Kőrösi Zoltán: Szívlekvár (részlet)

Posted on 2015. január 30. péntek Szerző:

0


KőrösiZ_Szivlekvar-bor180Harmadik Magyar Sándor nagyapja, mint a Monarchia állampolgára, Alexander Markovity néven született a Bánságban, Nagykikindán, abban a háromnyelvű városban, ahol az ő apja sertéskereskedéssel foglalkozott. A szerb disznókupec dédapa a két fia közül a nagyobbikat, Alexandert, amint lehetett, beállította az északra, Magyarországra hajtott szállítmányok mellé, nemcsak azért, hogy kitanulja a kereskedést, hanem azért is, hogy ha mód nyílik rá, fellendítse az eladásokat, akár az eladott jószágok számának a növelésével, akár új tevékenységekkel. Alexander, aki rendszerint Pécsett szállt meg, s visszafelé utaztában olykor több napot is eltöltött a hátát a Mecsek oldalának vető városban, a kínálkozó lehetőségek közül az utóbbival élt. Ebben erősen szerepet játszott az is, hogy az egyik ilyen útján, visszafelé jövet a pesti eladásból megvastagodott pénztárcájával, farsang idején nem csupán megszállt Pécsett, de este elment a nagy hírveréssel megrendezett kereskedelmi bálra.

Ott, a hírneves Hattyú táncteremben ismerkedett meg Makári Ilonával, egy pécsi család legfiatalabb lányával. A magukat büszkén tükeként megnevező Makáriak nem vették örömmel a bánsági szerb kereskedő udvarlását, s nem is igen titkolták a tartózkodásukat. Azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy a következő bálon, a tűzoltóegylet összejövetelén Markovity már jó ismerősként kérje táncra a sápadt bőrű kisasszonyt, majd a második keringőnél nagy merészen már meg is invitálja őt másnapra, a Király utcai Caflisch cukrászdába. A lánynak tetszett a fekete hajú, napbarnított arcú, villogó fogú idegen, és a bontakozó románcnak az se vetett gátat, hogy Makári Kálmán, a zord atya feltételül szabta a szerb fiatalember számára a névmagyarosítást. Sőt, akkor már Alexander odáig ment a lelkesedésben, hogy a Magyar Sándor név felvételét kérelmezte a tekintetes törvényszéktől, s alig öt hónapnyi heves udvarlás után házasságot ezen a néven kötött a pécsi lánnyal.

A számtalan ellenérzés dacára a Makáriaknak el kellett ismerniük, hogy Magyar Sándor tényleg minden kényelmet megadott a feleségének. Első gyermekük születése előtt, a nagy háború kitörését megelőző évben költöztek ki Drávasztárára, ahol akkor még csak mellékesnek szánt elfoglaltságként egy vegyesboltot is nyitottak. A háború azonban nemcsak a határokat rendezte át, hanem a kereskedelmi útvonalakat is, és a sertésszállítások megszűnésével a Magyar család megélhetési forrása egyszeriben a vegyesbolt lett. Néhány héttel a kommün összeomlása után született a gyermekük, második Magyar Sándor, aki ott, a horvátok és magyarok lakta, s hirtelenjében határvidékivé lett faluban nevelkedett. Igazi falusi kisfiú volt, aki ugyan rendszeresen belátogatott a levendulaszagú pécsi nagyszülői házba, de szabadnak a folyóparton, a faluban, a dombokon érezte magát. Nem is igen akart kimozdulni onnan: az elemi után elvégezte a kereskedelmi iskolát Pécsett, ám sok ambíciót nem mutatott, és nem is folytatta a tanulást, hanem amint tehette, átvette a szüleitől a vegyesbolt vezetését. Akkorra egyébként Magyarék már egy jól működő kocsmával és egy időszakosan nyitva tartó étteremmel is kibővítették a boltot. Feleséget is onnan, a faluból választott magának, egy bukovinából áttelepült székely család legnagyobb lányát, Egyed Rózsát vitte a házba. Ezerkilencszázharminckettőben született meg a fiuk, harmadik Magyar Sándor, aki vizesnyolcasként és kifutófiúként el is kezdett dolgozni a családi vállalkozásban, amikor kitört a második nagy háború. Az apja, második Magyar Sándor hamar megkapta a behívóját, másfél év alatt megjárta a délvidéki, majd a keleti harcmezőt is, és dacára a csapkodó villámoknak, mindenhonnan épségben hazatért. Hogy milyen érzés lehetett magyar katonaként visszatérni oda, ahol az apja még szerb kisfiúként nevelkedett, arról a családnak nem beszélt. Igaz, arról se szólt, hogy milyen érzés volt ágyútűzben rohamozni, futóárokban megbújni, s tehetetlenül hallgatni a golyók csapkodását. Nem mintha a halál csak a háborús frontokon találhatná meg az embert: második Magyar Sándor a harcokat szerencsésen vészelte át, a békébe mégse találhatott vissza.

A háború utáni első tavaszon, májusban, bevett szokása szerint egy hajnalon kiment a Dráva partjára, az ártéri erdőbe, hogy megpróbáljon nyulat szerezni a szűkös étrend kiegészítésére. Ritkán tért vissza üres kézzel, ezúttal azonban a felesége és a fia hiába várták haza egész délelőtt.

Lajos, a keresésére indult sánta segéd ott találta meg a folyóparton, ahol nyulakat soha nem lehetett lőni, s ahová vadászember nem is járt.
Arccal az iszapba fordulva hevert, kitárt karokkal.
A különös az volt, hogy a süppedős földön nemcsak lábnyomok nem vezettek a halotthoz, hanem a test szinte belesüllyedt a kavicsos homokba, akárha valahonnan a magasból zuhant volna alá. Zuhanni zuhant is, ha máshonnan nem, hát az élet oldaláról a halálba, hiszen a mellkasát két lövés zúzta szét.
Nem sörétes vadásztöltények, hanem géppisztolyból származó lövedékek.
Megfeketedett alatta az iszap.
Hogy ki lőtte le a drávasztárai boltost, és miért, hogy mire bukkanhatott második Magyar Sándor az ártéri erdőben, vagy kit zavart meg és miben, kit kergetett vagy ki elől menekült, az a hevenyészett és gyorsan lezárt vizsgálat során nem derült ki. Nem volt olyan ritkaság a lövöldözés akkoriban, s nem volt különösebben drága az emberélet sem, kinek lett volna kedve kideríteni az igazságot?

Ha meg túl sokat tudtak volna meg, akkor még az is szorul, aki az igazság birtokába jut.
Második Magyar Sándor vadászpuskája is eltűnt, a gyilkosok nyilván magukkal vitték, mint ahogyan kiforgatták a zsebeit is. Meglehet, csak egy rapsickodó falubéli tette, vagy holmi régi haragos, aki kihasználta az alkalmat. Géppisztolya akkor sokaknak lehetett, ha máshonnan nem, hát a folyó mentén rejtélyesen eltűnt, és soha elő nem bukkant orosz katonák után.
De bárki is volt a gyilkos, ott maradt a kérdés: miként tüntethette el a nyomokat?
Erre senki nem tudott választ adni.

A kocsmát a férje halála után, a nyár beköszöntével második Magyar Sándorné már nem nyitotta ki. Igaz, ha akarta volna, se nagyon teheti, mert akkoriban se Pécsről, se Villányból nem tudtak bort szerezni, és ló, kocsi sem igen akadt, amivel szállíthattak volna. A boltot azért vitte még, ám elgondolkodva a változásokon, s főleg azon, hogy vajon mi várható, fiát, harmadik Magyar Sándort az addig tervezgetett kereskedelmi iskola helyett a pécsi gimnáziumba íratta be. Nem mintha ez ellenére lett volna a fiúnak, sőt nagyon is örült annak, hogy tanulhat.

Nagy szerencse volt, hogy amikor három évvel a háború után minden ígérgetés dacára a vegyesboltot államosították, második Magyar Sándorné boltvezetőként a pult mögött maradhatott, és mivel a család akkor már csak az özvegyet és a pécsi kollégista fiút jelentette, nem kerültek a kuláklistára. Sőt, ezerkilencszázötvenben már annak se volt akadálya, hogy harmadik Magyar Sándor, aki különösen az irodalmat és a történelmet szerette, jelentkezzen egyetemre. Tanár akart lenni, s többé-kevésbé titkolva a dolgot, maga is verseket írogatott. Az már kevésbé töltötte el boldogsággal az anyját, hogy fia a jelentkezését nem a pécsi főiskolára, hanem Budapestre adta be, s az is kiderült, hogy azért a felvétel mégsem olyan egyszerű. A kérelmet az első alkalommal indoklás nélkül utasították el, s nem is maradt más választás, mint hogy a fiú beállt arra az évre a boltba dolgozni. Másodjára pedig, mivel harmadik Magyar Sándor filozófiát szeretett volna tanulni és oktatni, az a válasz érkezett, hogy az új ország építésében effajta tanárokra semmiféle szükség nem mutatkozik. Ellenben, mondta el a nálánál csak néhány évvel idősebb, de a felvételi bizottságban ott ülő tanársegéd az elszontyolodott fiúnak, ha valaki orosz és történelem szakos tanár akarna lenni, az könnyen felvételt nyerhetne.

Sőt, mivel megalakul a Lenin Intézet, ahová vidéki fiúkat és lányokat várnak, még kollégiumi elhelyezést is kaphatna a Ménesi úton.
Vagy ez, vagy a közben kiküldött katonai behívó, ezek között választhatott.
Így történt, hogy harmadik Magyar Sándor végül ezerkilencszázötvennégyben orosz és történelem szakos hallgatóként kezdhette meg egyetemi éveit Budapesten Boldog volt, és lelkes, hamar barátságokat kötött, s nem csupán a tanköri társaival, de a tanszékeken oktató, s náluk, mint kiderült, valóban csak néhány évvel előrébb járó tanárokkal is. Ráadásul harmadik Magyar Sándor imádta a jazzt, s bár ő maga nem játszott semmiféle hangszeren, még énekelni se tudott, de a hétvégeken a többiekkel együtt sorra járták a tánchelyeket, szvingeltek és lovacskáztak. Harmadik Magyar Sándort lenyűgözte a romjaiból újjá éledő főváros nagyvonalúsága, tarkasága és pezsgése, és hétvégéken a legszívesebben le se hunyta volna a szemét, annyira magába akarta szívni a lüktető életet. Politikára mindezek mellett nem is ért rá, arról nem is beszélve, hogy valamiért ösztönösen idegenkedett a reformtörekvéseket dédelgető szervezkedésektől.

Másodéves volt már, a szemeszter kezdetén, amikor elkezdődtek a Petőfi Kör gyűlései, s az oktatás helyett egyre inkább a politikáról folyt a beszéd a szemináriumokon is. Harmadik Magyar Sándor azonban nemigen foglalkozott az effélével, hallgatott a fiatal oktatókra, akik hittek ugyan a reformokban, de mérsékletre intették a forrófejűeket.

Ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikán a bölcsészkariakkal és az intézetiekkel együtt ő is kiment előbb a Bem térre, hallgatták Sinkovits Imrét és a lelkesült beszédeket, énekeltek, majd egymásba kapaszkodva átvonultak a hídon. Úgy alakult, hogy harmadik Magyar Sándor tartotta az egyetem nevét hordozó tábla egyik felét, úgy mentek el egészen a Parlamentig. Éjjel alig aludtak az izgalomtól, és akkor lettek a legdühösebbek, amikor megtudták, hogy a Rádiónál nemcsak lövések dördültek el, de szabályos ostrom zajlott, amely során a felkelők elfoglalták az épületet.
Ők meg kimaradtak ebből!
Másnap, amikor harmadik Magyar Sándor a Nádor utcán sietett egy barátjával, Kozák Lacival, hirtelenjében kinyílt mellettük az egyik szuterén ablaka, és egy kéz nyúlt ki, puskát tartva eléjük.
Fogjátok és vigyétek, sziszegte egy hang.
Fiatal, tüskésre nyírt hajú férfi volt, az arca olyan sápadt, mintha finom penészréteg lepte volna be. Sürgetően nézett fel rájuk.
Fogjátok már!
Harmadik Magyar Sándorék a meglepetéstől szólni sem tudtak, elvették a fatusás puskát.
Az ablak azonnal visszacsukódott.
És most?
Mit most? Siessünk!
Előbb csak a lépteiket szaporázva, majd már futva értek a következő sarokig.
Hirtelen úgy érezték, hogy minden ablakból, minden kapualjból őket figyelik, és hogy bármikor eldördülhet az a lövés, ami véget vet nemcsak a rohanásuknak, de a földi útjuknak is.
Mi csináljunk, kérdezte halálos rémülettel Kozák Laci. A halántékán nagy izzadságcseppek jelentek meg.
Semmit, felelte harmadik Magyar Sándor.
Az ő kezében volt a puska, s most, hogy végre megszólalt, fogta a fegyvert, és odatámasztotta a legközelebbi kapualj kerékvető kövéhez.
Nem látta senki?
Nem tudom.
Itt hagyod?
Hát persze, nem a miénk. Ha ezzel vonulunk a kollégiumba, abból semmi jó nem származhat. De még arra is ráfizethetünk, ha az utcán ezzel lófrálunk.
És ha utánunk jönnek?
Kik? Kik jönnének?
Akiké ez a puska volt.
Rohantak a néptelen utcán egészen a Deák térig, és csak a Duna-partnál nyugodtak meg valamennyire.
Huszonötödikén, amikor feloldották a kijárási tilalmat, harmadik Magyar Sándorék újra bementek az egyetemre. Mindenkinek jókedve volt, rengetegen mesélték, hogy hallották a történeteket a szovjet katonák átállásáról. Micsoda győzelem! Na, ez a proletár internacionalizmus!

A diákok el is határozták, hogy együtt vonulnak ki a délutáni nagygyűlésre, a Parlament elé. Harmadik Magyar Sándor viszont haza akart utazni, az anyjához, mert augusztusban, az aratás idején járt nála utoljára. Onnan, az egyetemről ment a vonathoz, és késő este lett már, mire hazaért.

Az anyja sírva fogadta, hiszen addigra már oda is eljutottak a hírek a budapesti lövöldözésekről és arról, hogy civilek, katonák, diákok haltak meg az utcán. Harmadik Magyar Sándor a faluban maradt november közepéig, és csak a rend helyreállítása után utazott vissza a kollégiumba. Addigra már a Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt irányította az országot, béke és rend volt, és harmadik Magyar Sándor, megfogadva a történelem tanszéken tanító oktatók tanácsát, a kollégiumból az elsők között kérte felvételét a pártba.

Vita és ellenvetés nélkül vették fel, mi több, hangsúlyozták a megfontolt, céltudatos gondolkodását.

Ötvenkilencben fejezte be az egyetemet, és köszönhetően a fiatalabb oktatóival ápolt s többszörösen is megerősített barátságoknak, meg a sok elismerést kiváltó, szorgalmas közösségi és pártmunkának, ellentétben a csoporttársainak többségével, őt nem vidékre irányították, hanem budapesti tanári állást kapott.

A Ferencvárosba helyezték, abba a tanintézetbe, amit több mint nyolcvan évvel azelőtt a hírneves veszprémi püspök, Ranolder János alapított az akkor még főként német ajkú kerületben. Az irgalmas nővérek kezelésébe adott műintézet hivatása az volt, hogy magyar nyelven oktassa az arra érdemes, jóravaló leányokat. Az iskola az államosítás után tanítóképzőként működött, s végül éppen a sajnálatos októberi események előtt egy évvel alakult át fővárosi gimnáziummá, s vette fel a hajdani nagy leánynevelő, Leövey Klára nevét.

Harmadik Magyar Sándor tehát itt, a gimnáziumban, s az elsőként a gondjaira bízott osztályban ismerte meg a későbbi feleségét, Csáki Gizellát is.

A lányosztály tagjai, annak rendje és módja szerint, szinte kivétel nélkül szerelmesek voltak a fiatal és jóképű tanárba, aki nem csupán a történelem és az orosz nyelvi oktatás feladatát látta el a gimnáziumban, de részt vett a sportéletben, sőt a színjátszó kör munkájában is, és szívesen vállalkozott kísérőnek a kirándulásokra. A cserfes és vidám lányok egyike volt Gizella, egy pesterzsébeti pékmester lánya, aki kezdetben ugyan a tanár úr által oktatott orosz nyelv és történelem tárgyak iránt nem mutatott különösebb lelkesedést, viszont annál élénkebb volt az iskolai sportéletben, a szép sikereket arató kézilabdacsapatban és a kirándulások, délutáni összejövetelek megszervezésében. Az érettségi évében kezdtek leveleket váltani, ő és harmadik Magyar Sándor, természetesen szigorúan betartva az illendő tanár-diák viszony szabályait. Mondhatni, kizárólag az osztálykirándulás megszervezése körül felvetődő kérdésekről leveleztek. De hogy azért mindketten nem csupán az érdeklődő és gondoskodó osztályfőnök és a lelkes, szorgalmas diák közti kapcsolatot látták az üzenetváltásaikban, azt híven mutatta, hogy a máskülönben olvasmányélményeket, könyveket ajánló s gyakorta a tanulásra buzdító, illetve jó munkát kívánó levelezésüket felettébb titkolták mindenki, például a tanárok, diákok és a pékmesterék előtt.

Alighanem ez a titokzatoskodás is hozzájárult a romantikához, és az érettségi bálon mint a közös titkukat őrizgető cinkosok táncolhattak egymással. Sőt, nem is kétséges, hogy a szokásosnál többször is együtt táncoltak, talán még az illendőnél is, és Gizellát a lányvécében az osztálytársak azonnal ostromolni kezdték a kérdéseikkel. Harmadik Magyar Sándor azon a nyáron találkozott először az iskolán kívül a volt tanítványával, s rögtön hazáig is kísérte a langyos estében. Akkor még nem tette tiszteletét a pékmesterék kertes kis házában, ahhoz még kellett néhány, egyre oldottabb hangú levél és a nyár közepéig néhány randevú.

A pékmesterék, amikor a lányuk bemutatta nekik a tanár urat, nehezen titkolhatták a zavarukat. Egyfelől ugyan imponált nekik a tanult ember látogatása, hallottak Magyar Sándor jó kapcsolatairól is, másfelől viszont nehezen tették túl magukat az udvarló és a lányuk közötti több mint tíz év korkülönbségen.

Gizella elszántsága azonban elsöpörte az ellenállásukat. Ez az elszánás egyébként olyan meggyőző volt, hogy hamarosan afelől se hagyott kétségeket, hogy az egykori tanár-diák viszony az ősz eleji esküvő idejére teljesen megfordult a szerelmesek között. A Szamuely utcában vettek ki egy albérleti szobát, a lakhely kiválasztását és a beköltözést akkor már teljes mértékben Gizella irányította.

Ősszel pedig harmadik Magyar Sándor megkezdte a következő tanévet, s nap mint nap megfogadta friss neje korántsem tréfás intését, hogy immár házas ember, eszébe ne jusson a szemét a diáklányokon legeltetni.
Nem is jutott.
Gizella dolgozni kezdett az orvosi egyetem klinikáján laborasszisztensként, ám alig két hónap múltán, mint veszélyeztetett terhesnek, pihennie kellett, otthon maradt.

Ezerkilencszázhatvankettőben, a fiuk, negyedik Magyar Sándor születése után még fél évig laktak az albérletben, amikor, felhasználva a régi, egyetemi kapcsolatokat, s hogy harmadik Magyar Sándor a gimnáziumban a párttitkára lett az ottani alapszervezetnek, lakáskiutaláshoz jutottak az Angyal utcában. Itt már igazán berendezkedhettek: lévén külön gyerekszoba, nappali és hálószoba is, szépen és kényelmesen tervezhették meg, mit hozzon majd nekik a jövő.
Drávasztárára ritkán jártak, amíg kicsi volt gyerek, akkor azért, hiszen többször is át kellett szállni a hosszú úton, később meg, amikor már elkezdte az óvodát, onnan nem akarták napokra kivenni. Nagyon is meg kellett fontolni, szombat délután érdemes-e nekiindulni egy olyan hosszú útnak, hiszen vasárnap estére már otthon kellett lenni megint. Legfeljebb a tavaszi szünetből és a nyári vakációból lehetett lecsípni valamennyit, amikor hosszabban időzhettek falun.
Egyed Rózsa nyugdíjasként is ott maradt, dolgozott a falu boltjában, rántott csirkével és pörkölttel várta őket, ha hazamentek. Harmadik Magyar Sándor kivitte a feleségét és a fiát az ártéri erdőbe, a folyópartra. Kirándultak Máriagyűdre, a kegytemplomhoz, vagy Siklósra, a várhoz.

A gyerek másodikos volt már az általános iskolában, amikor két hetet is eltöltöttek a faluban, etették a csirkéket, csónakáztak és horgásztak is. Az egyik ilyen csónakázás során negyedik Magyar Sándor, aki a hosszúkás halászladik elejében gubbasztott, akár egy fázós madár, ahogyan egy perccel előbb még nevetve mondta az apja, egy billenésnél a folyóba pottyant.
Még csodálkozni se volt ideje, elmerült, akár egy kő.
Az apja azonnal utána ugrott és kimentette, háton úszott ki vele a partra, a fiát a mellkasára fektetve vitte magával. A ladikot vagy száz méterrel odébb egy fatörzs megakasztotta, így baj nélkül vészelték át a balesetet, igaz, eltitkolni aztán nem tudták, hiszen a meleg ellenére mindkettejük ruhája csöpögött a víztől és fekete lett a felkavart iszaptól. Különben szép nyár volt. Egyed Rózsa sorra vitte őket a szomszédokhoz, mindenkinek megmutogatta a menyét, a fiát és az unokáját.

Mekkora már, ugye? Sándorka pedig, mintha nem is itt nőtt volna fel, igazi pesti ember lett.

Elutazáskor lesütött húst, csirkéket és tojást pakolt nekik a kosárba, lekvárt és mézet is, jól jön az a pesti élethez.

Vigyétek csak magatokkal, ne vitatkozzatok, tudjuk, hogy ott minden elfogy, édesem.

A nyaralás után egy héttel kapták a táviratot, hogy a hátsó kertben, az állatok etetése közben lett rosszul özvegy második Magyar Sándorné, s mire orvost tudtak volna hívni, meghalt, ott, a baromfiudvarban. Megszédülhetett vagy megbotlott, és ráesett a zsomborra, amiben a tápot vitte hátra, a tyúkok ezért ott szaladgáltak körülötte, próbálták kicsipegetni, amit elértek.

Koporsóját a falu temetőjében helyezték el abba a sírba, ahová egykoron a meggyilkolt férjét, második Magyar Sándort is temették.

Kőrösi Zoltán

Kőrösi Zoltán

A következő nyáron soha nem látott magassággal tetőzött a Dráva: annyi víz érkezett Ausztria felől, hogy a csaknem hat méterig magasodó folyó elöntötte a teljes árteret, kilépett a gátak mögül, és felment egészen a falu közepéig, az ottani házakig. A temetőig nem ért fel az ár, a sírokat se bolygatta meg, de a nagy árvíz után Egyed Rózsa magára hagyott s teljesen felázott falú házát már nem volt érdemes megmenteni, s harmadik Magyar Sándorék örültek, amikor a téesz úgy döntött, hogy potom áron ugyan, de megveszi tőlük, a hozzá tartozó kicsi földdel együtt. Sőt: abból a pénzből azonnal tudtak vásárolni Balatonkenesén, a vasút mellett egy kis telket, közel a nádashoz, ahol a műúton átvágva egy gyalogösvény vezetett le a vízhez, egy fából ácsolt mólóhoz.

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
Libri Kiadó, Budapest, 2014