Lehetséges múltak | Kőrösi Zoltán: Szívlekvár

Posted on 2015. január 30. péntek Szerző:

1


KőrösiZ_Szivlekvar-bor180Tóth Zsuzsanna |

Elöljáróban el kell mondanom, hogy csak nagy ritkán olvasom el előre a fülszövegeket, hátoldalakat, ha általam már ismert szerző új könyve kerül kezembe. Most eléggé megjártam ezzel a szokással. Kőrösi Zoltán új könyvében megtréfált. Már kezdtem kételkedni emlékezetem megbízhatóságában. A meglepő című regényben ugyanis elindul a Magyar család története, ám az oda- s visszatérő szálakban ez a múlt (s általa némileg a jelen is) – folyton változó.

Kifejezetten izgalmas a felvetés – miután felfedezed a rendezőelvet –, hogy mennyi érvényes múltja lehet(ne) egy embernek. Kőrösinél a sorsok, az elképzelhető életgyökerek egymásba olvadása olyan észrevétlen, hogy eleinte többször vissza kellett lapoznom, és értelmeznem az olvasottakat; nem, nem tévedtem, az előzőleg megkezdett verzióban nem így történt. Aztán kivilágosodott.

A Szívlekvár (és Kőrösi) elbeszélője, a Papa, harmadik Magyar Sándor mesél, főként elődei és a maga életéről. Ezek a történetek tökéletesen hihetőek, érvényesek, cseppet sem szürreálisak. (Nem úgy, mint a mesét kiváltó helyzet, amely kissé elemeli a valóságtól a történet síkját.) Papa variálja a sorsokat, mintha beleépítené a saját életébe a különböző lehetőségeket. Játszik. Néhol alig változtat, másutt többet.

A sztoriba épülnek, azt variálják a kor hallott, vagy csak elképzelhető sorsmeséi. Némely életszilánk szinte a bőrünk alá fúródik, fájdalmas, szúr, mégis ahányszor újrakezdi a történetet, hiányozni kezd a régi, mert még olvasnád/hallgatnád tovább. Mesélés közben a magyarországi eseményeken túl – eleinte idegen szálként, aztán egyre érdekesebben az eredeti textúrába szőtten – rálátunk távoli, ám mégis rokon életekre is, amelyeket egy végül nálunk otthonra lelt orosz asszony sorsán keresztül ismerünk meg. A részekben is jóleső elveszni, s mire az egész összeáll, ott az olvasói vágy, hogy még, még, még – olvasni tovább.

Ha meg szeretném határozni a műfajt, talán történelmibe ágyazott családregénynek titulálnám. Az is nyilvánvaló, hogy akár önéletrajzi ihletésű is lehet. (Persze, hasonlókat gondoltam a Milyen egy női mell, meg a Szerelmes évek megjelenésekor is.) A regény Magyarjai gyökereiket tekintve egyáltalán nem magyarok, de magyarok akarnak lenni. Tudom, nevetséges és hiábavaló napjaink történései közben – egy regényről írva – arról elmélkedni, hogy ki a magyar, ki nem, ki mióta, és egyáltalán, honnan számíthatjuk. Mégsem tehetem meg, hogy legalább ne utaljak a regény ilyen vonatkozásaira. Fontos kérdések ezek. Elgondolkodtatóak. A szerző (noha nem direktben kérdez) már-már örkényi válaszokat ad ezekre a gondolatfutamokra.

Magyarjai több-kevesebb ambícióval bukdácsolnak a történelemben, főként a 20. században – s itt írhatnék véres és kevésbé véres, embert próbáló évtizedeket is. Ám, ha jól meggondolom, a regényben megmutatott, öt emberöltőt egybeszövő idő alig kínált békés epizódokat. A kavargó történet(ek)ben megpróbáltatások, hűségek, hitek és megcsalatások, világ-váltások, -égések és forradalmak mutatkoznak meg. Mindeközben a szerző általában kerüli a tragikus felhangokat (óhatatlanul akad persze), inkább afféle közép-európai groteszk mintázattal mesél.

Számos tanulságos citátumot ragadhatnék ki a könyvből, szállóigeként hasznosíthatókat. Ilyeneket például; „Az ember a legalkalmazkodóbb állat…”, „az idő lényege éppen a változás”; vagy épp ez: „…eldönthetetlen, hogy a múlt felől törekszel a jelenen át a jövő felé, avagy a jövőből csorogsz reménytelenül a jelenen át a múltba.” Nekem fontos volt a következő is: „Ha húszévesen nem voltál kommunista, akkor nincsen szíved, ha ötvenévesen is az vagy, nincs eszed.” (Mielőtt bárki elhamarkodott véleményt formálna – ezek egy, a könyvben szereplő, a Szovjetunióban szocializálódott, rendkívül hányattatott sorsú ember szavai.) Számomra ez azt is jelenti, hogy az emberi élet bizonyos pontjain a hit és a lelkesedés kell hogy domináljon, ám el kell jönnie (később) annak az életkornak is, amikor az ifjúságból mintegy kijózanodva, a ráció kerekedik felül. És azt is, hogy tévedéseink is hozzánk tartoznak.

Kőrösi, miközben hű a tényekhez, játszik a történelemmel. Adott kereteken belül kínálja fel az alig és mégis különböző életutak lehetőségét. Ahhoz is nagyon ért, hogy olvasóit a gyerekkori „megszűnt a külvilág” állapotba helyezze olvasás közben. (Legalábbis engem. Akkoriban még nem tudtam többfelé figyelni, ha olvastam, többször kellett hozzám szólni, mire meghallottam.) Remek mesélő, az olvasó kirekesztheti a valóságot olvasás közben. Kérdés csak az, melyiket? A könyv valóságát, vagy a sajátját – miközben elmerül az egyes szereplőkében, figyelve azt a számtalan regénybe kínálkozó életet, amely fel-felvillan, majd eltűnik a szemünk elől.

Egy Librarius-interjúban Kőrösi úgy fogalmaz, hogy „olyan mintákat kell találni, amit a saját létezésére tud felismerni és értelmezni az olvasó, s közben nyitott ajtókat, árnyékos területeket is hagy a számára, hogy ott folytassa az olvasott világot a saját történetével.” Talán ez a titka regényeinek; a hol kinyíló, hol becsukódó ajtók huzatos világa; ahol álmaink, életünk és múltunk (múltjaink) lebbenő függönyei között magunkra ébredhetünk.

És ha már őt idéztem, hadd vegyem kölcsön még egyszer szavait, ezúttal Laik Eszter interjújából, és utaljak vissza a címre is: „Ha valaki azt kérdezi tőlem, hogy mi az a szívlekvár, akkor rendre azt válaszolom, egy recept az életre, helyesebben a lehetséges élésre, és egy étel, ami roppant vonzó és finom, csak éppen az elfogyasztása jár beláthatatlan következményekkel.”

Igen, a következmények beláthatatlanok. Mégis, csak bátran előre, olvasásra fel!

Kőrösi Zoltán

Kőrösi Zoltán

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Libri Kiadó, Budapest, 2014
432 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
ISBN 978 963 310 5115

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Figyelj, elmesélek neked egy életet” – Magyar Sándor a kisunokájának, a családban immár az ötödik Magyar Sándornak meséli el saját életének és felmenőinek történetét. De nem is egy életet, hanem mindazokat a sorsváltozatokat, amelyek a huszadik századi Magyarországon oly jellemző életutak lehettek.

Így aztán az egyik történetben a nagyapa édesapja nem tér vissza a munkaszolgálatból. Egy másik történet szerint úgy is lehetett volna, hogy a nagyapa édesapja fia születésére szerencsésen hazaérkezik az 1943-as doni áttörés előtt, hogy aztán a családjával Dániába menekülvén egy katonai vonatszerelvény vagonajtaja zúzza halálra. Vagy akár az is megeshetett volna, hogy a nagyapa családját, az Őrségben gazdálkodó Magyarékat 1950-ben kitelepítik a Hortobágyra.

A Szívlekvár meséjében az is megtörténhetett volna, hogy a nagyapa felesége halála után megismerkedik egy Budapesten élő orosz származású özvegyasszonnyal, aki ugyancsak elmesél egy életet valakiről, aki túlélvén a háborút, magyar tolmács lett.

Hogy végül az emberi sorsok miképpen fonódnak egymásba, mire lehet megoldás egy tyúk, mire jó a szívlekvár, s miként gyógyíthatnak a történetek – kiderül Kőrösi Zoltán országhatárokon és évszázadokon átívelő lebilincselő történelmi családregényéből.