Szuperhősök a színpadon | Alejandro G. Iñárritu: Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Jeges-Varga Ferenc |

Habár Alejandro González Iñárritu szá­má­ra a világhírnevet a Bábel kulturális kü­lönb­­sé­geket egybemosó „lágy szeretet­him­nusza” hozta meg, igazán felkavaróan a Korcs szerelmek karamboljában keresz­teződő, bru­tális és nyers sorsdrámák fo­gal­mazták meg „haláltrilógiájának” lé­nye­gi mondani­valóját, az emberi azonosság­tudat összetartó erejét, valamint az ember tragikus jelen­ték­te­len­sé­gét és küzdelme lehetetlenségét.

Az életmű álomszerű nyitánya azonban joggal veti fel a kérdést: vajon az első filmjével legjobbját nyújtó alkotó sikere kitarthat-e pályafutása legvégéig, vagy a korai mestermű eleve elrendeli a későbbi bukását?

Miután első három filmje társszerzőjével, Guillermo Arriaga forgatókönyvíróval látvá­nyo­san szakított, Iñárritu a több szálon és idősíkban futó elbeszélési szerkezet kiegyenesítése mellett megpróbált hű maradni korábbi témáihoz. A Biutiful halálra készülő Uxbalját viszont már hasonló kétségbeesés hajtja, mint a híres képregényfigurát (Birdman) megformáló egykori mozicsillagot. De míg a Biutiful halottlátója megelégedne annyival is, ha halálában a gyerekei rokonszenvét nyerné el, addig a sikerei emlékeiből táplálkozó Riggan Thomson (Michael Keaton) minden erejével azért küzdene, hogy mindenki őt szeresse.

Thomson valami igazán emlékezeteset akar véghezvinni, hogy hosszú évtizedek hallgatása után végre megint vele foglalkozzon a Times címlapja, és a közönség értékelje művészi tehetségét is, ne csak Birdmant lássa benne. Iñárritu problémafelvetésével talán túlontúl direkt módon adja a nézők tudtára, hogy elérkezettnek látja az időt saját alkotói pályája megújítására is. Keaton alteregóvá választásával pedig szinte már szájbarágósan utal a hősöknek kijáró tiszteletet követelő híresség és a mellőzöttség magányát megtapasztaló alkotó belső vívódásaira. Ez igaz akkor is, ha Tim Burton Batman színésze nem csak a denevérjelmeznek köszönheti elismertségét, ahogyan a rendezőről sem mondhatjuk el, hogy filmes karrierje leszálló ágban lenne. Ezért valódi tapasztalatok híján, őszinte arc poetica helyett egy harsány szatírában elmélkedik a művészet szerepéről, a szórakoztatóipar erejéről, a hírnév halandó hatalmáról.

A címében is furcsán terjengős filmje, a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) a színház kulisszái mögé csalogatja be a nézőjét, megmutatva egy előadás megszületésének zaklatott pillanatait. Thomson ugyanis a filmvászon helyett a színpadon szeretné újraéleszteni megtépázott alkotói pályáját. Színésztársa szerint is ambiciózus vállalkozás az övé, a hétköznapok csendes rettenetének krónikása, a puritán mondatairól ismert amerikai író, Raymond Carver egyik legismertebb novelláját (Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk?) akarja színre vinni. És nem csak a színdarab megírásában és megrendezésében akar jeleskedni, de a főszerepet is magára osztja.

A próbák alapján teljes kudarc vár rá a premieren. Ráadásul folyamatosan a fejében duruzsol a madárhangú képregényfigura, aki szerint totálisan felesleges Carverrel szórakoznia, hiszen Thomson és Birdman már rég eggyé vált. Mivel a színházhoz úgy sincs semmi tehetsége, csinálja azt, amihez mindig is értett. Öltse magára a madárjelmezt, és ne keseregjen azon, hogy partnere lejátssza a színpadról. Akkor majd a drogelvonóról visszatérő lánya is végre büszke lesz rá, de legjobb barátjának, az ügyvéd-ügynökének elismerését is kivívja. A vitriolos tollú színikritikus pedig kitörölheti a hátsóját a sztárok iránti mérhetetlen gyűlöletéből megírt firkálmányaival.

Emmanuel Lubeczki operatőr kamerája feltűnően agresszíven nyomul a színfalak mögé, szinte pofátlanul leskelődik a szereplők után. Követi őket a büfébe, az öltözőkbe, de még a tetőre is elkíséri a cigarettaszünetre igyekvőket. Mintha a rendező azt akarná elhitetni velünk, sikerül olyan közel férkőznie szereplőihez, hogy kamerája előtt minden hamis érzelemről lehull majd a lepel. De a filmben éppen olyan szerepüket játszó színészeket látunk, akik szerepeket játszó színészeket játszanak, méghozzá egy mesteri pontossággal megkomponált díszletvilágban. Lubeczki kamerája Antonio Sanchez improvizatív jazzmuzsikájának ütemére, akár egy profi táncos, tökéletesen végrehajtja a bravúros koreográfiát. Olyan érzetet kelt, mintha egyetlen snittel forgatták le volna az egész filmet. Pedig ez is csak szemfényvesztés, mint a képregényhős Birdman túlvilági ereje.

A színészek sokszor feltűnően túljátsszák a szerepüket, amivel a film kissé cinikusan célba veszi az olyan egoista figurákat is, mint amilyet Edward Norton is alakít, aki kizárólag a színpadon képes őszinte érzelmekre, ami azon kívül történik, az merő máz. A szándékoltan ripacskodó játék miatt a nézők nem igazán tudnak azonosulni egyik szereplővel sem. Michael Keaton szenvedése is inkább egy valóságtól elrugaszkodott elme megbomlásának folyamatát mutatja be, mintsem hogy a valóságra ráeszmélés tiszta pillanatával ajándékozná meg a főhőst. És hiába írják le sokan azt, hogy az élete alakítását nyújtja. Quentin Tarantino Jackie Brownjának bunkó nyomozójaként valóban zseniális volt, itt most csak egyszerűen jó.

Alig érthető, Iñárritu pontosan mit is akar megfogalmazni legújabb munkájában. Hogy nem a tizenöt perc hírnév a fontos, hanem hogy valami maradandó nyomot hagyjunk magunk után? A halhatatlansághoz pedig valami olyat kell létrehozni, ami „szuperrealisztikus”, megkérdőjelezhetetlenül hiteles? Vagy ami a fejekben megszületik, valóságossá válik csupán amiatt, mert kimondjuk, leírjuk, filmre vesszük? Ha hiszünk magunkban, akkor bármire képesek vagyunk? Akár egy hatásvadász szuperhős?

Kissé ironikus, hogy a film éppen a sztársággal járó hamis csillogását erősíti, ami ellen szót látszik emelni. Amennyiben azonban lehámozzuk azokat a rétegeket, amiket a felpörgetett médiafigyelem a Birdmanre rápakolt, egy meglehetősen ügyesen levezényelt mozgóképes színházat kapunk. Iñárritu persze messze nem tud olyan lélekbe maróan megszólítani vele, mint mondjuk az első filmjében vagy a Bábelban, de profizmusához kétség sem férhet.

Visszatérve tehát az elejére: Ha a bukás szele most nagy valószínűséggel nem is csapja meg Iñárritut, a nagyság meglepő erejéhez újra meg kell találnia a megfelelő formát és a tisztán megszólaltatható tartalmat.

Alejandro G. Iñárritu

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) amerikai filmszatíra, 2014
Rendező: Alejandro González Iñárritu (a stáblistán Alejandro G. Iñárritu)
Forgatókönyv: Alejandro González Iñárritu, Nicolás Giacobone, Alexander Dinelaris, Armando Bo
Operatőr: Emmanuel Lubeczki
Zeneszerző: Antonio Sanchez

A főbb szerepekben
Michael Keaton (Riggan Thomson)
Emma Stone (Sam)
Zach Galifianakis (Jake)
Naomi Watts (Lesley)
Andrea Riseborough (Laura)
Edward Norton (Mike Shiner)
Amy Ryan (Sylvia)

Magyarországi bemutató: 2015. január 15. Forgalmazó: InterCom