Bedő J. István |
„Bár az életben is minden ilyen flottul menne” – sóhajtja el magát Alvy Singer/Woody Allen (az Annie Hall-ban). Csak ismételni lehet. Mindenkinek kell egy ilyen Róza néni. Lengyel Menyhért darabja – felépítésében, szituációjában, erkölcseiben – a 20. század legelejét sugallja: özvegy anya, szeleburdi (megesett) huszonéves leány(anya), zabigyerek (PC: házasságon kívül született), falura adva, letagadva. Az óvszer előtti világ.
Az udvarló (a zabika vér szerinti apja) lepasszolná a másodlagos frissességű virágszálat mulyácska barátjának, némi beavató etyepetyére. Ami nem látható előre: szerelem lesz belőle.
Hogyan lehet az eltitkolt csecsemőt legalizálni, megtartani a friss szerelmest, és még a fiú zord atyját is megszelídíteni? Na, ehhez kell a tömérdek (PC!) balkézi, eltitkolt gyereket befogadó, ravasz, agyafúrt, taktikus, kicsit szélhámoskodó Róza néni – a távoli Rákosszentmihályról.
Könnyed, derűs játék a Róza (eredeti címén R. néni), és megbocsátó. Mindenkit olyannak mutat be, hogy legfeljebb neheztelni tudunk – de még haragudni sem – a felelőtlenségre, a linkségre, a mulyaságra, az atyai zordságra. Mert ugye a háttérben ott van Gyurika, akinek az életét már az indításkor mellékvágányra tolták, de azért most éppen jó kezekben van. Rózánál.
Verőczyék látszatvilágában mindenki hazudik és mindenki cinkos. Verőczyné (Murányi Tünde) a két lábon járó nagyzoló ostobaság. Giza, a szép, de színpadi pályára alkalmatlan leány (Szabó Erika) nem több egy álmodozó matracnál. Azazhogy csupán az ifjú Ráber tudja emberivé formálni – ahogy ő is a fiút. Az udvarló, Cséti Gábor üresfejű karakterét Szanitter Dávid remekül rajzolja meg. A ficsúr öltözete, ápolt bajsza, minden gesztusa, mesterkéltsége: tökéletes. A mézes szép szavakon kívül nincsen benne semmi. Ha Gizus ettől a dumától ágyba bújt vele, az leginkább őt minősíti.
Rábavölgyi Tamás szimpatikussá teszi a kicsit málé, művészlelkű tudóska Ráber Aladár botladozását a felnőtt érzelmek (és furfangok) erdejében. Van továbbá itt néhány mellékszereplő, nagy helyzetbe hozva. Elsőként Bánrévi Albert műbútorasztalos, lakberendező, az uborkafára felkapaszkodott műértő. Széles Tamás játssza (a másik szereposztásban Szacsvay László). Alig néhány perces jelenetében – a lakás átbútorozásával – egyszerűen ellopja a showt, és nyílt színi tapssal távozik. Kicsi szobalányszerepében nagyon is észrevehető Eke Angéla.
Az öreg Ráber (Dengyel Iván) robbanásközeli állapotban dúlja-fúlja be magát a hazugságokkal kitapétázott polgári otthonba. Az ő Aladárja nem kerülhet semmiféle kapcsolatba Verőczyékkel! Róza két mondattal képes megszelídíteni – pedig csak okos vénasszonyként tudja, hogy minden idősebb ember ellazul, ha a betegségeit megoszthatja valakivel.
Ez a Róza: Almási Éva. A megesett lányok pártfogója. Nála kötnek ki az elcsábított cselédlányok, az egyéjszakás kalandnak bizonyult örök szerelmek gyümölcsei. Vagy inkább melléktermékei. Róza melegszívű, de józanul anyagias: aki nem fizet a gyerektartásért, visszakapja, aztán megnézheti magát, meg a skandalumot is. Róza mindenkinél jobb pszichológus. Tudja, mivel lehet középfinoman sakkban tartani mindenkit, akinek van valami sara.
Nem tudom, Almási Éva valaha is játszott-e hasonló figurát. Kemény üzletasszony és vajszívű manipuláló, ha a gyerek jövőjét kell kitaposnia. Kicsit füllentve, kicsit keménykedve. Az egész cukorhabos történetbe ő dobja bele a csipetnyi sót, az öt másodpercnyi drámát, amikor egyetlen visszafogott fohász-szitkozódása elárulja a gyanútlan nézőnek, mi minden maradt ki az életéből, s miért vállalta a bér-tyúkanyó feladatát. Ez a drámai pillanat teszi megfelelő helyére Lengyel Menyhért játékát. (NB. A Róza néni eredetileg dráma volt. Fenyő Miksa nem tartotta sokra. A rendező Benedek Miklós, továbbá Benedek Albert dolgozta bele Lengyel néhány egyéb írását, s alakította vígjátékká.)
A sűrű jövés-menés kissé bohózatossá formálja a klasszikus (régi »vígszínházi«), szinte naturalista díszletben, kort idéző ruhákban (Dévényi Rita tervei) zajló előadást. Viszont Benedek Miklósnak kétségtelenül sikerült lendületessé rendezni. Szellemesek a függönyre vetített, animált városfotók, az 1800-as évek végének gyűjteményéből. A bizonytalan nézőnek segít beleilleszteni az időfolyamba a történetet.
Lengyel Menyhért darabjának semmi köze a mindennapjainkhoz. És ez néha kifejezetten fölemelő tud lenni. Megkönnyebbülést hoz.
Fotók: Kolbe Gábor
Posted on 2014. december 27. szombat Szerző: olvassbele
0