Az emberiség legnagyobb kalandja | 2001: Űrodüsszeia, feljavítva / Uránia

Abonyi Barbara |

Habár meglehetősen nagy sci-fi- és fantasy- rajongónak számítok mind filmes, mind könyves tekintetben, ez irányú művelt­sé­ge­men tátong még egy-két lyuk.

Így fordulhatott elő, hogy bármekkora klasszikusról is legyen szó, de még nem láttam a 2001: Űrodüsszeiát. És mikor az Aliens bemutatóján a Pannónia beje­len­tette, hogy a fent említettet is mű­sorra tűzik, úgy döntöttem, addig már nem is pótlom be. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy az én nagyon mai agyamnak mit mond a film, ha olyan körülmények között látom először, ahogy bemutatták, és amilyenek közé író-rendező-producer-szellemi atyja, Stanley Kubrick is szánta.

Hogy a végével kezdjem: erősen fejbe kólintva jöttem ki a moziból. Ha azt mondom, hogy a 2001 súlyos film (Film? ha ugyan nem mindjárt filozófiai tézis…), akkor azzal finoman és nőiesen egyáltalán nem mondtam semmit. Az erőteljes hatásnak több oka is van, de kezdjük talán a történettel. Vagy mégsem.

A film négy részre tagolódik. Ebből rögtön az első 20 perces tételben egy árva szó nem hangzik el. Az emberiség hajnala címet viseli; majomszerű előembereket látunk, akik békésen gyűjtögetnek, együtt léteznek a helyi növényevőkkel, együtt rettegnek a ragadozó nagymacskáktól, és hangos összecsapásokba keverednek a rivális majombandával. Ám egy reggelen a csorda arra ébred, hogy valahonnan a tábor kellős közepére nőtt egy fekete, tégla alakú monolit hasáb. Az ismeretlen valami elegánsan és némán magasodik, a majomemberek meg, első félelmüket leküzdve megközelítik, majd végül meg is érintik, de ettől még semmi konkrét esemény nem történik. De a dallamtalan méhrajzúgás, ami egyre erősödik a jelenet alatt, ritka hátborzongató hatást kelt – egyszerre félelmetes és fenséges. Kicsivel később azonban megmutatkozik a kő ereje: az egyik majom felismeri az eszközhasználat mikéntjét – és az eszközzel azonnal pusztítani kezd.

Az égbe hajított csontból gyors vágással űrhajó válik, és látványos képeken szemlélhetjük, ahogy immár évmilliókkal később a járművek a Kék Duna keringő dallamára járják űrbéli táncukat. A film szerint ekkor 1998-at írunk, az űrutazás pedig alig valamivel érdekesebb, mint manapság fapadossal elutazni mondjuk Londonba, egy hosszú hétvégére. Talán ez a rész a legkevésbé erős a négyből. Habár elég sok mindent látunk-hallunk az aktuális helyzetről és életmódról, dráma csak a vége felé érkezik. (Ugyanakkor rendkívül érdekes végignézni a listát, hogy ebből mi minden valósult meg mára, és mi nem…) Amint kiderül – nem kevés titkolózás, sejtetés, óvatosan adagolt információ után –, nemrégiben egy furcsa objektumot találtak a Holdon, melyet minden valószínűség szerint valakik direkt oda temettek el. Nem meglepő módon ez is egy monolit, amelyet még mindig a majoméhoz hasonló mozdulattal érintenek meg a tudósok… Ez a monolit ugyan itt is passzív, viszont folyamatos rádiójelet sugároz a Jupiter felé.

Váltás, a harmadik rész másfél évvel később történik, űrhajó tart a mondott cél felé, fedélzetén három hibernált és két éber űrhajóssal, no meg HAL-9000-rel, a fedélzeti számítógéppel. Utóbbi olyan fejlett mesterséges intelligencia, hogy az ember képtelen eldönteni, hogy csak másolja az emberi viselkedést, vagy valóban vannak saját érzelmei. Viszont a helyzet hamar megváltozik, mikor HAL hibát követ el, Poole és Bowman pedig úgy dönt – szándékuk szerint titokban –, hogy lekapcsolják a gépet, mielőtt nagyobb baj történne. HAL 9000 azonban képes halálfélelmet érezni, és kétségbeesett lépésre szánja el magát, melynek következményeképp Bowmannek egyedül kell vele szembeszállnia. Ez egyébként a film legizgalmasabb félórája, annak ellenére, hogy a dolgok őrjítő lassúsággal, és őrületbe kergető csendben történnek. Pörgős akciófilmekhez szokott szemünknek és agyunknak ez már szokatlan lehet, a feszültség nem hogy tapintható, de leül melléd a moziszékre, belenyúl a popcornodba, és eltársalog Nietzschéről! Ráadásul e feszültséggel teli „üresjáratokban” van időnk végiggondolni mindazt, ami nagy hirtelen felmerül bennünk. Az ember teremteni akar, ugyebár, ezért gépet hoz létre, de ez előre megsejthetetlen következményekkel jár. No, akkor van-e jogunk kikapcsolni a gépet, ha még csak sejtjük, hogy baj lesz vele? Meg csupa ilyen filozófiai kérdés.

A negyedik, egyben utolsó részlet: Bowman megérkezik a céljához. Egyedüli emberként. Egyedül az űrben. Persze ezt a toposzt azóta rengeteg film felhasználta, de a végtelen tér és a végtelen magány teremtette klausztrofóbiát ennyire talán soha nem éreztük. Az űrhajós – természetesen – itt is találkozik a monolittal, aztán egy húszperces, leginkább LSD-s utazáshoz hasonlító szín-fény-mozgásorgia veszi kezdetét. Egészen szinesztetikus élmény, ha az ember átadja magát neki. A végén Bowmannel tekinthetjük meg saját magát, illetve az élete végét egy furcsa, barokkosan berendezett szobában, majd láthatjuk, ahogy Csillaggyermekként lebeg az űrben. Függöny.

Miért is meséltem el a történéseket? Azért, mert bizonyos szempontból ennek a filmnek a sztori a legkisebb része. Sokkal érdekesebb, ahogy mindezeket előadja, köríti. A filmnyelv, a szimbólumrendszer, ritmus, és látvány, amit használ, már önmagában megér egy-egy mélyelemzést minden egyes alkalommal, mikor újranézzük. Ugyanígy az ikonikus zene – a film védjegyévé vált a monolit és a bolygók együttállásakor felhangzó Im-ígyen szólott Zarathustra, de elhangoznak benne Ligeti György szerzeményei is. Ez nem az a film, ahol a lényeg, hogy a sánta kertész volt-e a gyilkos. A történet csak gerincét adja valami sokkal mélyebb, elgondolkoztatóbb rendszernek. Arról pontosan azt sem tudjuk, hogy micsoda – akárcsak a filmbeli monolit –, de számtalan (gondolat)folyamatot indít el bennünk. Nem szájbarágó, egyáltalán nem közlékeny, elengedi a kezedet – értelmezd, ahogy akarod. Kubrick és Arthur C. Clarke – akinek Az Őrszem című novellája adta az alapötletet, és a film készítésével párhuzamosan írta az attól némileg eltérő regényt – sok fontos kérdést tesz fel az evolúcióval és a teremtéssel kapcsolatban. És hagyják, hogy mindenki egyedül találja meg rá a választ.

Ejtettem már néhány szót a látványról. Kubrick elképesztő maximalizmussal dolgozott a makettjein, hogy ezeket a betű szerint földöntúli képeket leforgathassa. Különösen nagy teljesítmény ez éppen a mi perspektívánkból. Manapság kis túlzással bármilyen hagymázas álmot vászonra lehet küldeni, a CGI-nak nem akadály. 1968-ban azonban korántsem volt ez ilyen magától értetődő. (Kevésbé szerencsés helyeken, mint például nálunk még pár évvel később is be kellett érni a háttér elé belógatott gyümölcscentrifugával vagy kávéfőzővel, a Pirx pilótában.) Nem véletlen, hogy az Oscar-jelölésekből a vizuális effektusokért járót mindenképpen besöpörte a film… Hogy a többit miért nem, az szinte érthetetlen, de talán az a részlet is sokatmondó, hogy az előemberek majom-maszkját azért nem jelölték smink Oscarra, mert olyan élethű volt, hogy azt hitték, Kubrick eredeti majmokkal forgatott…

Ez lenne tehát egy első néző első benyomása erről a majdnem fél évszázados darabról. Nem mondom, hogy mindenkinek ajánlható. A film ugyanis tényleg roppant lassú tempójú, tehát kell hozzá ennek a fajta nyelvnek az ismerete. És persze egy adag ideg, hogy legyen is kedvünk végigrágni azt a sok izgalmas felvetést, ami a mai napig újabb és újabb elemzésekbe kergeti az esztétákat. Ha viszont ez megvan, akkor „minden sci-fik ősapja” mindenképpen maradandó élmény lesz.

További lelkesítés azoknak, akik még ennél is több oldalról akarnák megközelíteni a témát: a Galaktika Kiadó a film újraforgalmazása alkalmából ismét kiadja a könyvváltozatot és folytatásait, természetesen extrákkal – a 3001-et Németh András fordításában vehetjük majd kézbe, a 2001 pedig olyan novellát is tartalmaz majd, amelyet fordításban még nem olvashatott a magyar közönség.

Részletek és a forgalmazási terv