Harpagon hallgatásai | Molière: A fösvény, avagy… / Átrium

Bedő J. István |

Ez a fösvény: kortársunk. Szörnyűséges, önző egy alak, és ez nagyon hamar ki is derül róla. De semmiképp sem poros, há­romszáz-vala­hány éves figura. Örök ge­nya. Legfőképp pedig: hazug, és még a léleg­zetvétele is az.

Nincs mit csodálni, hogy Hargitai Iván rendezésében a cím is megváltozik, és maivá lesz a történet. Ami Molière egyik legjobb, ha nem a legjobb darabja. A szövegen átüt, hogy a korra utaló mesterkélt kifejezések maivá szabásával csak az író szellem tért vissza közénk. Hiszen a saját korának mindennapi nyelvét használta és viselkedését gúnyolta ki. Tehát a frissítéstől mit sem változott eleven ereje.

Az eredeti cselekmény – vagy legalábbis annak váza – megőrződik az öltönyös, miniruhás előadásban: megvan a két szerelmes ifjú testvér – a húg a titkárért rajong, a fivér a szomszéd birtok kisasszonyáért –, és mindketten szenvednek a vénséges vén apa fukarságától. Ám ez a Harpagon – a monomániás és paranoiás pénzgyűjtő – csak Molière korában volt vénség. Itt valójában friss, sportos, idősödő úr, aki még belenyalna a mézesbödönbe – mármint a szomszéd Mariane(é)ba, ha tehetné. A pénz adja a hatalmát – következésképp amint azt elveszíti, hatalomtalan is lesz.

Sajátos a konfliktus. Harpagon élvezné még a saját életét, és ha a fia belepusztul, hát zagson. És ha a lány mást szeret – hát az is zagson. Az eredeti történet kalandos fordulatait tessék itt elolvasni. Csak úgy emlékeztetőnek, mert amit látunk, az Molière újrahangszerelve.

Az egész mostani előadást Hirtling István (Harpagon) viszi a hátán. Harpagonja azonban nem csak mániákus kitöréseivel, vagyis szövegével mutatja meg torz jellemét. Amikor Harpagon hallgat (pontosabban: nem ad ki hangot), akkor is beszél. Hirtling csodálkozását, meglepődését, hitetlenkedését, a gyermeki érzések lefitymálását, az emberek mélységes semmibe vevését – néma mimikával mutatja meg. Nem tudom, anyaszínházában, Székesfehérváron ez hogyan érvényesül, de az Átrium nem túl nagy nézőterén tökéletesnek mutatkozott. És nem csak Harpagon feldúlt pillanataiban. Hanem amikor – álságosan és demagóg módon – a gyermeki kötelességekre figyelmeztet. Amikor az ellenvetéseket egy fintorral elutasítja. Mindig.

Legkivált meg akkor, amikor az ügyvéd/jegyző, vagy a szolganép hangos tiltakozására reagál. Pillanatokra elfogy a szava. Semmi sem hangzik, csak Hirtling arcán vonul át negyed- vagy féltucatnyi ellentétes érzelem. Mert vannak a gazembernek érzelmei, csak rondák.

A színre állítást számos nagyon mai játék-, kellék- és rendezői ötlet gazdagítja. A díszletek közötti kergetőzés és pantomim csak az egyik ezek közül. Magasan kiemelkedik viszont két apróság.

Az egyik az ellenzsarolás. A pénzes táskát (vö. ládikó) a hajléktalanjelmezbe csomagolt La Fleche (Keller János) benzinnel locsolja meg és körül, majd égő öngyújtólánggal kényszeríti ki a házassági szerződések aláírását. A másik: Harpagon, végül visszaszerezvén a pénzzel telt táskát, gondosan kisimogatja a Jacques-tól visszalopott bankjegyeket, átszámolgatja, beteszi az egyik rekeszbe, nézegeti. Most boldog. Minden fölösleges bajkeverő – gyerekek, vő, meny, tervezett vő – elhagyta, végre egyesülhet szerelmével. Ráfekszik édes pénzére (és cukros ételekről álmodik…)

Magyarosi Éva rendkívül egyszerű, ugyanakkor szellemes és jól utaztatható díszletet tervezett. A függönyszerűen belógatott grafikás textilcsíkok (molinónak mondják, de nem az) takarnak, ha kell, mesélnek, ha az kell. A fehér-feketéről fekete-fehérre vált át minden a második részre, ami további többletjelentést ad a színi cselekménynek.

Kárpáti Enikő öltönyt és fekete-fehér ruhákat adott a játszókra. Külön talán nem is izgalmasak, de együtt: nagyon. Csupán a szakadt La Fleche és a mindenes, Jacques hacukája üt el ettől. Harpagon háziruhája sportmelegítő, de fekete az is. Voltaképpen, mint Harpagon lelke.

Különös zene kíséri a kulcspillanatokat és a változásokat – francia nyelvű, szinte dallamtalan prózaének. (Ezek a dalok – amennyire tudom – leszármazottai a mediterrán énekes-szerzők dalainak, amelyekben keresetlen megfogalmazással mondták el hétköznapi gondjaikat.) Nem hasonlít számomra semmihez, leginkább lamentáció, panaszdal.

Méltatlannak tűnhet, hogy a szereplőgárdából szinte senkit nem emelek ki. De hát a lányok, Élise (Ostorházi Bernadett e. h.) és Mariane (Kerkay Rita e. h.) szerepét vagy meg sem írta Molière úr, vagy a dramaturg (Hársing Hilda) – egyébként helyesen – kergette inkább némajátékba őket (mozgás: Widder Kristóf). Talán mert a szövegük semmilyen vagy átdolgozhatatlan volt. Ez nem baj, de így legfeljebb az derülhetett ki róluk, hogy dekoratívak.

Korábban már összevetettem a befogadó Átriumot az előadás anyaszínházával. Meglehet, ott jól hallatszik a ifjú szerelmesek (Cléante és Élise) párbeszéde a nézőknek (ki tudja miért) háttal – még talán dramaturgiai funkciója is lehetett. De hogy a budapesti előadáson ebből csak töredékeket lehetett hallani – az nem kizárólag a kritikus károsodott hallásának tulajdonítható. (Bátor ötlet, annyi szent.)

Hirtling István mellett csupán egy-két alak igazán karakteres: Valère titkár úr (Andrássy Máté), és Jacques, a mindenes szolga (Kozáry Ferenc). Talán mert nekik jutott a szó igazi értelmében vett játék. Andrássynak a fondorkodás, a színleg vállalt, álnok benyalás, a hajbókolás a rémesen fösvény emberutánzat előtt. Kozárynak pedig az örökség a commedia dell’arte korából. A kétfelé manipuláló hírvivő, aki megbékéltetni próbál, de – magától értetődően – még nagyobb bajt kavar. Jellemek mozogtak, papírfigurák helyett.

Kiábrándult és kiábrándító világ Harpagoné. Mintha azt mondaná: Ne azt figyeljék, amit a szám mond, hanem azt, amit az arcom.

Molière: A fösvény,
avagy a hazugság iskolája
A székesfehérvári
Vörösmarty Színház vendégjátéka
Dramaturg: Hársing Hilda
Rendező: Hargitai Iván

Szereplők
Harpagon – Hirtling István
Cléante – Lábodi Ádám
Élise – Ostorházi Bernadett e. h.
Valère – Andrássy Máté
Mariane – Kerkay Rita e. h.
Anselme – Kuna Károly
Frosine – Varga Mária
Simon, pénzközvetítő, Rendbiztos – Juhász Illés
Jacques – Kozáry Ferenc
La Flèche – Keller János

Díszlet: Magyarosi Éva
Jelmeztervező: Kárpáti Enikő
Mozgás: Widder Kristóf