1 | A mindenség elméletének nyomában
1980 * Az angliai Cambridge központjában van néhány keskeny utcácska, amelyet látszólag nem érintett meg a huszadik, illetve huszonegyedik század. Az itt álló házak és épületek különféle korszakokat képviselnek, és amint befordulunk egy forgalmasabb főútvonalról valamelyikükbe, a múltba lépünk. Ódon egyetemi épületek között kanyargunk, vagy éppen középkori templomok, templomkertek és egykori malátacsíráztatók között haladunk. A hasonlóan régi, de jóval forgalmasabb főutak zaja ide alig szűrődik be. Majdnem tökéletes a csend. Madárdal, léptek koppanása, halk beszélgetés hallatszik csupán. Tudósok és diákok koptatják az utcák kövét évszázadok óta.
A Stephen Hawkingról szóló első, 1990-ben megjelent könyvem története éppen egy ilyen kis utcácskában, a Free School Lane-en kezdődött. Ez a Bene’t Streetről ágazik el a St. Bene’t-templom tizenegyedik században épült harangtornyának tövében. A kis utcában ma is ugyanúgy hajlanak ki a virágok és bokrok ágai a templomkert vasrácsai között, mint húsz éve, és bizonyára már évszázadok óta. A rácshoz láncolt biciklik is ódon hangulatot kölcsönöznek a helynek. Egy kicsivel arrébb, a jobb oldalon fekete terméskő fal áll keskeny, résszerű ablakokkal. Ez a tizennegyedik században épült Corpus Christi College udvara, a legrégebbi kollégiumi udvar Cambridge-ben. A fekete falnak háttal, egy gótikus kapubejáró mellett magasan a falon van egy tábla, melyen ez áll: The Cavendish Laboratory. Ez az átjáró – mely különös módon bújik meg ebben a középkori utcácskában – és a mögötte megnyíló tér egy jóval fiatalabb korba vezet bennünket.
Nyoma sincs már a tizenkettedik században itt állt rendháznak vagy a fáknak és a virágoknak, melyek benőtték az egykori rendház maradványait. Ehelyett barátságtalan, gyárépületszerű létesítmények tornyosulnak az aszfalt fölé oly nyomasztóan, mintha csak egy börtönben volnánk. Beljebb haladva a helyzet csak fokozódik: bár a húsz év előtti állapotokhoz képest új, modernebb épületeket is találunk, ám ezek csillogó üvegfala továbbra is jobbára a régebbi csúf épületeket tükrözi vissza.
1974 előtt, mikor is a Cambridge-i Egyetem felépítette az „új” Cavendish Laboratoryt, egy évszázadon át ez az épületegyüttes adott otthont a világ egyik legkiemelkedőbb fizikai kutatóközpontjának. J. J. Thomson e falak között fedezte fel az elektront, Ernest Rutherford itt tárta fel az atom szerkezetét — és a listát még hosszasan folytathatnánk. Mikor a kilencvenes években ide jártam előadásokra (mert 1974-ben nem mindent költöztettek át az új Cavendishbe), a hatalmas fekete táblákra még fehér krétával írtak, a táblákat pedig zajos, kurblival működő szerkezetek mozgatták fel és le, így biztosítva elegendő helyet a fizika előadások végeláthatatlan egyenlet-levezetéseinek.
Szintén itt található a már jóval modernebb Cockcroft előadóterem. 1980. április 29-én tudósok, vendégek és az egyetem vezetői foglaltak helyet a meredek padsorokban, a kétemeletnyi magas táblával és vetítővászonnal szemközt – még jóval a PowerPoint megszületése előtt jártunk. A matematika új Lucas professzorának, a harmincnyolc éves matematikus-fizikus Stephen William Hawkingnak a beiktatási beszédére érkeztek, akit az elmúlt ősz folyamán neveztek ki ebbe az előkelő pozícióba.
Hawking barátai és munkatársai tapintatlan kijelentésekre számítottak, és ez alkalommal sem kellett csalódniuk. Az előadás címe egy kérdés volt: Is the End in Sightfar Theoretical Physics? (Az elméleti fizika vége a láthatáron?) Hawking az igenlő válasz mellett érvelt. A professzor lenyűgöző utazásra invitálta hallgatóságát keresztül téren és időn, hogy felleljék a tudomány Szent Grálját: az elméletet, amely megmagyarázza az egész világegyetemet és mindent, ami benne történik – azt, amit egyesek a mindenség elméletének is neveznek.
Látva a kerekes székében csendben ülő Stephen Hawkingot, mialatt egy tanítványa felolvasta az előadását, az őt nem ismerők azt gondolhatták, hogy talán nem ő a legalkalmasabb vezető egy ilyen kalandos utazásra. Ám a hallgatóság zöme tisztában volt vele, hogy az elméleti fizika Hawking számára menekvés egy olyan börtönből, mely sokkalta nyomasztóbb, mint bármi, amit a régi Cavendish Laboratory falai közé képzelhetnénk. Betegsége, mely egyetemi évei alatt, a korai húszas éveiben támadta meg, fokozatosan hatalmasodott el, és a korai halál rémével fenyegetett. Hawkingnak amyotrophiás lateralsclerosisa van, amit főképp az Egyesült Államokban még Lou Gehrig-betegségként is ismernek, a New York Yankees baseballcsapat híres játékosa után, aki ebbe halt bele. [Újabb bizonyítékok szerint Gehrignek mégsem amyotrophiás lateralsclerosisa volt, hanem egy ahhoz hasonló betegségben szenvedett.] A kór Hawking esetében viszonylag lassan terjedt, ám mire Lucas professzorrá nevezték ki, már nem tudott járni, írni, de még a fejét sem tudta felemelni, ha az előrebukott. Beszéde csak az őt legjobban ismerők számára volt érthető. A beiktatási beszéde jó előre, hosszasan és körülményesen lediktálva készült, hogy egy hallgatója felolvashassa azt. Ám Hawking akkor sem volt, és ma sem munkaképtelen. Aktív kutató matematikus és fizikus, akit sokan már akkoriban is a legnagyobb elmének tartottak Einstein óta. Az 1663-ban alapított Lucas professzori cím rendkívül tekintélyes pozíció a Cambridge-i Egyetemen. E professzori szék második tulajdonosa Sir Isaac Newton volt.
Hawkingra jellemző, ahogyan ezt a magas pozíciót éppen egy, a saját szakterülete végét megjósló előadással foglalta el. Azt mondta, jó esélyt lát arra, hogy a mindenség elméletét még a huszadik század vége előtt megalkotják, s ezután a hozzá hasonló elméleti fizikusok számára kevés tennivaló marad.
Mióta székfoglaló előadását megtartotta, sokan a mindenség elméletének a megalkotására irányuló küldetés zászlóvivőjének tekintik. Ám ennek az elméletnek az alapjául Hawking nem saját elméleteinek egyikét nevezte meg, hanem az N = 8 szupergravitációt, melytől abban az időben sok fizikus remélte, hogy képes lehet egységesen leírni a természet erőit és a világegyetem összes részecskéjét. Hawking nem mulasztott el rámutatni arra, hogy munkássága csupán kicsiny szelete egy sokkalta nagyobb és igen régóta folytatott vállalkozásnak, melyben számos fizikus vesz részt a világ minden tájáról. A bennünket körülvevő világ megértése iránti vágy bizonyára egyidős az ember öntudatra ébredésével. Mióta csak először tekintett ember az égre és természeti környezetünk rendkívüli sokféleségére, mindezt próbálta megmagyarázni – előbb mítoszokkal és a vallással, majd később a tudomány segítségével. Talán ma sem vagyunk közelebb a végső megfejtéshez, mint távoli őseink, de sokan szeretnék ezt gondolni. Közéjük tartozik Stephen Hawking is.
Hawking életének története és tudományos munkássága is tele van paradoxonokkal. A dolgok gyakran nem azok, aminek tűnnek. Ebben a történetben a vég gyakran a kezdet, a kegyetlen körülmények pedig a boldogság forrásává lesznek, míg a siker és hírnév sokszor nem. Két, külön-külön ragyogó és kimagaslóan sikeres tudományos elmélet egyesítve értelmetlen eredményre vezet, az üres tér egyáltalán nem is olyan üres, a fekete lyukak pedig távolról sem feketék. A mindent egyesítő elmélet utáni kutatás a huszonegyedik századra valójában egy nagyon is széttöredezett képet tárt elénk. Majd mindezek tetejébe, a legparadoxabb módon, egy ember, akinek a megjelenése megdöbbenést és szánalmat vált ki, vidáman vezet bennünket oda, ahol a tér és idő határainak lenniük kellene, ám nincsenek.
Bárhonnan és bármilyen léptéken is nézzük a világegyetemet, a valóság – ha Hawking megengedi, hogy ezt a szót használjam – meghökkentően bonyolult és megfoghatatlan, néha idegen, gyakran nem könnyű felfogni, és az események sokszor prognosztizálhatatlanok. A saját világegyetemünkön túl számos további világegyetem is létezhet. A huszadik század vége jött és elmúlt, ám senki sem fedezte még fel a mindenség elméletét. Mit jelent ez Stephen Hawking jóslatára nézve? Vajon valóban képes lehet egy tudományos elmélet mindent megmagyarázni?
Fordította: Sódor Ádám
Kitty Ferguson: Stephen Hawking élete és világa
Kossuth Kiadó, Budapest, 2015
Posted on 2015. január 31. szombat Szerző: olvassbele
0