Kolbe Gábor |
Lulu teljesen átlagos nő, akiben bárki magára ismerhet. Lulu átlagossága azonban korántsem a öltözködésében, viselkedésében manifesztálódik. Ő ugyanis a nőkről, a női szerepekről alkotott sztereotípiák szüleménye. Minden tettét, minden mondatát, egész életét és sorsát meghatározza az a tény, hogy nőnek született, és az ennek megfelelő szerepet, szerepeket kell játszania.
Lulu tehát lehet bármelyikünk szomszédja, munkatársa, rokona, ismerőse. Hívhatják Kátyának, Évának, Mignonnak, Miquitának, Nellinek vagy bármi másnak. De vajon igaz-e a színpadon elhangzó mottó: A nő munkája a férfi…?
Bár Frank Wedekind drámája a 19. és 20. század fordulóján íródott, a történet és az abban feszülő kérdés lehetne akár napjaink egyik aktuális problémája is. Mert a 20. század első felében induló, majd folyamatosan fejlődő feminista mozgalmak aktivitása ellenére a társadalom által megírt férfi és női szerepek vajmi keveset változtak.
Lulu életét ezek a nehezen lebomló sztereotípiák irányítják, ezek útvesztőjében járja sajátos Odüsszeiáját. Ezért őrizte meg karaktere átlagosságát, függetlenül attól, hogy létrejötte óta immáron több mint száz év telt el. Döbbenetes a felismerés, hogy a két nemmel szemben támasztott alapvető elvárások szinte semmit sem változtak három-négy emberöltő alatt.
Aki a Jurányiba indul színházi előadásra, tudja jól, hogy nem a hagyományos színjátszás várja. A rendkívül tehetséges, fiatal rendező, Geréb Zsófi olyan előadással állt elő, ami nem véletlenül kapta meg a II. TITÁNium Színházi Szemle egyik elismerését, a Jurányi-díjat.
Amikor egy rendező úgy dönt, hogy egy felvonásban, szünet nélkül állít színpadra egy két és fél órás darabot, hatalmas felelősséget vállal. A formabontó forma nemcsak a játszókra rak hatalmas terhet, de a közönség figyelmét ennyi ideig lekötni is embert próbáló feladat. Ezt a projekt_Lulu hibátlanul teljesíti. Az előadás egy pillanatra sem veszít lendületéből, a pörgést gyakran szándékoltan fogja vissza a rendező egy-egy kikacsintással, amikor a szereplők a játékba bevonják a nézőket – és ezzel izgalmasabbá teszik. Az első pillanatban talán kissé öncélúnak is minősíthető közjátékokról azonban hamar kiderül, hogy feladatuk a gondolatébresztés. A szerepükből kilépő játszók civilként folytatják a játékot, mintegy privát beszélgetésben, vitában cserélve eszmét a darab alapkérdéséről.
Ezekből az intermezzókból döbbenhetünk rá, hogy a férfi és női szerepek ellentmondása nem először és nem utoljára sejlik fel Wedekind drámájából. Egy céltudatosan elhelyezett Petőfi-idézet, egy Anyegin-töredék, vagy egy pergőtűzszerű Biblia-citátum sorozat alátámaszthatja, hogy amióta világ a világ velünk él ez a kezelhetetlen(?) kérdés: a kötelező, de mégsem létező nemi szerepek örök ellentmondása.
Csakhogy aki egy kicsit elfelejti a hímsovinizmust (vagy éppen a ruhatárban hagyja ortodox feminizmusát), a projekt_Lulu segítségével ráérezhet arra, hogy a szerepek – ó, kárhozat! – csereszabatosak. Mert manapság már nem kell harcolni azért, hogy ne csak a férfiak privilégiuma legyen a nadrágviselés vagy a választási szavazás, mégis majdnem komikus, ha egy férfi elsírja magát, vagy ha rosszul lesz a vér látványától. Az erősebb nemről (elnézést kérek a kategóriáért a feministáktól) kialakított képbe ez nem fért, nem fér bele még ma sem… És miért nem hordhatnak a pasik rózsaszín inget? – teszi fel a kérdést a férfikórus…
Apropó: feministák… Talán a témaválasztás hozta magával, hogy a nézőtéren túlnyomó többségében hölgyek foglaltak helyet. A közönség időnkénti bevonásával interaktívvá váló játék kezdetén a nők előbb foglalhatták el helyüket a nézőtéren, és furcsa módon volt olyan lány, aki nem is akart férfipartnerét megelőzve, nélküle a terembe lépni. Az előadás előtt ez a momentum csak jópofa felütésnek tűnt, az előadás végére csaknem szimbolikussá erősödött.
A projekt_Lulu műfaját nem könnyű meghatározni (az alkotók által deklarált besorolása: dokumentarista szörnytragédia, a bevezetőben elhangzó iránymutatás szerint: kötött improvizáció). A Jurányira jellemző, minimalista dizájn mellett meglepő technikai gegek modern, kortárs színházi előadást sejtetnek. A játék helyenként egy klasszikus dráma párbeszédekre épülő előadását hozza, amit máshol a börleszkig torzít. Mindeközben a rendező bátran tologatja előre-hátra az idősíkot. A jelenet első felében (száz évvel ezelőtt), a portréfestő mester akarja magáévá tenni a modellt álló, védtelen lányt, majd egy bravúros „belső vágással” a Lulut alakító színésznő ront rá a jelenben, szerepéből kiesve (pontosabban kilépve), agresszivitásig fokozott lelkesedéssel a gyanútlan színész kollégára. A francia bohózatok legszebb korszakát idéző másodpercek után minden a helyére zökken, az idősík, a tér, a játszók maguk is. A publikum pedig csak ül, és azon gondolkodik: ilyen egyszerűen cserélődhetnek fel a megszokott (és talán kissé meg is unt) szerepek? Igazi reality zajlik, olyan szituációkkal, amelyekből minden néző – szinte biztosan – átélt legalább egyet.
A szex maga egyébként meghatározó, központi szerepet kap az előadásban. Bár ez a fajta kendőzetlen szókimondás és alig burkolt megjelenítés ellenszenvet kelthet a felkészületlen nézőben, érdemes végiggondolni, mennyire szükségszerű eszköze ez a játéknak. És ha csak addig a következtetésig eljutunk, hogy a női és férfi szerepek legmagasabb szintű együttes játéka nem a vasárnapi rakott krumpli közös elkészítése – már nem járunk messze a felismeréstől, amely megadja a felmentést a rendező számára…
Az előadás fergeteges tempója mellett nincs is idő azon gondolkodni, mennyire tekinti a társadalom szimpla szexuális kelléknek a nőket. Ne feszegessük azt sem, megfordul-e néha ez a szereposztás. Ezen ráérünk párunkkal rágódni hazafelé a buszon, vagy otthon, egy pohár bor mellett. A többi (ami a pohár bor után következik) már szimpla magánügy.
Geréb Zsófi és a társulat kiváló munkát végez. Sodró Eliza (Lulu) és társai (Béres Miklós, Dér Zsolt, Kőszegi Mari, Sipos György, Borsányi Dániel, Rózsa Krisztián és Bán Bálint) egy pillanatra sem hagyják lankadni a néző figyelmét. Ha kell, dalra fakadnak, ha kell, rögtönzött kvízzel ébresztik rá a nézőket: meglehet, sokkal feministábbak, mint azt magukról gondolnák. Esetleg szembesítik azzal, hogy van még hová fejlődni ezen a téren. (Szolgálati közlemény: e sorok írója, pontszáma alapján jó úton jár, de hajszállal lemaradt a kitüntető címről.)
Lulu teljesen átlagos nő. Olyan, akiben bárki magára ismerhet. Olyan, aki időnként megpróbál kitörni a rá szabott szerepből. Pont úgy, ahogy azt naponta teszik százan, ezren, milliónyian, több-kevesebb sikerrel.
Fotók: Kállai-Tóth Anett, Tóth Simon Ferenc (TSF)
Posted on 2015. március 12. csütörtök Szerző: olvassbele
0