejtetnek. A játék helyenként egy klasszikus dráma párbeszédekre épülő előadását hozza, amit máshol a börleszkig torzít. Mindeközben a rendező bátran tologatja előre-hátra az idősíkot. A jelenet első felében (száz évvel ezelőtt), a portréfestő mester akarja magáévá tenni a modellt álló, védtelen lányt, majd egy bravúros „belső vágással” a Lulut alakító színésznő ront rá a jelenben, szerepéből kiesve (pontosabban kilépve), agresszivitásig fokozott lelkesedéssel a gyanútlan színész kollégára. A francia bohózatok legszebb korszakát idéző másodpercek után minden a helyére zökken, az idősík, a tér, a játszók maguk is. A publikum pedig csak ül, és azon gondolkodik: ilyen egyszerűen cserélődhetnek fel a megszokott (és talán kissé meg is unt) szerepek? Igazi reality zajlik, olyan szituációkkal, amelyekből minden néző – szinte biztosan – átélt legalább egyet.

A szex maga egyébként meghatározó, központi szerepet kap az előadásban. Bár ez a fajta kendőzetlen szókimondás és alig burkolt megjelenítés ellenszenvet kelthet a felkészületlen nézőben, érdemes végiggondolni, mennyire szükségszerű eszköze ez a játéknak. És ha csak addig a következtetésig eljutunk, hogy a női és férfi szerepek legmagasabb szintű együttes játéka nem a vasárnapi rakott krumpli közös elkészítése – már nem járunk messze a felismeréstől, amely megadja a felmentést a rendező számára…

és még egy férfi

…és még egy férfi

Az előadás fergeteges tempója mellett nincs is idő azon gondolkodni, mennyire tekinti a társadalom szimpla szexuális kelléknek a nőket. Ne feszegessük azt sem, megfordul-e néha ez a szereposztás. Ezen ráérünk párunkkal rágódni hazafelé a buszon, vagy otthon, egy pohár bor mellett. A többi (ami a pohár bor után következik) már szimpla magánügy.

Geréb Zsófi és a társulat kiváló munkát végez. Sodró Eliza (Lulu) és társai (Béres Miklós, Dér Zsolt, Kőszegi Mari, Sipos György, Borsányi Dániel, Rózsa Krisztián és Bán Bálint) egy pillanatra sem hagyják lankadni a néző figyelmét. Ha kell, dalra fakadnak, ha kell, rögtönzött kvízzel ébresztik rá a nézőket: meglehet, sokkal feministábbak, mint azt magukról gondolnák. Esetleg szembesítik azzal, hogy van még hová fejlődni ezen a téren. (Szolgálati közlemény: e sorok írója, pontszáma alapján jó úton jár, de hajszállal lemaradt a kitüntető címről.)

Lulu teljesen átlagos nő. Olyan, akiben bárki magára ismerhet. Olyan, aki időnként megpróbál kitörni a rá szabott szerepből. Pont úgy, ahogy azt naponta teszik százan, ezren, milliónyian, több-kevesebb sikerrel.

Fotók: Kállai-Tóth Anett, Tóth Simon Ferenc (TSF)

Posted in: NÉZŐ, Színház