Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája (részlet)

Posted on 2015. január 13. kedd Szerző:

0


Dick-Ph-K_Palmer_Eldritch-3-stig-bor180| 1 |

Barney Mayerson hasogató fejfájásra ébredt egy ismeretlen komforttorony ismeretlen hálószobájában. Mellette, csupasz válláig felhúzott takaróval egy ismeretlen lány aludt, halkan szuszogva vette a levegőt a száján át, haja akár egy kibomlott fehér gyapjúgombolyag.

Biztos elkések a munkából, gondolta a férfi, azzal kicsusszant az ágyból, és csukott szemmel, dülöngélve megállt, igyekezve leküzdeni a hányingert. Lehet, hogy többórányira van az irodától; talán nincs is az Egyesült Államokban. Hogy a Földön van, az biztos; a gravitáció, amitől tántorgott, ismerős volt, normális.

És a másik szobában a szófa mellett egy ismerős aktatáska: a pszichiáter, Mosoly doki.

Mezítláb átcaplatott a nappaliba, leült a táska mellé; kinyitotta, babrált pár kapcsolóval, majd bekapcsolta Mosoly dokit. Életre keltek a mérőórák, a gépezet felzümmögött. – Hol vagyok? – kérdezte tőle Barney. – Milyen messze New Yorktól? – Ez a lényeg. Most vette észre az órát a lakás falán, reggel fél nyolc. Még nincs is annyira késő.

A hordozható Mosoly dokit alkotó szerkezet, mely mikrorelés kapcsolatban állt Barney otthona, a New York-­i Renown 33-­as számú komfort torony alagsorában lévő számítógéppel, azonnal megszólalt:

– Á, Mr. Bayerson!

– Mayerson – helyesbített Barney, reszkető ujjal simítva hátra a haját.

– Mire emlékszel az estéből? – Ekkor vette észre, fokozódó fizikai utálattal, a konyhában a tálalóasztalon a félig üres bourbonos, ásványvizes, citromlés, gyomorkeserűs üvegeket, meg a tálca jeget. – Ki ez a lány?

– Ez a lány az ágyban Miss Rondinella Fugate – felelte Mosoly doki.

– De „hívj csak Roninak”, hogy őt idézzem.

Homályosan rémlett, és furcsa mód mintha a munkához is lett volna valami köze. – Idefigyelj – mondta a táskának, de akkor a lány a hálószobában mocorogni kezdett. A férfi azonnal kikapcsolta Mosoly dokit, és felállt; elszégyellte magát, hogy csak alsóban van.

– Már fenn? – kérdezte a lány álmosan. Kicsit nyújtózkodott, majd felült vele szemben. Egész csinos, látta a férfi, a szeme nagy és kedves.

– Mennyi az idő? Feltetted a kávét?

Barney áttrappolt a konyhába, egy nyomással beindította a tűzhelyt; máris melegedett a víz. Közben ajtó csapódott; a lány kiment a fürdőbe. Vízcsobogás. Roni zuhanyzik.

Barney visszament a nappaliba, és újra bekapcsolta Mosoly dokit.

– Mi köze a lánynak a P. P. Babaházak Rt.­-hez?

– Miss Fugate a maga új asszisztense. Tegnap érkezett a Kínai Népköztársaságból, ahol a P. P. Babaházak Rt.­nek dolgozott, mint az ottani térség divatjós konzultánsa. Azonban Miss Fugate, noha tehetséges, igen tapasztalatlan, és Mr. Bulero úgy vélte, hogy egy kis idő a maga asszisztenseként, mondhatnám „maga alatt”, ez azonban félreérthető, tekintetbe véve…

– Remek – morogta Barney. Bement a hálóba, megkereste a ruháit (egy kupacban találta a padlón, biztos ő hányta le oda), és gondosan elkezdett felöltözni. Még mindig rettenetesen érezte magát, komoly erőfeszítésébe került, hogy ne adja fel és engedje át magát a heveny rosszullétnek. – Tényleg – mondta Mosoly dokinak, ahogy az ingét gombolva visszament a nappaliba. – Emlékszem a pénteki memóra Miss Fugate­ről. A jóslatai bizonytalanok. Az USA Polgárháborús Képablakkal rosszul választott… azt hitte, Kínában megőrülnek érte. Hát nem hihetetlen? – Felnevetett.

Halk nyikkanással kinyílt a fürdő ajtaja; a résben megpillantotta a törülköző Ronit. Rózsaszín volt és tiszta. – Szóltál, drágám? – kérdezte a lány.

– Nem – felelte Barney. – Az orvosommal beszéltem.
– Mindenki hibázik – mondta Mosoly doki a nagyvilágba.
– Hogy kerültünk ő meg én…? – Barney a háló felé intett. – Ilyen rövid idő alatt?
– A szerelem kémiája – válaszolta Mosoly doki.
– Ugyan már.
– Nos, mindketten prekogok. Mindketten előre látták, hogy végül erre kerül a sor, hogy előbb­-utóbb szexuális kapcsolatra lépnek. Ezért aztán… pár ital után… mindketten úgy döntöttek, minek várni?

„Az élet rövid, a művészet…” – A táska elhallgatott, mert Roni Fugate bukkant elő meztelenül a fürdőből, és Barney mellett visszacaplatott a hálóba. A teste karcsú és egyenes tartású, figyelte meg Barney, igazán első osztályú, a melle pici, hetyke, a bimbók, mint két rózsaszín babszem. Inkább mint két rózsaszín gyöngy, helyesbített.

Roni Fugate azt kérdezte: – Már tegnap este is meg akartam kérdezni… miért van szükséged pszichiáterre? Ráadásul mindenhová magaddal cipeled, egyszer sem tetted le… és csak akkor kapcsoltad ki… – Felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett a férfira.

– De legalább akkor kikapcsoltam – érvelt Barney.

– Szerinted szép vagyok? – A lány lábujjhegyre állva hirtelen nyújtózott egy nagyot, majd a férfi megdöbbenésére fürgén tornászni kezdett, ugrándozott és szökdécselt, meztelen melle fel­le ugrált.

– Naná, hogy szép – mormolta Barney meghökkenve.

– Ha nem csinálnám – zihálta Roni Fugate – minden reggel ezeket az ENSZ Fegyverszárny gyakorlatokat, egy tonnát nyomnék. Kitöltöd a kávét, drágám?

– Tényleg te vagy az új asszisztensem a P. P. Babaházak Rt.­-nél? – kérdezte tőle Barney.

– Hát persze. Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel? Bár gondolom, te is olyan vagy, mint az igazán remek prekogok: olyan jól látod a jövőt, hogy a múltra csak ködösen emlékszel. Pontosan mire emlékszel az elmúlt éjszakából? – A lány abbahagyta a tornát, hogy kicsit lélegzethez jusson.

– Ó, hát azt hiszem, mindenre – felelte a férfi.

– Idefigyelj. Nem tudok más okot, miért hordanád magaddal a pszichiátered, mint hogy megkaptad a sorozási értesítést. Így van?

Rövid szünet után Barney rábólintott. Erre emlékezett. Az ismerős, hosszúkás boríték egy hete érkezett; jövő szerdán kell mennie a pszichikai vizsgálatra az ENSZ­-kórházba, Bronxba.

– Segített? Jól… – a lány az aktatáskára bökött – kiborított?

A hordozható Mosoly doki felé fordulva Barney megkérdezte:

– Nos?

Az aktatáska felelt: – Sajnos maga még mindig túlzottan életképes, Mr. Mayerson, tízfreudnyi stresszt is kibír. Sajnálom. De még van tíz napunk, éppen csak elkezdtük.

Roni Fugate bement a hálóba, és nekiállt felvenni az alsóneműjét.

– Még belegondolni is szörnyű – tűnődött. – Ha besoroznak, Barney, és elküldenek a kolóniákra… lehet, hogy én kapom meg a munkádat. – Elmosolyodott, kivillantva fenséges, hibátlan fogsorát.

Komor lehetőség volt, és a férfit nem segítette prekog képessége: az eredmény a jövőbeni ok-­okozat skálán tökéletes egyensúlyban függött.

– Nem tudod ellátni a munkámat – mondta a lánynak. – Még a kínai munkát sem tudtad ellátni, pedig az viszonylag egyszerű feladat volt, ha a jövőelemek meghatározását vesszük. – De egy nap majd képes lesz rá, ezt minden nehézség nélkül előre látta. A lány fiatal és született tehetség; ahhoz, hogy felnőjön őhozzá (márpedig ő volt a legjobb a szakmában), csak pár évnyi tapasztalatra volt szüksége. Ahogy a helyzetét lassan felfogta, Barney­nak egyből kiröppent az álom a szeméből. Jó esélye volt, hogy besorozzák, és még ha meg is ússza, Roni Fugate ellophatja klassz, kívánatos kis állását, azt az állást, amelyhez apránként, tizenhárom év alatt dolgozta fel magát.

Érdekes megoldása a komor helyzetnek, hogy ágyba bújt vele; maga sem tudta, hogyan lyukadt ki ide.

Az aktatáska fölé hajolt, és halkan azt mondta Mosoly dokinak: – Bárcsak meg tudnád mondani, hogy ilyen kilátástalan helyzetben miért döntöttem úgy, hogy…

– Erre én is felelhetek – szólt át a hálóból Roni Fugate; időközben felvett egy elég szűk, fakózöld kardigánt, és éppen öltözőasztala tükre előtt gombolkozott. – Tegnap éjjel elárultad nekem. Az ötödik szódás bourbon után. Azt mondtad… – elhallgatott, a szeme szikrákat hányt.

– Nem túl szalonképes. Szóval ezt mondtad: „Ha nem tudsz győzni, csatlakozz”. Csak épp sajnálatos módon nem a „csatlakozz” igét használtad.

– Hm – hümmögött Barney, és kiment a konyhába, hogy töltsön egy csésze kávét. Na mindegy, nincs messze New Yorktól; ha a lány a P. P. Babaházak Rt. alkalmazottja, akkor ingázótávolságra lakik a munkahelytől. Bejárhatnak együtt. Bájos. Eltöprengett, hogy főnökük, Leo Bulero mit szólna hozzá, ha tudná. Van a társaságnak hivatalos álláspontja arról, ha a kollégák lefekszenek egymással? Szinte minden másról volt… bár azt nem tudta megmondani, hogyan tud valaki mindenre dogmát találni, miközben állandóan az Antarktiszon üdül vagy német E Terápia klinikákon van.

Egy szép nap majd én is úgy élek, mint Leo Bulero, mondta magában; ahelyett, hogy New Yorkban főnék a nyolcvanfokos hőségben…

Lába alatt remegni kezdett a padló. Az épület hűtőrendszere munkához látott. Megkezdődött a nap.

A konyhaablakon túl, a többi komforttorony mögött alakot öltött a forró, ellenséges nap. Behunyta a szemét. Megint igazi kánikula lesz, az biztos, talán felmegy húsz Wagner-­pontig is. Nem kell prekognak lenni, hogy megjósolja.

*

A Marilyn Monroe külvárosában, New Jersey államban lévő nyomorultul magas helyszámú 492­-es komforttoronyban Richard Hnatt közömbösen költötte a reggelijét, közben pedig még nagyobb közönnyel futotta át az előző napi időjárási szindrómák kiértékelését a reggeli homeolapban.

A legutóbbi huszonnégy óra alatt a főgleccser 4,62 Grable-­foknyit visszavonult. És délben New Yorkban a hőmérséklet 1,46 Wagnerrel meghaladta az előző napit. Plusz a páratartalom, az óceán párolgásának köszönhetően, 16 Selkirkkel nőtt. Szóval melegebb és nedvesebb; a természeti folyamatok csikorognak tovább, de mi felé? Hnatt félretolta a homeolapot, és fogta a postát, ami hajnalban érkezett… a postások már jó ideje nem merészkedtek ki napközben.

Az első, ami a kezébe akadt, a lakás hűtésszámlája volt; a múlt hónapért pontosan tíz és fél dermával tartozik a 492­-es komforttoronynak – április óta ez háromnegyed derma emelkedés. Eljön a nap, amikor olyan forróság lesz, mondta magában, hogy semmi nem tudja megakadályozni, hogy elolvadjon az egész hely. Eszébe jutott, amikor a nagylemez­gyűjteménye összeolvadt egyetlen gombóccá, még ’04 körül, mert az épület hűtéshálózatában pár pillanatnyi üzemszünet állt be. Most vas­oxid magnószalagokat gyűjtött, azok nem olvadnak meg. Az épületben az összes papagájfajta és vénuszi mingmadár ugyanabban a pillanatban fordult fel. A szomszédja teknőse pedig kiszáradt. Persze ez napközben történt, amikor mindenki – legalábbis a férfiak – munkában voltak. A feleségek viszont a legalsó föld alatti szinten bújtak össze, és azt hitték (emlékezett, amikor Emily elmesélte neki), hogy a végzetes nap végül elérkezett. Méghozzá nem egy évszázad múlva, hanem igenis most. A Caltech előrejelzése tévedett… de persze nem így volt; csak egy fővezeték szakadt el a New York­i szolgáltatónál. Egykettőre megjelentek a robotmunkások, és megjavították.

A felesége kék munkaruhában üldögélt a nappaliban, és nagy gonddal egy még ki nem égetett kerámiát festett zománccal; nyelvét kidugta, szeme izzott… az ecset finoman mozgott, a férfi már most látta, hogy ez is egy jobb darab lesz. A munkálkodó Emilyről eszébe jutott az előtte álló feladat, amiért nem igazán lelkesedett.

– Talán nem kéne egyből lerohannunk – mondta kedvetlenül. Emily fel sem nézve válaszolt: – Még sosem volt jobb készletünk ennél.

– Mi van, ha nemet mond?

– Csináljuk tovább. Miért, mit gondoltál, feladjuk, csak mert az egykori férjem nem látja – vagy nem akarja előre látni –, hogy az új darabok majd milyen sikeresek lesznek piaci tekintetben?

– Te ismered, nem én – mondta erre Richard Hnatt. – Nem bosszúálló, ugye? Nem neheztel ránk? – Különben is miért neheztelne Emily előző férje? Senki nem ártott neki; éppen ellenkezőleg, legalábbis így vette ki abból, amit Emily mesélt.

Furcsa volt, hogy állandóan Barney Mayersonról hall, és közben még sosem találkozott vele, sosem lépett vele közvetlen kapcsolatba. Ma ez véget ér, kilencre be van jelentve Mayersonhoz a P. P. Babaházak Rt.-­nél.

Persze Mayerson kezében lesz a döntés; lehet, hogy egyetlen pillantást vet a kerámiákra, és kapásból nemet mond. Nem, mondja majd, a P. P. Babaházak Rt.­t egyáltalán nem érdekli ez. Higgyen a prekog képességemnek, a divatjós marketinges tehetségemnek és tapasztalatomnak. És… Richard Hnatt távozik, hóna alatt a kerámiákkal, kilátástalanul.

Kinézett az ablakon, és undorral látta, hogy máris olyan forróság van, amit az ember nem bír ki; a gyalogsávok hirtelen teljesen kiürültek, ahogy mindenki menedékbe vonult. Fél kilenc, indulnia kell. Kiment az előszobába a trópusi sisakért és a kötelező hűtőegységért; a törvény értelmében alkonyatig minden ingázónak a hátára kötve kellett hordania.

– Viszlát – mondta a feleségének az ajtóból.

– Viszlát és sok szerencsét. – Emily még jobban belemerült a festésbe, és a férfi előtt hirtelen megvilágosodott, hogy ez azt mutatja, mennyire feszült az asszony; egy pillanatra se meri abbahagyni. Hnatt kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra; háta mögül érezte a hordozható hűtő hűvös fuvallatát. – Hé! – hallotta Emilyt, amikor már csukta be az ajtót; az asszony felemelte a fejét, és hosszú, barna haját hátrafésülte a szeme elől. – Hívj fel a vidfonon, amint kint vagy Barney irodájából, amint tudsz valami biztosat, bármi lesz is.

– Oké – felelte a férfi, és becsukta az ajtót maga mögött.

Leérve az épület bankjából kivette a letéti dobozukat, és átvitte egy fülkébe, majd ott kiemelte belőle a kerámiakészletet, amelyet Mayersonnak szántak.

Nemsokára úton volt a hőzárt, épületközti ingajárattal New York City belvárosába, a P. P. Babaházak Rt. székháza, a hatalmas, fakó, szintetikus-beton épület felé, ahonnan eredetileg származott Pisze Pat és az ő miniatűr világának összes tartozéka. A baba, amelyik akkor hódította meg az emberiséget, amikor az emberiség meghódította a Szol­rendszer bolygóit. Pisze Pat, a telepesek vágyálma. Milyen jól jellemzi ez a kolóniák életét… többet nem is kell tudni azokról a szerencsétlenekről, akiket a szelektív katonai szolgálatról szóló ENSZ-­törvények alapján kiebrudaltak a Földről, hogy kezdjenek új, idegen életet a Marson, Vénuszon, Ganümédeszen, vagy ahová az ENSZ­-bürokratáknak éppen kedvük szottyant telepíteni őket.

És még mi hisszük, hogy rossz itt, mondta magában.

Ekkor a vele szemben ülő alak, egy középkorú férfi szürke trópusi kalapban, ujjatlan ingben és az üzletemberek közt divatos, élénkvörös rövidnadrágban, megjegyezte: – Forró nap lesz.

– Valóban.

– Mit cipel abban a nagy dobozban? Piknikkosár marsi telepeseknek?

– Kerámia – felelte Hnatt.

– Lefogadom, elég, ha délben kidugja a napra, és már ki is égett. – Az üzletember kuncogott, majd fogta a homeolapját és megnézte a címoldalt. – „Szol­rendszeren kívüli hajó kényszerleszállása a Plútón – olvasta. – Csapatokat küldtek a felkutatására.” Gondolja, hogy ez is valami izé? Ki nem állhatom a más csillagrendszerekből való izéket.

– Valószínűleg csak a mi egyik hajónk – vélte Hnatt.

– Látott már proxi izét?

– Csak képen.

– Szörnyű – mondta az üzletember. – Ha megtalálják a lezuhant hajót a Plútón, és olyasmi lesz, remélem, lézerrel felperzselik; végül is törvény tiltja, hogy belépjenek a naprendszerünkbe.

– Ahogy mondja.

– Megnézhetem a kerámiáit? Magam nyakkendőben utazom. A Werner-­szimulált, kézi készítésű élő nyakkendő, titáni színekben… Ilyen van rajtam is, látja? A színeket valójában primitív életformák adják, amiket importálunk, aztán itt a Terrán továbbtenyésztünk. Hogy hogyan szaporítjuk őket, az szakmai titok, tudja, mint a Coca­-Cola receptje.

– Ugyanezért nem mutathatom meg én sem ezeket a kerámiákat, bármennyire szeretném – felelte Hnatt. – Vadonatújak. Most viszem egy divatjós prekoghoz a P. P. Babaházak Rt.­-nél; ha kell neki miniatürizált változatban a Pisze Pat modellekbe, akkor nyertünk: csak ki kell lőni az infót a P. P. lemezlovasnak – hogy is hívják? –, aki a Mars körül kering. És így tovább.

A Werner-szimulált, kézi készítésű élő nyakkendő a Pisze Pat modell része – közölte vele a férfi. – A barátjának, Waltnak egy egész szekrénnyel van belőle. – Valósággal sugárzott az arca. – Amikor a P. P. Babaházak Rt. úgy döntött, hogy miniatürizálja a nyakkendőinket…

– Barney Mayersonnal beszélt?

– Nem én beszéltem, a területi értékesítési menedzserünk. Azt mondják, Mayerson nehéz eset. Ösztönösen dönt, és ha már döntött, az végleges.

– Sosem téved? Sose utasít vissza valamit, ami aztán divatos lesz?

– Dehogynem. Lehet, hogy prekog, de attól még ember. Elmondok valamit, ami segíthet. Rettentően gyanakvó a nőkkel szemben. A házassága pár éve ment tönkre, és még nem tette túl magát rajta. Tudja, a felesége kétszer is terhes lett, és a komforttorony igazgatótanácsa – azt hiszem, a 33­-as torony volt – összeült, és kitiltották őket, mert megszegték az épület szabályzatát. Tudja, milyen a 33­-as; tudja, milyen nehéz bejutni az ennyire jó minősítésű épületekbe. Szóval ahelyett, hogy feladja a lakást, elvált a feleségétől, és elküldte az asszonyt a gyerekkel együtt. Aztán később rájött, hogy hibát követett el, és megkeseredett ember lett; természetesen saját magát okolta. Pedig ez érthető hiba; az isten szerelmére, hát mit nem adnánk, maga meg én, hogy bejussunk egy lakásba a 33- vagy 34-­ben? Mayerson nem nősült újra; lehet, hogy újkeresztény. Na, mindegy, szóval, ha megy eladni neki a kerámiákat, legyen nagyon óvatos a női szempontokkal; ne mondja, hogy „ez tetszeni fog a hölgyeknek”, meg semmi ilyesmit. A legtöbb kiskereskedelmi árut…

– Köszönöm a tippet – mondta Hnatt, és felállt; fogta a kerámiával teli táskát, és végigment a sorok között a kijárathoz. Sóhajtott. Kemény dolog, talán egyenesen reménytelen; nem győzheti le a körülményeket, amelyek jó előre meghatározták kapcsolatát Emilyvel és az edényeivel, és kész.

Szerencsére elcsípett egy taxit, s ahogy araszolt vele a belvárosi forgalomban, elolvasta a saját reggeli homeolapját, főleg a vezércikket az űrhajóról, mely állítólag a Proximáról tért vissza és becsapódott a Plútó jégmezőibe…

Micsoda eufemizmus! Máris kikövetkeztették, hogy a közismert bolygóközi iparosról, Palmer Eldritchről lehet szó, aki mintegy tíz éve ment el a Proxima-­rendszerbe a humanoidfélék tanácsának meghívására; arra kérték, hogy modernizálja az öngyáraikat a földi modell szerint. Aztán semmi hír nem érkezett Eldritchről. Mindezidáig. Valószínűleg jobb lenne az egész Terrának, ha nem Palmer Eldritch tért volna vissza, töprengett. Eldritch túlságosan vad és meghökkentő egyéniség volt; csodákat vitt véghez a telepesbolygókon az öngyárak beindításával, csak… mint mindig, túl messzire ment, túlságosan nagyot markolt. Fogyasztási termékek halmozódtak fel valószínűtlen helyeken, ott, ahol nem is voltak telepesek, akik hasznát vették volna; aztán szép lassan, elkerülhetetlenül szeméthegyekké változtatta őket az időjárás. A hóviharok. Már ha van, aki elhiszi, hogy ilyesmi még létezhet… mert vannak olyan helyek, ahol tényleg annyira hideg van. Sőt túlságosan hideg.

– A végcélja, kegyelmességed – közölte vele az önvezérlő taxi, és megállt egy nagy, de jobbára a felszín alatt húzódó épület előtt. A P. P. Babaházak Rt. székháza. Az alkalmazottak szép nyugodtan özönlöttek be a sok termálvédett rámpán.

Kifizette a taxit, kiugrott és mindkét kezével szorítva a táskát sietősen átvágott a rövid nyílt térségen egy rámpáig; rövid ideig megérintette a csupasz napfény, és úgy érezte – képzelte –, hogy sistereg a bőre. Megsülök, mint egy teknős, elpárolog belőlem az összes életnedv, gondolta, mikor már biztonságban volt a rámpán.

Hamarosan a felszín alatt volt, s egy recepciósnő bevezette Mayerson irodájába. A hűs és félhomályos helyiség arra csábította, hogy lazítson, de ő nem tette; még szorosabban markolta a táskát, izmai megfeszültek, és noha nem volt újkeresztény, elmormogott egy kurta imát.

– Mr. Mayerson – mondta a recepciós nő, aki magasabb volt Hnattnál, és nyitott mellényű ruhájában és a rezort stílusú magas sarkúban igen megkapó látványt nyújtott; nem Hnatthoz beszélt, hanem az íróasztalnál ülő férfihoz. – Ez Mr. Hnatt – közölte Mayersonnal. – Ő Mr. Mayerson, Mr. Hnatt. – Mayerson mögött egy teljesen fehér hajú lány állt, fakózöld mellényben. A haja túl hosszú volt, a mellénye túl szűk.

– Ő Miss Fugate, Mr. Hnatt. Mr. Mayerson asszisztense. Miss Fugate, ez Mr. Richard Hnatt.

Barney Mayerson tovább tanulmányozta az előtte heverő iratot, mintha észre sem vette volna, hogy valaki belépett, Richard Hnatt pedig csendben várt, vegyes érzelmekkel; düh fészkelte be magát a légcsövébe és a mellkasába, és persze a szokásos stressz, aztán ezeken felül még a növekvő kíváncsiság indája. Szóval ez Emily előző férje, akit, már ha a nyakkendő­-kereskedőnek hinni lehet, még mindig emészt a gyászos, keserű önsajnálat, amiért töröltette a házasságát. Mayerson elég megtermett férfi volt, a harmincas évei végén, szokatlanul – és nem különösebben divatosan – hosszú és hullámos hajjal. Unottnak tűnt, de ellenségesség nem látszott rajta. Bár lehet, hogy csak még nem…

– Lássuk az edényeket – szólalt meg váratlanul.

Richard Hnatt letette a táskát az asztalra, kinyitotta, egyenként kivette a kerámiákat, elrendezte őket, majd hátralépett.
Barney Mayerson rövid szünet után csak annyit mondott: – Nem.
– Nem? – kérdezte Hnatt. – Mit nem?
– Nem válnak be – felelte Mayerson. Felvette az iratot, és folytatta az olvasást.

Hnatt nem akart hinni a fülének. – Úgy érti, hogy már el is döntötte? Csak így?

– Pontosan így – helyeselt Mayerson. Nem érdekelték tovább a kerámiák; számára Hnatt már össze is pakolt és ott se volt.

– Elnézést, Mr. Mayerson – szólalt meg Miss Fugate. Barney Mayerson a nőre nézett. – Mi van?
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Mr. Mayerson – mondta Miss Fugate, azzal odament a kerámiatálakhoz, a kezébe vett egyet, mérlegelte a súlyát, megdörgölte a festést –, de nekem határozottan más a benyomásom. Úgy érzem, ezek a kerámiák beválnak.

Hnatt egyikről a másikra nézett.

– Adja ide azt – mutatott Mayerson egy sötétszürke vázára, és Hnatt azonnal odanyújtotta neki. Mayerson fogta egy darabig. – Nem – mondta végül. Most már ráncolta a homlokát. – Még mindig nem érzem a sugallatot, hogy ez befut. Véleményem szerint téved, Miss Fugate. – Letette a vázát, és Richard Hnatthoz fordult. – Mindazonáltal tekintettel a köztem és Miss Fugate közti véleménykülönbségre… – elgondolkodva megvakarta az orrát. – Hagyja itt az anyagot pár napra, még foglalkozom vele. – Nyilvánvaló volt, hogy nem fog.

Philip K. Dick (Fotó: Frank Ronan)

Philip K. Dick (Fotó: Frank Ronan)

Miss Fugate odanyúlt, felvett egy apró, furcsa alakú darabot, és szinte gyengéden dajkálta a mellén. – Ez főként. Igen erős kisugárzást érzek belőle. Ez lesz a legsikeresebb.

Barney Mayerson halkan annyit mondott: – Elment az eszed, Roni. – Immár valóban dühösnek látszott; az arca vad és sötét volt. – Ha meghoztam a végső döntést, felhívom – mondta Richard Hnattnak. – Nem látok rá okot, miért gondolnám meg magam, úgyhogy ne legyen túl optimista. Sőt, ne is hagyjon itt semmit. – És kemény, nyers pillantást vetett Miss Fugate­-re.

Fordította: Pék Zoltán

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
Agave Kiadó, Budapest, 2014