Gondolkodásra késztető | Alfonso Cruz: Kokoschka babája

Lengyel Szilvia |

Ne várjunk regényt, egybefüggő történetet. Amint erről lemondtunk, élvezni fogjuk a könyv töredezett, több síkon mozgó valóságát. Vagy fikciót – mikor mit. A határvonal keskeny, sokszor nagyon el kell gondolkodni, éppen melyik oldalon állunk.

Alfonso Cruz (a könyv belső borítójának leírása lapján) igazi reneszánsz ember. Grafikus, író, rendező, zenész, és nem csupán sokféle hangszeren játszik, de még énekel is. Ez egy kicsit sok. Hogyan lehet ennyi mindent egyformán jól csinálni? Végezvén a könyv elolvasásával aztán rákerestem erre a fura figurára, és nagy meglepetésben volt részem. Ugyanis minden munkássága szép, kerek egészet ad ki. A zenéje is jó, a videoklipek tökéletes látványt nyújtanak. Grafikái díszítik a Kokoschka lapjait is, legalábbis az elején – aztán valamiért elfogynak. Viszont ezek is pont ugyanazt a különös világot mutatják, mint Cruz minden munkája. Tényleg ennyi minden megy neki? Már csak azt nem tudom, ha az ő napjai is 24 órából állnak, hogy a fenébe csinálja? Merthogy ráadásul sokat is ír.

• Olvass bele!
  

A cselekmény a valaha valóban élt szereplők laza, sokszor nagyon távoli kapcsolatának érintkezési pontjai körül kering. De a legfontosabb nem is a történet, hanem a mondanivaló lecsapódása az olvasóban, meg a szerzőt, vagy legalábbis a könyvet jellemző, kifordított világnézet. Egy rész E. T. A. Hoffmann és két rész Bulgakov, koktélként. (Nem keverve, összerázva.) Cruz is mond szentenciákat, de ezek nem ránk erőszakolt okosságok, hanem a sorok között szerénykedő jópofa, könnyed elmélkedések. Sokkal valódibb, hihetőbb gondolatok, mint amiket Coelhótól kapunk.

»Súlyos tölgyasztalt állítottak a nagyapám háza elé (aki sírásó volt). A bejárat mellett álló tölgyfa árnyékot vetett, és nem kért cserébe semmit – ahogy egyébként az emberek szokták. Tisztán kivehető volt élet és halál egybekeveredése, a halott tölgyé, amelyből asztal lett, és az élőé, amely árnyékot ad.«

A festő Kokoschka megbízásából készíttetett, Alma Mahlert imitáló bábu fogalmazza meg a könyv alapvető mondanivalóját: a valóság és a képzelet játszmáit. Mire ez a bábu – a mű közepe táján és rövid időre – megjelenik, már el is felejtettük, hogy korábban azt hittük, erről szól majd a könyv. A tulajdonképpeni kérdés: hogyan hat vissza a kitalált világ a valóságra, amit jól mutat be ez a babába injektált szerelmi csalódás.

És Cruz még humoros is!

»– Ha Isten bezár egy ajtót, kinyit egy ablakot – szólt közbe Marlov.

– Hát tudja, Marlov úr, ez a dolog Istenről nekem nem mond semmit. Én nem úgy hiszek, ahogy az emberek általában. Szerintem, ha Isten kinyit egy ablakot, akkor azt azért teszi, hogy kiszellőztessen.«

A kötet tagolása is jócskán eltér a megszokottól. Szellős, néhány oldalas fejezetek kiemelt címekkel, sokszor előzetes magyarázattal, összegzéssel. Vagy valamiféle írással, mert az a szellemes cím például, hogy: „nem gyakorló ateista vagyok”, éppenséggel a szövegből kiragadott részlet.

Az a megközelítés, hogy az olvasó – akarja vagy sem – alkotótársa a regényírónak, kiviláglik egy meglehetősen körmönfont, ám logikus magyarázatból. Az alábbi néhány bekezdés ismeretében nagyobb empátiával fordulunk Cruz könyvéhez.

»– Nagyon megdöbbentő, hogy Matthias Popa még azelőtt megírta ezt a könyvet, hogy én megszülettem, és pont egy lányunokát képzelt el magának. És még ennél is megdöbbentőbb, hogy ezt az unokát pont úgy hívják, ahogy engem. Hogyan lehetséges ez?

– Tudja, Varga kisasszony, ez itt, az asztalon egy pakli kártya. Ha megkeverem, és a kezébe adom, akkor a kisasszony nem azt fogja várni, hogy a pikk ászt a pikk kettes kövesse, majd a pikk hármas, a pikk négyes, a pikk ötös, a pikk hatos, a pikk hetes, a pikk nyolcas, a pikk kilences, a pikk tízes, a pikk bubi, a pikk dáma, a pikk király. Amit pedig a káró ász, a káró kettes…

– Igen, értem. Ezek szerint nem volt megkeverve.

– Dehogynem. Ebből indultunk ki az elején. Azt mondtam magának, hogy ha jól megkeverve a kezébe adnék egy pakli kártyát, a kisasszony nem azt várná, hogy ebben a sorrendben találja majd a lapokat. Mindazonáltal annak, hogy ilyen felállásban kerüljön a kezébe a pakli, pont annyi az esélye, mint bármely más sorrendnek. A többi pakliról azt gondoljuk, meg vannak keverve, ám erről a sorrendről nem ezt véljük. Ez azért lehet, mert úgy hisszük, egy pakli kártyát mindössze csupán néhányféleképpen lehet összeállítani. Akkor se hinné el senki, hogy meg van keverve, ha például az összes ász, majd az összes kettes, hármas, négyes, ötöd, hatos, hetes, nyolcas, kilences, tízes, bubi stb. következne egymás után. Vannak olyan kombinációk, amelyeknek jelentést tulajdonítunk. Ezért azt hisszük, hogy ezek nem lehetnek a véletlen művei. Úgy véljük, minden bizonnyal csalás történt. És ha a kártyák beazonosítható kombináció nélkül kerülnek a kezünkbe, akkor azt mondjuk, rendesen meg vannak keverve. Közbeszólt a véletlen. Ám ez csak akkor történhet meg, ha az a sorrend, amelyről azt állítjuk, hogy a létrehozásához a paklit jól meg kellett keverni, semmit se jelent a számunkra. Viszont az a tény, hogy semmit se mond nekünk ez a sorrend, még nem azt jelenti, hogy ne lenne éppúgy összeállítva, mint az első sorrend, csak épp általunk nem ismert normák szerint, a pikk ász, pikk kettes, pikk hármas, pikk négyes, pikk ötös…

– …hatos satöbbi. De mégis mire jó mindez?

– A pakli lapjai néha olyan sorrendbe állnak össze, amelyet fel tudunk ismerni, meg tudunk érteni. Azt mondjuk róla, hogy jelent valamit, vagy azt, hogy a véletlen műve, mindenesetre olyasvalami áll ilyenkor össze, amit meg tud magyarázni az elménk, ahol fel tudja ismerni az összefüggéseket. A többi éppúgy jelent valamit, de ezek túl bonyolultak a mi felfogásunk számára. Az, hogy a kisasszonyt a Kokoschka babájában Adele Vargának hívják, ugyanilyen történet lehet: egy olyan pakli került a kezébe, amelynek jól felismerhető a kombinációja. Megesik az ilyesmi, Varga kisasszony. Vagy az is lehet, hogy a nagyanyja győzte meg róla az apját, hogy ezt a szép nevet adja magának. Amit Popa megírt a könyvében. Ha ez így történt, akkor felejtse el a kártyapaklikat. Ebben az esetben túlbonyolítanák a történetet.«

Minden tekintetben újszerű a Kokoschka babája. Tele van szokatlan elemekkel, és legjobban az foghatja meg az olvasót, hogy bár Cruz majdnem mindenkitől különbözik, gondolkodásmódja mégis homlokcsapkodós: Aha! A Kokoschka kész felüdülés.

Alfonso Cruz: Kokoschka babája
Fordította: Bense Mónika
Typotex Kiadó, Budapest, 2014
282 oldal, teljes bolti ár 2790 Ft
ISBN 978 963 279 407 5

*******

A könyv kiadói fülszövege

Oskar Kokoschka, a festő annyira bele volt bolondulva Alma Mahlerba, hogy amikor véget ért a kapcsolatuk, készíttetett egy élethű babát, amely szerelme minden egyes részletét hűen lemásolta. A bábkészítőnek írt levelébe, amelyet a babához mellékelt, és amelyet pontos leírással ellátott rajzok kísértek, még azt is belevette, hogy a bőrnek mely ráncait tartja nélkülözhetetlennek.

Kokoschka, aki nem akarta véka alá rejteni a szenvedélyét, a városban sétálgatott a babával, eljárt vele az operába. Egy nap aztán elege lett belőle, a fejéhez vágott egy üveg vörösbort, és a baba a szemétbe került. És innentől kezdve sok ember sorsában töltött be létfontosságú szerepet, olyan emberek életében, akik túlélték a második világháborúban a Drezdára hullott négyezer tonna bombát.

Alfonso Cruz (1971) sokoldalú figura: nem csak író, hanem kiváló grafikus és közismert zenész is egyben. Könyveit saját alkotásai díszítik, de számtalan mesekönyvet is illusztrált már, és ezen kívül még animációs filmeket is rendez. A bluesos, swinges dalokat játszó The Soaked Lamb nevű zenekarban gitározik, bendzsózik, ukulelézik, vagy ha kell, hát énekel. Írói karrierje 2008-ban indult az Isten húsa (A Carne de Deus) című regényével. Nagyon termékeny alkotó, írásaival számos portugál díjat nyert már. Legjelentősebb nemzetközi sikere, hogy a Kokoschka babája 2012-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját.