Aczél Endre: Acélsodrony. Ötvenes évek/1. (részletek)

[1952] Az operett életben marad

Él ma is egy legenda, hogy Révai Jó­zsef, Rákosi „kultúrpápája” könnyesre nevette magát Latabár Kál­mán – egyébként valóban zseniális – Menelaosz-alakításán Offen- bach Szép Heléna című operettjének egyik előadásán. Offenbach stimmel, Révai stimmel, Latabár még inkább, a könnyes neve­tés leginkább (többször is levett szemüveg!) – csak a darab nem. Az ugyanis Offenbach A gerolsteini nagyhercegnő című operett­je volt, 1950-ben. (A Szép Heléna csak kilenc évvel később került színre, Szinetár Miklós rendezésében, ekkor Révai már nem élt.)

Ami viszont a nagyhercegnő körül lezajlott, nem vigasság volt, hanem dráma. Két oknál fogva is. Az orfeumra emlékeztető magyar operetteket a kommunista kultúrpolitika nagyon nem szívelte, pe­dig Kálmántól Leháron át Márkus Alfrédig és Eisemannig meg Áb­rahámig igazi hungarikumnak számítottak. Le is vetette őket a szín­padról – a Csárdáskirálynőt például 1949-54 között egyáltalán nem játszották –, és kitiltotta a rádióból. Ezekben a darabokban a mun­kásosztály és a parasztság egyáltalán nem volt jelen; a műfaj tehát „retrográdnak” nyilváníttatott. És amikor az államosított Fővárosi Operettszínházat (az egyébként kommunista, de jó ízléssel megál­dott, sőt harcképes) Gáspár Margit igazgatása alá helyezték, hiába száműzettetett az „orfeum”, az új vezetésnek se Johann Strauss Bé­csi diákokjával, se Offenbach Gerolsteini nagyhercegnőjével nem volt szerencséje. A Szabad Nép, a párt lapja frontális támadásra készült a színház ellen, ám ebből – a történelem fintoraként – nem lett semmi, mert Révai megnézte az Offenbach-operettet, s olyan jól szórakozott Latabár Kálmánon, hogy a darab is, a színház is meg­menekült. Ami azonban nem mentette föl Gáspár Margitot ama kö­telessége alól, hogy színre vigyen egy tőrőlmetszetten „szocialista realista” operettet.

Így született meg – az egyébként tehetséges, évtizedekkel később az Élet és Irodalom tévékritikusaként tündöklő – Hámos György tollából az Aranycsillag című szörnyedvény, mely (Farkas Mihály honvédelmi miniszter pártfogolásával) a „nép és a néphadsereg” egymásra találásának történetét mesélte el egy árvíz által fenyegetett falu megmentésének apropójából. Ebben a mesében valóban nem voltak snájdig ezredesek, tábornokok, csak közkatonák, tiszt­helyettesek és tisztjelöltek, ám a szerző – mivel mással? – az ope­rettlibrettók bevált sémáival dolgozott, beleértve az elengedhetetlen szerelmi szálat is, mely történetesen egy, a munkásosztályból jött, utóbb aranycsillagos tisztté előléptetett katona és a helyi téesz-elnöknő között szövődött.

Erre az évre – megfelelő felkészülési idő híján – több szocialista több magyar operett nem jutott (legfeljebb a Csínom Palkó, ám az egyelőre csak rádiós változatban), viszont november végén Iszaak Dunajevszkij Szabad szél című nagyoperettjével beköszöntött a szovjet dalművek véget nem érő áradata. A vicc az, hogy az Aranycsillag­hoz képest a Szabad szél valóságos remekműként hatott, szinte illusztrációja volt annak a tézisnek, hogy a Szovjetunió mindenben élen jár. A darab tengerész és kikötőmunkás hősei, a népből jött bonviván, a primadonna és a szubrett dalaikkal és táncaikkal forga­taggá tették a színpadot, ahonnan a nézőre csak úgy zúdultak a ma is énekelt slágerek (Az ördög bújt belém, Duli-duli-duli dal, Szél, szél, szállj keletről… etc.).

Akkorra már megtanultuk Dunajevszkij többi slágerét is, főként a filmdalokat. A Te büszke kozákot a Vidám vásárból; a Kapitány, kapitányt a Grant kapitány gyermekeiből; a Drága föld, szülőha­zámnak földje címűt a Cirkuszból. A zeneszerző számtalan operet­tet, filmzenét és dalt írt, a 30-as évektől a Szovjetunió messze leg­népszerűbb dalszerzője volt. Tehetségét az amerikaiak Irving Ber­linéhez hasonlították; nekem Fényes Szabolcs ugrik be, mind szín­vonal, mind termékenység dolgában. E két komponistának zseniális érzéke volt a fülbemászó dallamokhoz. Viszont Dunajevszkij nagy­ságrendekkel többet tett a hivatalos művészetpolitika Sztálin-barok­kos elvárásainak teljesítéséért, mint Fényes.

A Szabad szél (1947) a budapesti bemutatóra némiképp átalakult, átpolitizálódott. Míg a szovjet eredeti a kikötőt, ahol a cselekmény játszódik, nem nevezte meg (miképp az 1961-ben készült film se), a magyar változat félre nem érthetően sejtetni engedte, hogy Marko, a hajdani rettegett partizán, a darab hőse nem „az imperialisták szol­gálatába szegődött” görög vagy olasz hatóságok elől menekül, hanem Tito rendőrsége elől. A librettó akkor íródott Moszkvában, amikor a jugoszláv elnök még példakép volt, elvtársnál is elvtársabb; a be­mutató Budapesten viszont akkor zajlott, amikor Tito már az im­perialisták „láncos kutyájává” vált, és talán sehol nem folyt olyan elszánt propaganda-hadjárat ellene, mint Magyarországon.

Azt hihetnők, hogy a Szabad szél csillaga a Sztálin utáni idő­szakban leáldozott, de nem. Magyar vidéki színházak egészen a kö­zelmúltig megállás nélkül műsorra tűzték, s hogy kerekebb legyen a kép, idéznék a nagyváradi (Románia) Szigligeti Színház 2012-13-as évadának beharangozójából: „Markónak, a híres partizánnak, aki a német megszállás alatt nagy szolgálatot tett népének, most az Amerikával barátkozó hazájában bujkálnia kell a hatóság elől. Dusán név alatt a kikötőben rejtőzködik. Az imperialistabérenc (sic!) kormány magas vérdíjat tűzött ki a fejére.”

[1952] Hogyan csináljunk sikerfilmet?

Az 1952-es év legnagyobb film­sikere az Állami áruház című magyar zenés filmvígjáték volt. Nem akadt benne egyetlen figura, egyetlen konfliktus, egyetlen élethely­zet se, amelyik ne bűzlött volna a kultúrpolitika által hivatalosan és papíron elátkozott sematizmustól – hacsak a szerelmet nem szá­mítjuk. Igazgatónak kiemelt, átképzős tanfolyamon nevelkedett munkáskáder, aki halált megvető bátorsággal védelmezi a vásárlók érdekeit (Rákosi Mátyás: „A dolgozóknak mindenből a legjobbat!”) a látványosan burzsoára formázott volt igazgatóval szemben. Selejtet gyártó áruházi szabász, akit hidegen hagy, hogy a dolgozó ízlésesen öltözködjék. Eleinte konok, majd a szerelem hatására átnevelődő divattervező kisasszony. Ingadozó kispolgár – egy öreg könyvelő –, aki a káderigazgató egy jó szavára csaknem kommunista lesz. Egész csapatnyi osztályidegen kártevő és légiónyi becsületes dolgozó, vásárló. Az Amerika Hangja rádióállomás, amely egy rémhírrel (bevonják a százforintosokat – ekkoriban ez a legnagyobb címlet) vásárlási, árufelhalmozási lázat gerjeszt, de végül is honi híveivel egyetemben rajta veszít, mert a szocialista ipar „akármilyen mennyiségben” képes ellátni a szocialista kereskedelmet. Túlbuzgó el­adók és konzervatív eladók, odaadók és közönyösek, a Nyugatot majmolók és rájuk megvetően pillantgatók. A Diadal névre keresz­telt áruház pompás sporttelepe, ahol a saját medence körül (és ben­ne) tombol a dolgozók vidámsága, akárcsak a hadseregnyi evezős csónak körül és a vállalati kiránduláson, na meg a vállalati vonós zenekarban. Gond egy szál se.

És mégis: siker. Nehéz elhinni, hogy az a pár millió ember, aki jegyet vett a moziba, ezt a sok, mindennapos tapasztalatainak ellent­mondó marhaságot – 1952 például a legátfogóbb áruhiány éve volt – névértéken „bevette”. A jegyet nem is a filmre, hanem Gábor Mik­lósra, Petress Zsuzsára, Turay Idára, aztán – de mindenekelőtt – Latabár Kálmánra, Feleki Kamillra, Horváth Tivadarra, Peti Sándorra, Tompa Pufira, Gózon Gyulára, Pongrácz Imrére, Hlatky Lászlóra, a kor legjobb komikusaira vásárolták. A szereposztás valóságos sztár­parádé volt. Néhányan – mint például Kabos László, Keleti László, Szendrő József – csak alepizodistaként fértek be. Őket akarták lát­ni, rajtuk akartak nevetni. A pesti humor jellegzetes vonásait viselő poénokról, vicces bemondásokról olyan szerzők gondoskodtak, mint Darvas Szilárd és Gádor Béla, a szakma legkiemelkedőbb iparosai. És ha az nem lett volna elég, hogy a Latyi kezével-lábával, minden megszólalásával tréfát tréfára halmoz, akkor működött az operett­dramaturgia. Igaz, elég különös kiadásban, mert Gábor Miklóst ad­dig még senki nem látta bonvivánnak (a Mágnás Miskában nagyobb­részt a komikus arcát mutatta, és még egy kicsit se volt munkás, pláne nem hősszerelmes), Petress Zsuzsa operettdívát, bármenynyire csinos volt is, nem kedvelték a filmrendezők. Akárhogy is: a Kossuth-díjas Gertler Viktor rendezte Állami áruház telis-tele volt operettszagú slágerekkel avagy slágerszagú operettbetétekkel (Egy boldog nyár Budapesten, Egy Duna-parti csónakházban, Szép az idő, száz evező, Mennyi szépség van a szerelemben, Ember lesz az én kis unokám). Valamennyinek a zenéjét Kerekes János szerzette, zenei vezetőként pedig ott volt mellette Fényes Szabolcs, a sláger­király. A hihetetlenül optimista és legalább annyira meseszerű dalszövegeket Darvas Szilárd és a már akkor is termékeny Szenes Iván jegyezte.

Ennyi jónak nem lehetett ellenállni. Az imént említett dalocskákat idővel fél Magyarország énekelte, kivált Feleki Kamill megható „unokadalát”, amely nélkül a rádióban egyetlen Szív küldi szívnek című kívánságműsor se mehetett le, annyira népszerű volt. Presser Gábor és az LGT évtizedekkel később énekelte, hogy Ringasd el magad! – nos, a Rákosi-rendszer egyik legcsúnyább évének ma­gyar népe elringatta magát a sok remek színész és remek dalocska, a klasszikus operettdramaturgia (szerelem, összeveszés, kibékülés, megint szerelem) világában, a festett egekben.

[1954] „Rock around the clock”

Az ötvenes évek első felében a nyugati könnyűzene – kivált az angolszász – tiltott gyümölcs volt Magyar­országon. Az ottani lemezek nem voltak kaphatók, a rádió szinte egyetlen ilyen zenét sem sugárzott. Természetesen az a fiatal, aki­nek a papája Nyugatra utazhatott, vagy az a sportvezető, sportoló, aki a madarakkal együtt átléphette a nyugati határokat, kaphatott olykor egy-egy bakelitet, de még az úgynevezett ellenséges, magyar nyelvű rádióadók se foglalkoztak azzal, hogy politikai propagan­da helyett az idehaza soha nem játszott számokat népszerűsítsék. A „dolgozó tömegek széles rétegei” csak 1956 után értesülhettek arról – akkor is mértékkel –, hogy kik Amerika sztárjai; hogy mi­közben fölöttük múltak az évek, tudtukon kívül énekelt és sláge­reket csinált egy Perry Como, egy Frankie Lane, egy Doris Day, egy Frank Sinatra, egy Nat King Cole, egy Perez Prado, aztán Les Paul és Mary Ford etc. Ki tudja, mire gondolt 1954 januárjában Darvas József művelődési miniszter, amikor kampányt hirdetett „a kapi­talista kultúrszemét” ellen? Erre a zenei műfajra bizonyosan nem gondolhatott, mert – nem létezett.

A legkevésbé arra a forradalmi fordulatra gondolhatott, amelyet egy Bill Haley nevezetű amerikai énekes és gitáros Üstökösök (Comets) nevű együttesével idézett elő. Áprilist írtunk, amikor Haley, aki akkor már szerződéses viszonyban állt a Decca hanglemez­gyárral, az egyik stúdióban fölvette a Rock around the clock című (mellesleg nem tőle való) számot, amelyet az irodalom (egy része) egyfelől a rockzene első igazi produkciójának, másfelől egy lázadás­ra kész fiatal nemzedék „himnuszának” minősít.

(A cím gyakorlatilag lefordíthatatlan. Egy internetes nyelvész­portál azon élcelődött, hányszor olvasni magyarul azt, hogy „Rock az óra körül”, holott valójában az „around the clock” nem jelent egyebet, mint hogy ‘éjjel-nappal’. Ez igaz, csakhogy az eredeti szö­vegben az áll, hogy „We are gonna rock around the clock tonight”, ahol is a „tonight” annyit jelent, hogy ‘ma este’ vagy ‘éjszaka’, már­pedig nem lehet egy „ma éjszaka” során „éjjel-nappal” táncolni, azaz rokizni… Inkább arról lehet szó, hogy „ma estétől éjjel-nappal rokizni fogunk”. Vagy nem.)

Történeti érdekesség, hogy egy év múltán – a Tábladzsungel (Blackboard jungle) című filmnek köszönhetően, melyben betétdal volt – a Rock around the clock két teljes hónapon át a Billboard magazin/szaklap slágerlistájának első helyén tanyázott. A Decca, amikor 1954 áprilisában piacra dobta a kislemezt, szinte ugyanazt a történelmi tévedést követte el, mint nyolc évvel később, amikor „kirúgta” a Beatlest. Tudniillik a Rock around the clockot csak a le­mez „B” oldalára tette, ami annak a jele volt, hogy hátrasorolta egy amúgy teljesen jelentéktelen nóta mögé. Az lett az „A” oldal, amellyel a lemezt árulták, népszerűsítették. Magyarán, nem a Deccának köszönhető, hogy a rockzenének – és tánckultúrának – ez a valóban legelső óriási darabja akkora sláger lett, mint amekkora.

Történeti érdekesség az is, hogy tárgyévünkben nemhogy 1954-et, még 1955-öt se „vitte el” a milliós példányszámban eladott Rock around the clock. 1955-ben a „mambókirálynak” becézett, kubai Pe­rez Pradóé volt (egy azóta teljesen elfelejtett dallal) a prím, és évekkel később Bill Haley hazudott, amikor azt mondta, hogy „három éven át ők voltak a topon”, egészen addig, amíg nem jött Elvis Presley. Még egy évig se. 1956-ban, majd 1957-ben már Elvis volt a „király” – nem is egy számmal. Bill Haley és az ő Üstökösei soha többé nem fértek föl az amerikai slágerlista legjobb ötösébe. De! A Rock around the clock felejthetetlen, bizonyos fokig felülmúlhatatlan. Talán még ma sincs buli, ahol a rocknemzedék ne hallgatná élvezettel ezt a dalt, és ne táncolna rá ma is önfeledten, olykor kicsit eksztázisban is.

Aczél Endre: Acélsodrony 50/1. Az ötvenes évek
Park Kiadó, Budapest, 2014