Róza ex machina | Lengyel Menyhért: Róza / Karinthy Színház

Bedő J. István |

„Bár az életben is minden ilyen flottul menne” – sóhajtja el magát Alvy Sin­ger/Woody Allen (az Annie Hall-ban). Csak ismételni lehet. Mindenkinek kell egy ilyen Róza néni. Lengyel Menyhért darabja – felépítésében, szituációjában, er­köl­cseiben – a 20. század legelejét su­gall­ja: özvegy anya, szeleburdi (megesett) hu­szon­éves leány(anya), zabigyerek (PC: házas­ságon kívül született), falura adva, letagadva. Az óvszer előtti világ.

Az udvarló (a zabika vér szerinti apja) lepasszolná a másodlagos frissességű virágszálat mulyácska barátjának, némi beavató etyepetyére. Ami nem látható előre: szerelem lesz belőle.

Hogyan lehet az eltitkolt csecsemőt legalizálni, megtartani a friss szerelmest, és még a fiú zord atyját is megszelídíteni? Na, ehhez kell a tömérdek (PC!) balkézi, eltitkolt gyereket befogadó, ravasz, agyafúrt, taktikus, kicsit szélhámoskodó Róza néni – a távoli Rákosszentmihályról.

Könnyed, derűs játék a Róza (eredeti címén R. néni), és megbocsátó. Mindenkit olyannak mutat be, hogy legfeljebb neheztelni tudunk – de még haragudni sem – a felelőtlenségre, a linkségre, a mulyaságra, az atyai zordságra. Mert ugye a háttérben ott van Gyurika, akinek az életét már az indításkor mellékvágányra tolták, de azért most éppen jó kezekben van. Rózánál.

Verőczyék látszatvilágában mindenki hazudik és mindenki cinkos. Verőczyné (Murányi Tünde) a két lábon járó nagyzoló ostobaság. Giza, a szép, de színpadi pályára alkalmatlan leány (Szabó Erika) nem több egy álmodozó matracnál. Azazhogy csupán az ifjú Ráber tudja emberivé formálni – ahogy ő is a fiút. Az udvarló, Cséti Gábor üresfejű karakterét Szanitter Dávid remekül rajzolja meg. A ficsúr öltözete, ápolt bajsza, minden gesztusa, mesterkéltsége: tökéletes. A mézes szép szavakon kívül nincsen benne semmi. Ha Gizus ettől a dumától ágyba bújt vele, az leginkább őt minősíti.

Rábavölgyi Tamás szimpatikussá teszi a kicsit málé, művészlelkű tudóska Ráber Aladár bot­la­dozását a felnőtt érzelmek (és furfangok) erde­jében. Van továbbá itt néhány mellékszereplő, nagy helyzetbe hozva. Elsőként Bánrévi Albert műbútorasztalos, lakberendező, az uborkafára felkapaszkodott műértő. Széles Tamás játssza (a másik szereposztásban Szacsvay László). Alig né­hány perces jelenetében – a lakás átbúto­rozásával – egyszerűen ellopja a showt, és nyílt színi tapssal távozik. Kicsi szobalányszerepében nagyon is észrevehető Eke Angéla.

Az öreg Ráber (Dengyel Iván) robbanásközeli állapotban dúlja-fúlja be magát a hazugságokkal kitapétázott polgári otthonba. Az ő Aladárja nem kerülhet semmiféle kapcsolatba Verőczyékkel! Róza két mondattal képes megszelídíteni – pedig csak okos vénasszonyként tudja, hogy minden idősebb ember ellazul, ha a betegségeit megoszthatja valakivel.

Ez a Róza: Almási Éva. A megesett lányok pártfogója. Nála kötnek ki az elcsábított cselédlányok, az egyéjszakás kalandnak bizonyult örök szerelmek gyümölcsei. Vagy inkább melléktermékei. Róza melegszívű, de józanul anyagias: aki nem fizet a gyerektartásért, visszakapja, aztán megnézheti magát, meg a skandalumot is. Róza mindenkinél jobb pszichológus. Tudja, mivel lehet középfinoman sakkban tartani mindenkit, akinek van valami sara.

Nem tudom, Almási Éva valaha is játszott-e hasonló figurát. Kemény üzletasszony és vajszívű manipuláló, ha a gyerek jövőjét kell kitaposnia. Kicsit füllentve, kicsit keménykedve. Az egész cukorhabos történetbe ő dobja bele a csipetnyi sót, az öt másodpercnyi drámát, amikor egyetlen visszafogott fohász-szitkozódása elárulja a gyanútlan nézőnek, mi minden maradt ki az életéből, s miért vállalta a bér-tyúkanyó feladatát. Ez a drámai pillanat teszi megfelelő helyére Lengyel Menyhért játékát. (NB. A Róza néni eredetileg dráma volt. Fenyő Miksa nem tartotta sokra. A rendező Benedek Miklós, továbbá Benedek Albert dolgozta bele Lengyel néhány egyéb írását, s alakította vígjátékká.)

A sűrű jövés-menés kissé bohózatossá formálja a klasszikus (régi »vígszínházi«), szinte naturalista díszletben, kort idéző ruhákban (Dévényi Rita tervei) zajló előadást. Viszont Benedek Miklósnak kétségtelenül sikerült lendületessé rendezni. Szellemesek a függönyre vetített, animált városfotók, az 1800-as évek végének gyűjteményéből. A bizonytalan nézőnek segít beleilleszteni az időfolyamba a történetet.

Lengyel Menyhért darabjának semmi köze a mindennapjainkhoz. És ez néha kifejezetten fölemelő tud lenni. Megkönnyebbülést hoz.

Fotók: Kolbe Gábor

Részletek és jegyvásárlás