Pataki Éva: …és megint nagymama (részlet)

Posted on 2015. március 6. péntek Szerző:

0


PatakiÉva-..és megint nagymama-bor1801. fejezet | amelyben biciklizünk az Unokával,
én kórházba kerülök, és végig ott is maradok

Most már tudom, mi történt és miért történt. Kezdetben még fogalmam sem volt semmiről, elmerültem a kétségbeesés, az önsajnálat örvényeiben; elborítottak a Miért történt ez éppen velem?, Éppen most?, Július elején, amikor épp csak megkezdtük a nyaralást az Unokával?, Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? jogos és gyötrő kérdései. Hogyan? MIÉRT?

Sokáig tartott, amíg visszatértek az emlékek. Ráment az egész nyár és az ősz is. De kezdetben csak parttalan kétségbeesést éreztem. Azután meg beszippantott a fájdalom és a kórházi élet: a járókerettel való bénázás, a sorstársak történetei, a vizitek rendje, Tóni ápoló tánclépései, a hajnal hangjai, a nővérek első kávéjának bekúszó illata, a gyógyszerosztó kocsi zörgése, a vérnyomás- és lázmérés a mindig elromló lázmérővel. Az ebéd utáni csendet a látogatók zajos betelepülése törte meg, majd az orvosok és ápolók ismétlődő viccei, később pedig Matyi bácsi éjszakai ordításai. Ez a Matyi bácsi nappal mindig csöndben volt, éjszaka élénkült fel, hangja felverte a folyosót: – Erzsi! Erzsikém!

Egyszóval jó ideig nem maradt időm azon töprengeni, mi történt, és miért történt. Nem volt könnyű emlékezni, és még nehezebb beszélni róla.

Most, ahogy kinézek az ablakon az első esőverte borús, őszi nap szürkeségébe, lassan kezd összeállni a kép. Igaz, még meglehetősen elmosódott minden, a kirakóban sok darab még nem került a helyére…. Miért is töltöttem az előlem elszökött napsugaras, forró nyarat szinte magatehetetlenül, mankózva és egy kerti székhez szögezve ahelyett, hogy az unokáimmal pancsoltam, sétáltam, úsztam, kergetőztem volna; ahelyett, hogy távoli városok levegőjét szívtam volna be, vagy varázsos tengerpartok homokját pergettem volna ujjaim között – igaz, ez utóbbinak voltak bizonyos anyagi korlátai is. De tény, hogy évtizedek óta először úgy telt el a nyár, hogy nem merültem el sem a Velencei-tó zavaros szürke vizében, sem a Tisza selymes sodrásában, csak nyűglődtem, fájdalomcsillapítókkal beetetve, mint egy partra vetett hal. Különös módon ugyanakkor még erről a csődbe ment nyárról is maradtak szép emlékeim: a reggel fényei a kert füvén, a mályva körbejáró árnyéka, a kertünkbe települt szentjánosbogarak lámpácskái.

És a kórház? Már-már meghitt nosztalgiával emlékezem vissza a kórházra, ahol sok különleges emberrel hozott össze a sors, ahol minden órának, minden napszaknak megvolt a maga jellegzetes, ismerős hangja és illata, ahol egyfajta különös, lebegő állapotban vertem el kilenc napot – kilenc értékes napot a júliusból! Pedig látszólag csak annyi történt, hogy bicikliztünk az Unokával. Még csak nem is bicikliztünk, mindössze biciklizni indultunk – de csak a sarokig jutottunk.

A legjobban a délutánokat szerettem a traumatológián, amikor már elcsitult a nővérek papucsainak csattogása, nem zörögtek hordágyakkal a folyóson, nem csöngtek a nővérhívók és a mobilok. A hajnali öt óra óta tartó folyamatos zakatolás, zajongás és zsibongás egy rövid időre elcsendesedett, a fájdalmaktól nyögdécselő betegek is elbóbiskoltak; ezek voltak a nyugalom pillanatai.

Az első nap a döbbeneté volt: hogy kerülök én ide?! Ez meg sem történt! Ez nem történhetett meg, ez nem velem történt meg!

A döbbenet nyomában nagyjából a második napon jönnek az éjfekete gondolatok: ez a vég!, lehullott az álarc: kiderült, hogy nem vagyok jó semmire, nagymamaként leszerepeltem, ön- és közveszélyes vagyok, csalódást okoztam a férjemnek, aki – dacolva előéletemmel, életkorommal – így is vállalt, nagymamaként, és feleségül vett; cserébe pedig én tönkretettem a nyarát, miként a lányomét is, a famról és az unokáimról nem is beszélve.Mi maradt nekem: járókerettel, nyögdécselve vergődök el a vécéig – hála az égnek, magas ülésű! –, ennyi az örömöm. A fájdalmakkal teli második nap, a műtét utáni nap a tagadásé, abban a rövid időszakban, amikor ébren van az ember.

A harmadik nap az elfogadásé: megtörtént, és velem történt meg. De az elfogadás nem jelent helyeslést vagy beleegyezést, sőt, az ember csak a vérlázító igazságtalanságot érzi: hiszen a nyaralás második napja volt, az unokás nyaralásé, amit oly sok szervezés, készülődés, tervezés előzött meg, és némi szorongás is. Miféle szorongás? – ráncolja szemöldökét a nyájas olvasó, hiszen az unokás nyaralás a legfőbb élvezet, maga a földi paradicsom, csupa móka és kacagás. Igen ám, de nem az én esetemben, aki tele vagyok aggodalommal, megfelelési kényszerrel, amihez még társul a szerintem egészséges, mások szerint túlzott önzésem, a félelem, hogy a megszokott napirendem, életritmusom feldúlása képes kibillenteni a lelki egyensúlyomból. És akkor még ott a férjem, aki csak tavaly lett a férjem.

Magdi barátnőm vette a fejébe, hogy minket az Isten is egymásnak teremtett, és addig mesterkedett, amíg özvegy gyerekorvos barátjukat, a férje teniszpartnerét össze nem hozta velem; de már jó előre reklámozta, mondván: jó ember, csendes, okos, vonzó, hozzá még gyerekorvos, mit akarok még? A kampány, persze, azonnali ellenérzéseket szült, de egy balatoni csoportos nyaralás és az Unoka, pontosabban az Unoka egyik súlyosnak tűnő betegsége mégiscsak összehozott bennünket. Igen ám, de férjem csak a rendelőben kedvelte a gyerekeket, a való életben a vérmérsékletéhez képest túlságosan hangosnak és mozgékonynak tűntek – lévén ő maga gyermektelen és unokátlan, enyhe pánikkal készült arra, hogy apró gyerekek szállják meg kis nyaralóját, amit a két kezével épített a Velencei-tó üdülőövezetében, egy csendes, a víztől távol eső utcában. Két élénk, öt év alatti unoka még egy vér szerinti nagyapát is képes kibillenteni a nyugalmából, de a Gyerdekdoki nem volt vér szerinti, ráadásul csak nemrég vált a család tagjává, mondhatni: tanuló üzemmódban működött; márpedig a mi családunk tartogatott meglepetéseket a mégoly jóindulatú, de készületlen csatlakozónak.

Már az időjárás sem kedvezett a családi vakációnak, lehűlt az idő, a tó hőmérséklete már-már fagypont alá esett, így az a tervem, hogy egész nap a strandon pancsolunk, eleve kudarcra volt ítélve. Pedig erről sokat ábrándoztam: hogy majd a hátamra veszem az Unokát, a régi fút – mert azóta született egy újszerű kislány is – és beúszom vele a nádashoz, ahogy annak idején beúsztam a gyerekeimmel a hátamon a Tiszába, be, egészen a bójához, miközben a nyakamba kapaszkodtak és sikongattak; de ezt a tervet ezúttal el kellett vetni. Felmérve a lehetőségeket beszereztem a Velencei-tó nyári programfüzetét, tanulmányoztam a kulturális kínálatot, a hajók menetrendjét, egész listát állítottam össze alternatív programokról, és a listán, sajnos, szerepelt a biciklizés is. Az ötvenedik születésnapomra kaptam a gyerekeimtől a piros Camping kerékpáromat – igaz, én sugalltam nekik, és ők botor módon hallgattak a sugalmazásra. Tavaly nyáron sokat fejlődtem, a Gyerekdokival biciklizgettünk a környéken, ő csiszolta a technikámat, noha nem azzal volt a gond, hanem az egyensúlyérzékemmel, ami éppúgy hiányzott belőlem, mint a tájékozódás varázslatos képessége. De, gondoltam, technikával előbb-utóbb csak szert teszek arra a magabiztosságra, amivel már a négyéves Unokám is rendelkezett, amikor először megindult a kétkerekű biciklijével, és egyből dombról le. És rögtön suhant rajta! De most nem érdekelte a bringája, nyár lévén fürödni akart a tóban, nehezen törődött bele, hogy ez dzsekiben nem fog menni.

Az Unoka kicsit elszontyolodva üldögélt az első este a teraszon, de a Gyerekdoki mesélt neki a szentjánosbogárról, amely mint apró lámpás világít az éjszakában, és manapság már nagyon ritkán mutatkozik, de épp a mi kertünkben bukkant fel egy pár ezen a tavaszon; a Gyerekdoki tippje szerint férj és feleség. Ekkor – mondhatni, a nyár folyamán utoljára – valóra vált a vágyam, mert a terülő fenyő ágai alatt kigyulladt a két kis lámpás, mocorogtak, kergetőztek a szentjánosbogarak az Unoka és az Unokalány legnagyobb megelégedésére. Mégiscsak jó lesz ez a nyaralás – gondoltam magamban, mert az ember annyi mindent gondol.

Másnap kibukkant a nap, és mi újkeletű optimizmussal indultunk a hajóállomáshoz a lányommal és gyermekeivel, hogy elhajókázzunk a Szúnyogszigetre, miközben a Gyerekdokit otthon hagytuk, konkrétan a teraszon egy nagy adag zöldborsóval: úgy pucolta, mint egy testes, őszülő Hamupipőke.

Miután a hajóról az Unokalány majdnem belezuhant a tóba, aminek ő és az Unoka nagyon örült, és az anyjuk, aki a lányom, velük kacarászott, csupán az én szemem előtt játszódott le a jelenet végzetes verziója: az Unokalány elmerül a szürkésen hullámzó tóban, én utána vetem magam, de nem találom, hiába keresem a hínárok között; ment nálam a belső katasztrófamozi, színes, 3D-s verzióban, és csak üggyel-bajjal tudtam leállítani. Ám utána a szigeten előbújt a napok óta gördülő sztrájkot folytató nap, láttunk kanalas récét, kócsagot meg sast. Más említésre méltó esemény nem történt, és mint minden kiruccanás után, nem győztünk betelni a jó érzéssel, hogy tartalmas időtöltés után épségben hazaszállítottuk az élénk, örökké izgő-mozgó apróságokat. Mert az emberben, legalábbis bennem, örökké ott rágcsálja az idegeket a rémület és az aggódás, hogy a kicsik leesnek a fáról, vagy belelépnek egy üvegszilánkba, vagy megcsípi őket egy darázs, egyszóval lesújt rájuk valami orvul leselkedő veszély. Ki gondol arra, miközben teljes erejével az unokái testi épségén őrködik, hogy neki lehet valami baja? Ilyen nagymama szerintem nincs, pedig ezen is nagyon el kellene gondolkodni. Nem is tudom, készült-e már valamiféle statisztikai kimutatás azon sérülésekről, balesetekről, amelyeket a nagymamák az unokáik őrzése közben szenvedtek el. Engem, speciel, érdekelne…

Pataki Éva

Pataki Éva

A kitűnő zöldborsó-ebéd után a lányom és én együtt aludtunk el a gyerekekkel. Az együttes alvás fogalmát még anyám vezette be, aki egyrészt mint a neves pszichológus, Mérei Ferenc tanítványa, hitt az „együttes élmény” fogalmában, másrészt nagyra értékelte az alvásban rejlő lehetőségeket: ha épp depressziós volt, akkor azért, ha jól volt, akkor bölcs belátásból. Nemegyszer fölvetette, ha meglátogattam – már különköltözésem és családalapításom után –, hogy mi lenne, ha együtt szunyókálnánk kicsit. Imádtam anyám mellé heveredni a szülői dupla ágyra, még felnőttként, anya-koromban is, sőt, akkor tudtam csak igazán értékelni azt a békét és biztonságot, amit alvó anyám testi közelsége jelentett. Ő nagyon tudott aludni, semmi hortyogás, szörcsögés, csak a megnyugtató, mély, egyenletes légzés; hogy az altatójától-e vagy a maga őstermészetéből kifolyólag, az ma már kideríthetetlen. Követve az anyai, lányom felől nézve nagyanyai példát, együttesen aludtunk, majd arra ébredtünk, hogy a Gyerekdoki már elmosogatott, és csendben beszólt, hogy vár minket a kocsmában.

Pataki Éva: …és megint nagymama – Továbbfejlődésregény
Atheneum Kiadó, Budapest, 2014