Azt ismered, hogy Kohn és Grün…? | Dés Mihály viccantológiája

Posted on 2015. január 24. szombat Szerző:

0


DésM_Hacsak úgy nem-bor180Kleyer Éva |

Én genetikailag kódoltan anti-antiszemita vagyok.
Tudomásom szerint a felmenőim között nem volt zsidó, így nálunk otthon ez nem volt téma. A hetvenes években, amikor igazán eszméletre ébredtem, valahogy a környezetem sem foglalkozott a kérdéssel, következésképp fogalmam sem volt arról, hogy 1. mi a zsidó?, 2. ki a zsidó?

Így aztán, amikor zsidó viccet hallottam, csak kényszeredetten tudtam nevetni rajta. A velem született empátia és jóérzés nem engedte, hogy tovább is meséljem, nem tudván, mikor, kit és hogyan sérthetek vele.

Aztán egyszer bekukucskáltam egy ajtón… Fizikailag a Kazinczy utcai zsinagóga kapuján, átvitt értelemben pedig a zsidó kultúra, vallás és lélek ajtaja mögé, ahol kedves emberek fogadtak. Nem rejtegették azt a számtalan bölcsességet, tudást, hagyományt, amit évezredek óta őrizgetnek, és ami nagyon sokakat hozzásegített ahhoz, hogy túléljék a viharos időket. De nemcsak ezt, hanem a zsidó humort is, amely óriási önismeretről, önkritikáról és öniróniáról tanúskodik.

„A csúf, öreg Stern szépséges fiatal nőt akar elvenni feleségül. A rabbi figyelmezteti, hogy vigyázzon, mert a nő meg fogja csalni.
– Na és? – feleli Stern. – Inkább vagyok csendestárs egy jól menő üzletben, mint tulajdonos egy rozzant kócerájban!”

És akkor nagy örömömre kezembe került Dés Mihály kedves kis könyve, amelyben összegyűjtötte a zsidó alapvicceket. Vékony a jég, amire Dés merészkedik, épp a fentebbi gondolatok miatt, de miként ő maga is említi a könyv előszavában, „Cyrano szóla helyesen: Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el!”

Mert ha egy zsidó érzi úgy, hogy nem talált teljes gyűjteményt, olyat, ami rendszerezetten és átfogóan, nem sértő módon felcsillantja a zsidó humort, akkor helyesen jár el, ha maga lát neki. Dés Mihály megtette, és nagyon hálásak vagyunk neki.

Mi a titka a zsidó humornak? Ami majdnem egyenlő azzal, ha azt kérdezzük: mi a titka a pesti humornak? Dés előszavában úgy fogalmaz, ezt több tényező is megalapozza.

Először is a történelmi idők óta tartó üldözöttség, a másság és a megkülönböztetés megkövetelte, hogy nagyon alaposan összezárjanak, összetartsanak. Kis helyen, egymás figyelő szeme előtt éljék sokszor nem egyszerű mindennapjaikat. Így aztán nem csoda, hogy alaposan szemügyre vehetik saját jó-rossz tulajdonságaikat, amelyeket alaposan meg is csipkednek. S mivel ritkán és kevés tulajdonságukat dicsérte a külvilág, hát önmaguk magasztalását is megoldották „saját rezsiben”. Ebbe azután belefér az önsajnálat és az öndicsőítés, „abszurditásig vitt vaslogikával a talpáról a feje tetejére állítva azt”.

Ugyanerre vezethető vissza az önbecsmérlés is, amely szintén sajátja a zsidó viccnek. Vagyis hogy kikarikírozom magam, kissé még sarkítva és eltúlozva is. Inkább én teszem – és nevessünk rajta együtt –, mint hogy más tegye. Persze sajnálatos módon ez utóbb elfajult a nőt sértő irányba is, holott a nő és a család tisztelete igenis fontos alapeleme a zsidó identitásnak.

„Társaságból hazafelé szemrehányást tesz Blauné a férjének:
– Miért mondtad azt, hogy azért vettél el feleségül, mert kitűnően főzök, mikor nem is tudok főzni?
– Na jó, valamilyen magyarázatot csak kellett adnom…”

(Egészítsük ki reb Tevje megfogalmazásával: Másfelől viszont a házasságokat jórészt a házasságszerző hozta össze, tehát e városi folklór megszületésének idején lényegesen kevesebb lehetett a szerelmi házasság – vagyis tisztelet és a szeretet inkább csak máz volt az érdeken… Hogy ez hova vezet? Hát egy másik klasszikushoz:

Kohn szomorú arccal állít be a kávéházba. Barátai kérdezik, mi a baja.
– Meghalt a feleségem.
Zavart csend támad, majd megszólal Grün hitetlenkedve.
– Nem is igaz! Biztos csak azért mondod, hogy irigykedjünk!”)

Mint minden jó viccben, szellemességben legtöbbször nem a kimondott, hanem éppen a kimondatlan gondolat– a hallgató továbbgondolása – a humor forrása, ami ezeket a rövid párbeszédeket szinte teljesen utánozhatatlanná teszi.

Van még egy veszély a szarkasztikus, néha önostorozónak tűnő attitűdben. Ráerősít a sztereotípiákra – visszaigazolva az antiszemita többség előítéleteit. Noha Dés Mihály kutatásai szerint ezek a viccek már jóval a második világháború előtt is ismertek voltak, vagyis a holokauszt – mint határvonal – előtt még kevésbé érzékenyen érintette a zsidó lelket, mert a 19. század óta már beilleszkedni vágyó zsidóság valószínűleg nem találta annyira sértőnek ezt a fajta karikatúrát önmagáról. Pedig a veszély nagy, hogy mindez visszaüt. Dés ezt mondja: „És aki cinkosan kuncogva magáévá teszi a róla terjesztett legdegradálóbb előítéleteket, az nem sokat tehet, amikor ezen előítéletekre hivatkozva ténylegesen elkezdik diszkriminálni őt.”

Maga a zsidó vallás kritikai beállítottsága is hozzájárul a humor kialakulásához. Dogmák híján a szent szövegek értelmezése, magyarázata vitára sarkall. A rabbi nem pap, hanem tanító, a szent szövegek magyarázója, a befogadó pedig kérdezhet, megkérdőjelezheti a magyarázatot, kétkedhet és kinevethet. Állítólag a zsidó papa nem azt kérdezi fiacskájától, hogyan felelt a suliban, hanem azt: hogyan kérdezett…

„Mama, hány éves kortól lesz az ember zsidó? – kérdezi a kis Blau Rezsin.
– De mucikám, ez nem kortól függ…
– Akkor az hogy lehet, hogy én csak most leszek hatéves, és már keresztény vagyok, a papa egy felnőtt és még mindig keresztény, a nagypapa pedig öreg, és már zsidó…?”

Miként lehet az, hogy a zsidó vicc oly egyetemessé vált, hogy sokszor egyenesen a pesti humorral azonosítják?

A pesti humor leginkább a toleráns, magas műveltségű városi polgárrá vált zsidóság szellemi tükre. Változatos és kifinomult kritikus gondolkodásmódja kristályosodott ki a viccben, melynek megjelenése a tizenkilencedik század során éppen egybeesett a gazdasági fellendüléssel, amelyet túlnyomórészt szintén a vállalkozó szellemű zsidóság tartott lendületben.

Ekkor zajlott a magyar identitás városi megerősödése és a zsidóság asszimilációs törekvései, a kávéházi kultúra, a színház, a kabaré világa, ahol a műveltségre mindig is nagy súlyt helyező zsidóság erősen reprezentálta magát. Így aztán a pesti humor elválaszthatatlanul összefonódott a zsidó humorral, a viccek átalakultak, lekopott róluk a zsidó színezet, átalakultak, eltűntek, majd újjáéledtek, az idők változásával új értelmet nyertek.

Dés Mihály szándéka éppen az volt, hogy megtalálja és letisztítva összegyűjtse a zsidó alapvicceket, kizárva a sértő, antiszemita, lapos vagy éppen túl belterjes, csak a vallásban nagyon jártas olvasó számára érthető példányokat.

Külön öröm, hogy az egyik kedvencem is bekerült a gyűjteménybe.

„– Nem értem, nem értem, nem értem! – hajtogatja a bóher [rabbinövendék] a Talmud fölé görnyedve.
– Mit nem értesz? Majd én megmagyarázom – mondja neki a társa.
– Na ja, megmagyarázni én is megtudom, csak éppen érteni nem értem!”

Dés Mihály válogatása a Corvina Kiadónál jelent meg. A kiadó felkérésére a szerző a gyűjtőmunkán túl (hiszen az egész világnak a témába vágó kollekcióiból csipegetett) írt egy kisesszé méretű, nagyszerű előszót. A száz legjobb alapvicc kis adagokban fogyasztható, de nagy mennyiségben sem okoz panaszokat. Mindenkinek jó szórakozást kívánunk, az antiszemitáknak pedig egy használati tanácsot: Nem gyűlölködni, hanem utánozni!

Dés Mihály

Dés Mihály

Dés Mihály: Hacsak úgy nem… Zsidó alapviccek
Corvina Kiadó, Budapest, 2014
148 oldal, teljes bolti ár 1990 Ft
ISBN 978 963 136 2541

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Kacagnom kell…!”, legyintene lemondóan a mamám egy újabb zsidóvicc antológia hallatán, és szokás szerint elvben igaza is volna. A gyakorlatban persze nem, mert ez a válogatás tényleg különbözik a hasonló tematikájú kiadványoktól, úgyhogy most az egyszer kéretik nem hallgatni rá.

Először is kizárólag csak alapvicceket tartalmaz, vagyis olyanokat, melyekhez bármilyen szorult helyzetben bízvást fordulhat az ember egy kis vigaszért, útmutatásért, önbizalomért.

Az is elmondható még róla, hogy nincsenek benne azok az ilyen gyűjteményekben elég gyakori élcek, melyeket csak a Tóra és a jiddis nyelv igen kimerítő ismerete esetén lehet megérteni. Benne vannak viszont mindazok a közszájon forgó zsidóviccek, amelyek sose szoktak szerepelni bennük, pedig évtizedek óta azokon röhög a fél ország. Van aztán itt még sok más is, de azt azért senki nem kívánhatja tőlem, hogy már a könyvem legvégén elsüssek minden jó poént.