Neil Gordon: A hallgatás szabálya (részlet)

Posted on 2014. december 2. kedd Szerző:

0


Gordon_A hallgatas szabalya-bor180| 1 |
Dátum: 2006. június 1. csütörtök
Feladó: „Apu” littlej@cusimanorganics.com
Címzett: „Isabel Montgomery” isabel@exmnster.uk
Másolat: levelezőlista: Bizottság
Tárgy: 1. levél

Izzy, drágaságom!
Minden szülő rossz szülő. Ezt elöljáróban le kell szögeznem. Minden szülő rossz szülő, és minél hamarabb érted ezt meg, annál könnyebben döntheted majd el, mit tegyél.

Hiszen hogyan is lehetnénk bármi mások? A születésed napjától egyfolytában csak baromságokat mondunk neked. Elmondjuk, hogy anyu és apu szereti egymást, hogy különbség van rossz és jó között, és hogy végül majd mindig minden jóra fordul. Aztán felnősz, és rájössz, hogy anyu és apu nem bírja egymást, hogy senkit sem érdekel, rosszak-e a gazdagok és jók-e a szegények, hogy a világ nagy része háborúban áll, és minden jel arra mutat, hogy igazából minden teljesen és visszavonhatatlanul rosszra fordul a végén.

Erről nem beszéltünk neked. Nem mondtuk el, hogy halvány fogalmunk sincs arról, honnan jövünk, sejtelmünk sincs arról, mi végre vagyunk itt, és azt, hogy hová megyünk, csak a Jóisten tudja. Már ha van Jóisten, mert azt sem tudjuk.

Érted? Hát hazudunk, és így aztán rossz szülők vagyunk.

Világos? Nem fogok vitatkozni veled, Isabel. Nem akarom, hogy megbocsáss, megérts vagy akár együtt érezz velem. Becsaptalak, hazudtam neked arról, hogy ki vagyok én és ki vagy te, aztán elhagytalak, mire hétesztendős lettél. Be kell látnod, szülőként aligha süllyedhet ennél mélyebbre az ember.

Egyetlen dolgot akarok leszögezni igazán: azt, hogy minden szülő rossz szülő. Sőt már nagyon korán elhatározzuk, hogy hazudozni fogunk. Tény viszont, hogy azért döntünk így, mert az igazság rosszabb lenne.

Ha azt hiszed, hogy ez most védekezés, hát hidd. Kitörölheted ezt a mailt, a repülőre sem muszáj felszállnod, te döntesz. De attól még tény – és tetszik vagy nem tetszik, akkor is tény –, hogy az igazság rosszabb lett volna.

Ugyan, mi a fenét kellett volna mondanunk neked? Gondolj csak bele! Figyelj, drágám, képzeld csak, miután te lefekszel esténként, anyu és apu már alig bírja ki ugyanabban a szobában úgy, hogy ne kezdjenek veszekedni, de nagyon csúnyán ám, és szörnyűségeket mondanak egymásnak, csak hogy a lehető legjobban bántsák egymást! És tudod, mit? Ötven százalék esélye van annak, hogy te és valami mázlista hapsi egyszer ugyanilyen szerencsétlenné teszitek majd egymást.

Érted, miről beszélek, Isabel? Vagy ez hogy tetszik:

Édes kislányom, Sierra Leonétól Betlehemig mindenfelé borzalmas módokon gyilkolják egymást a rossz emberek, hol machetével, hol pisztollyal, hol meg kínzással vagy éheztetéssel. Vagy egymás pénzéért csinálják, vagy azért, mert nem tetszik nekik, amiben a másik hisz, és vannak olyan helyek, mint Írország vagy Izrael, mesebeli helyek, túl a tengeren, ahol csak azért csinálják, mert nem tudják, hogyan hagyhatnák abba.

És akkor te majd szépen elszaladsz, és játszol a legóddal, mi? Legóval, persze! Sokkal valószínűbb, hogy ezek után valami félautomata fegyverrel játszanál egy iskolai büfében. Hát, inkább hazudunk, mert az igazság rosszabb lenne.

Isabel! Most már felnőttél. Tizenhét éves vagy, tudod már, mi a jó, mi a rossz. Kisgyerekkorodban nem akartam durván rád törni az igazsággal, és most sem akarok.

Látlak, amilyen most vagy, 2006 tavaszán. Itt, Amerikában délután két óra van, a nap felhő mögé bújt, az ablakomon túl a mező kora tavaszi halványzöldben játszik. Angliában, ahol vagy, este hét óra van éppen, mostanra a fák már kilombosodtak, az este kellemes és meleg. Elképzellek a kollégiumi hálóteremben, ahogy ezt olvasod, és közben cigarettafüstöt fújsz ki az ablakon – tudom, hogy Angliában nincs még iskolai szünet, és azt is tudom, hogy Angliában az emberek még mindig dohányoznak.

Amit nem tudok, de el tudom képzelni, hogy nem lep meg téged nagyon ez a levél. Mindig tudtad, hogy jönni fog majd. 2006. június 27-én – ezt a dátumot mindig is tudtad. Azt hiszem, már régóta számítasz rá, hogy megkeresünk. Mi, a Bizottság, ahogyan anyád nevez bennünket. Biztos vagyok benne, hogy pompásan elszórakoztatott téged a történeteivel arról, mi mindenen mentünk keresztül, csak hogy ezt megkapd. Közös döntések. Értelmetlen viták. Bírálatok, önbírálatok. Évek óta várod már 2006. június 27-ét, és most, hogy már csak pár hét van hátra addig, azt hiszem, nem vagy meglepve, hogy jelentkezünk, és azon sem, amire kérünk.

Látlak, ahogy az ablaknál állsz, a finom arcocskádat megvilágítja a lemenő nap, ugyanaz a nap, amit én is látok az ablakomon túl, csak a bolygó egy másik pontjáról, más szögből. Kicsi vagy, tizenhét esztendős. És mint mindig, most is mindkét szülőd élő cáfolata vagy: az én kerek orrú, kiálló pofacsontú, dióbarna hajú lányom; a szőke Julia Montgomery barna bőrű, barna szemű lánya. Bármiben is emlékeztetsz az egyik szülődre, ugyanabban élesen különbözöl a másiktól: olyan nőnek vagy a szorgalmasan tanuló lánya, aki havonta szerepel az európai lapok pletykarovatában; az én cinikus lányom, pedig jó magam ízig-vérig idealista vagyok. Most éppen minek hívnak benneteket, Isabel? Ti vagytok a zéró generáció, mi? A millenniumi generáció. Semmi politika, még háborúellenesség sem, semmi ideál, semmi drog. Gyerekkorom óta, majdnem ötven éve, ti vagytok az első olyan nemzedék, amelyik nem használ drogokat! Látod, Isabel, rég nem láttalak már, de ismerlek.

Azt is hallom, mit gondolsz éppen. Azt gondolod: – Ismersz engem, apci? Szerintem nem. Vagy még inkább, egyáltalán nem!

Oké. Elismerem, talán egy kislány hangjára emlékszem. De ugye, milyen beszédes az emlékezet? Mert azt is értem, hogy ha a fiatal nő Isabelt akarom rávenni, hogy tegyen meg valamit, még mindig a kislányt kell meggyőznöm,

Bizony, drágám! Meg fogunk kérni rá, hogy tedd meg. Arra fogunk kérni, hogy három hét múlva hagyd ott az egyik legjobb helyet a világon, és repülj el az egyik legrosszabb helyre. A Michigan állambeli Detroitba. Éppen azok vagyunk, aminek az anyád nevez bennünket: a „Bizottság”, egy rakás kopaszodó, egykori hippi, én legalábbis megkopaszodtam már, és valamikor hippi voltam. És amint azt mindig is tudtad, hogy megtesszük majd, azért keresünk – méghozzá e-mailben, kikerülve anyádat és a nagyapádat –, hogy rávegyünk téged: tégy meg valamit, ami nagyon nyilvános lesz, nagyon árulkodó és nagyon-nagyon kínos.

Azt akarjuk, hogy június 25-én, vasárnap szökj meg a nagyapád biztonsági emberei elől, azoktól a testőröktől, akik látszólag azért vannak ott, hogy megvédjék Montgomery nagykövet úr unokáját az emberrablóktól, de valójában az a dolguk, hogy megakadályozzanak téged, nehogy megtehesd, amire kérünk. Azt akarjuk, hogy repülj el abból a gazdag gyerekek képeskönyvbe illően szép angliai iskolájából egy szigorúan őrzött michigani állami börtönbe – figyeled, micsoda kontraszt! –, és ott tégy tanúvallomást egy feltételes szabadlábra helyezési kérelem ügyében tartandó meghallgatáson, amivel iszonyatos árulást fogsz elkövetni.
Nem foglak kárhoztatni, ha nemet mondasz.
De azért mégis megpróbállak rávenni, hogy tedd meg.
Mondom, miért.
Mert noha igaz, hogy minden szülő rossz szülő, attól még valami más is igaz. Az, hogy bármilyen rosszak is voltunk – márpedig nagyon-nagyon azok voltunk –, ugyanakkor olyan jók is voltunk, amilyenek csak lehettünk. Az adott körülményeink között, amikről viszont nem mi tehettünk.

És ez a lényeg, Izzy. Ez a lényeg. Rossz szülő voltam, nem tagadom. Egyáltalán nem azért írok, hogy ezt a tényt mentegessem. Hanem azért írok én is, meg a többiek is, hogy elmondjuk neked, mi miért történt.

Azért írunk neked, hogy megtudd: tíz évvel ezelőtt, 1996 nyarán miért derült ki a te jó, kedves, igazságos apádról, akinek sok csodálója volt abban a képeskönyvbe illően szép kisvárosban, ahol éltetek, hogy egészen más, mint akinek mutatta magát. Azért írunk, hogy megtudd, hogyan derült ki: hazugság az a napfénnyel, hóval, vízzel teli, színes és kalandos világ a biztonságos szobákkal és gondtalan éjszakákkal, amit apád épített fel köréd.

Azért írunk, hogy megkérjünk: értsd meg, nemcsak a te szüleid rossz szülők, hanem minden szülő az; és azért vagyunk azok, mert nincs más választásunk.

Értsd meg: egy szép napon majd te is rossz szülő leszel.

Na, szóval. Ezért írunk. És ebben mindannyian egyetértettünk. Az viszont, hogy hogyan írjunk, már nehezebb ügy volt. A hogyan finomságai – ehhez már az a fajta hosszadalmas vita kellett, amit anyád kétségkívül szórakoztatónak talált volna. Tudod, megegyeztünk abban, hogy elmondjuk neked az igazat. De hogy mi is az igazság, ez már nem volt olyan világos.

Először arra gondoltunk, hogy együtt fogjuk megírni. Billy Cusimano rávette a komputerbuziját, hogy mindannyiunknak a saját weboldalán csináljon e-mail címet, hogy az olyanoknak, mint Ben és Rebeccah ne a munkahelyi címüket kelljen használniuk, és egyikünknek se nagyon kelljen illetéktelen tekintetektől tartania: Billy, aki nem egészen érti, hogy a Cusimano Organics tényleg törvényes vállalkozás, valami csodára elborult kódolást használ. Szóval elkezdtem, írok egy tucat oldalt, küldöm a Bizottságnak. Nem egészen tíz perc múlva Rebeccah bejelentkezik a chaten, az a nyavalyás kis üzenetablak zutty, kinyílik a képernyőmön: „Mi van, Öreg, eltévedtél az Amnézia utcában? Vagy azt próbáljuk elmondani a lánynak, hogy valójában mi történt?” Még hogy Öreg, az istenit! Aztán Jeddy is beledumál, hogy nem tudja, nem valami trockista történetíró módszertanával dolgozom-e, mert tudni szeretné, hogyan kellene értelmeznie a laza ténypropaganda-hamisításaimat, netán alzheimeres lettem. Aztán Ben, aki mindig nagyon hasznos, azt kérdezi, mire próbáljuk rávenni Isabelt: segítsen vagy ártson nekünk, mert amit eddig írtam, abból úgy tűnik, mindannyiunknak börtönben a helye, feltételes szabadláb nélkül, és pillanatokon belül világossá válik, hogy senki nem fog itt egyetérteni semmiben. Végül aztán Molly azt javasolja, írjunk egymást váltva, mi öten vagy hatan, akik közvetlen szerepet játszottak az 1996 nyarán történtekben.

Így fest a terve: mindenki elmond egy részt a történetből, majd továbbadja a következőnek, és így tovább, nem muszáj egyetértenünk egymással, te pedig hadd lásd az egész históriát. Ráadásul mindegyikünk egyedül ír, úgyhogy akármilyen ellentmondás van a beszámolóinkban, mindjárt láthatod. Én kezdem, és amikor már leírtam annyit, amennyit egy ültömben bírok, elküldöm neked mailben, és másolatban megkapják a többiek is a Bizottságban, aztán pedig valaki egy lépéssel tovább szövi a sztorit. És így tovább, tehát ha nem jelölöd spamnek a leveleinket, akkor apránként az egész történet kibomlik előtted, neked pedig csak olvasnod kell.

Gordon_A hallgatas szabalya-plakát240No, ebbe mindenki beleegyezett, és egyetértés volt abban is, hogy én kezdjem, úgyhogy a probléma máris az lett: mikortól? A születésed napjától? A saját születésem napjától? A spanyol polgárháború kitörésének napjától? Jó pár napig tökölődtem ezen a michigani tavaszi esőzés idején. Aztán úgy gondoltam, á, francba az egésszel, úgyis az igazságot mondjuk, nem? És ebben az esetben az egész Billy Cusimanónál kezdődött, az ő marihuanaültetvényén, 1996 júniusában, úgyhogy Billyvel fogom kezdeni.

| 2 |

Az a Billy Cusimano, akit ma ismersz, egy országos organikus szupermarket-hálózat tulajdonosa, aki a birodalmát egy SoHo-beli loftlakásból irányítja roppant lelkesen, három gyerek után fizeti az egyetemet, és a negyedik után még eztán fogja. De 1996-ban, amikor az ügyvédje lettem, Billy nagyon más ember volt, mint ma.

Kezdem azzal, hogy akkor még volt némi haja. Nem sok, de arra a kis lófarokra épp elegendő, amit a korunkbeli hapsik viseltek annak idején. Aztán, akkor még iszonytatóan dagadt volt, a hatalmas hasa mindig kitüremkedett a trikója alól: negyvenhét évesen, az első szívrohama előtt még nem tanulta meg a jelszót, hogy táplálkozz okosabban, vagy meghalsz, akár hiszed, akár nem, egyszer megpróbálta ezt bevezetni a szupermarketje szlogenjének, mielőtt a reklámosai rászóltak, hogy sürgősen felejtse el. Végül, de nem utolsósorban, 1996-ban, amikor az ügyfelem lett, Billynek vagy nem támadt még az a ragyogó ötlete, hogy elindítja a Cusimano’s Organic Markets hálózatot, vagy Amerika nem állt még készen a fogadására. Akár így, akár úgy, akkor még nem sikeres és törvényesen működő üzletember volt, hanem vádlott egy szövetségi büntetőügyben. Joggal mondhatod, hogy Billy hosszú utat tett meg az elmúlt tíz évben.

Billy 1996-ban látszólag egy hat kisteherautóból álló fuvarozócég feje volt, akinek a kocsijai New York City zöldségpiacaira szállították vagy egy tucat Hudson Valley-beli organikus gazdaság terményeit. A valóságban azonban a hatvanas évek közepe óta abból élt, hogy egyre tisztább hibrid marihuánát termesztett egy földalatti hidroponikus kertészetben.

Úgy bizony, Isabel, marihuánát, egy olyan anyagot, ami számodra teljesen ismeretlen, ebben egészen biztos vagyok – ugye így van? –, de az én számomra határozottan nem az, ez majd kiderül, ahogy előrébb jutsz a szövegben, és ha ettől megdöbbensz, egyszerűen csak gondold azt, hogy íme, tessék, ebből is látható, milyen rossz szülő voltam.

Tehát, ahogyan bizonyára gyanítottad is már, Billy karrierjének ez a része tette szükségessé az ügyvédi szolgálataimat.

A bűnözők világában vannak elvi hibák, és vannak végrehajtási hibák. Tíz esetből kilencben, meglepő módon, nem valamilyen végrehajtási hiba folytán kapják el a bűnözőt, hanem egy elvi hiba miatt. Billy az előző őszön követte el a maga elvi hibáját azzal, hogy elmulasztotta tudatni az egyik sofőrjével: a Union Square-i piacra küldött kocsirakomány csemegekukorica alatt ott lapul harminckilónyi nyár végi termésű tisztított hidroponikus marihuána is, annyira magtalan, hogy soha nem reprodukálható, olyan gyantás, hogy a jointot sodró ujjak bepiszkolódtak tőle, és olyan erős, hogy aki leszívja, az egyetlen slukktól három órán keresztül bámulja kiakasztott egóval a macskát.

Az elv pozitív oldala az volt, hogy a felvilágosítatlan sofőr nem tudta sem meglopni, sem feladni a gazdát, ráadásul a munkája a töredékébe került annak, amit Billy az igazi öszvéreinek fizetett, azoknak, akik államhatárokon keresztül szállították a cuccot, és tudták, mit kockáztatnak a lebukással.

A negatív oldal pedig az volt, hogy mivel a sofőr mit sem tudott a rakományáról, éppen egy jointot szívott, miközben óránként 80 mérfölddel döngetett az országúton, és ezt figyeld, mit hallgatott közben: a Grateful Dead együttest!

Ez viszont jogcímet szolgáltatott az állami rendőrségnek arra, hogy a teljes kukoricarakományt kilapátolja az út szélére, ahol egy egész hétig buliztak rajta az ürgék. Úgy értem, hogy a joint szolgáltatta a jogcímet, nem a Grateful Dead, akik a nagyapád-félék véleményével ellentétben akkoriban legálisak voltak.

Nos, annak ellenére, hogy milyen rossz szülő voltam, és milyen rossz ember vagyok – rád fér az emlékezetfrissítés ebben a témában, Izzy, úgyhogy ugorj fel Londonba, ahol a volt apósom boldogan áll szolgálatodra ez ügyben –, az a tény, hogy egyáltalán a nyakamba vettem ügyfélnek egy ilyen Billy-féle bűnözőt, a te szemedben csak egynek tűnhet a sok ocsmány dolog között, amit azon a nyáron elkövettem. Akkoriban tényleg sokan találták meglehetősen furcsának. Tudod, James Marshal Grant nem piszkolta be a kezét azzal, hogy bűnözőket védjen. Albany szűk jogászvilágában közismert volt, hogy James Grant csak elvi alapon vállal ügyeket.

Azt viszont meg kell értened, hogy 1996 nyarán elég radikális változáson ment keresztül az erkölcsi univerzumom, amit az változtatott meg, hogy dolgoznom kellett a megélhetésemért. Hogy ezt megérthesd, tudnod kell, hogy amikor anyád és én összeházasodtunk, egyértelmű volt – kérdezd meg anyádtól, Izzy, nem fogja letagadni –, hogy kizárólag a köz érdekében fogom folytatni a praxisomat, tekintettel arra, hogy a Montgomery-vagyonra bőven ráfért a vezeklés valamilyen formája.

Akkor ennek volt értelme: mi szerelmesek voltunk, a vagyon pedig hatalmas. Anyád a nagyapjától örökölt, ahogy majd te is örökölni fogsz a tiédtől, és már akkor is, amikor összeházasodtunk, olyan gazdag volt, hogy abszurdnak tűnt a gondolat is, hogy a köz érdekén kívül bármi másért is dolgozhatnék.

Persze, amikor elhagytam az anyádat, vele együtt hagytam el a Montgomery-vagyont is. De addigra rajtam ragadt, hogy én vagyok a legidealistább ügyvéd Montrealtól Miamiig, no meg egy szakajtónyi ingyen ügyfél is, akik közül soknak semmi reménye nem volt a tisztességes védelemre, ha nem vállalom őket. A nagyapád ügyvédei viszont elintézték, hogy a családtól semmi jövedelmem ne lehessen, annak dacára, hogy egy kislányról kellett gondoskodnom.

Billy Cusimano tehát nagyon is jó ügyfélnek tűnt akkor, 1996 tavaszán: öreg hippi szakajtónyi készpénzzel, tulajdonképpen ő volt a kizárólagos megélhetési forrásom 1995 telétől, amikor az anyád rehabra ment, 1996 tavaszáig, másfél évvel későbbig, amikor pert indított a gyermekelhelyezésért.

Neil Gordon

Neil Gordon

Mármint a te elhelyezésedért. Merthogy 1996 nyarán az anyád bejelentette azt a szándékát, hogy elpereli tőlem a lányunkat. Azt a részt nem mesélte el neked, ugye, Izzy? Hogy szinte kint sem volt még a rehabról, amikor az apja nagyhatalmú jogászfalkája máris elindította ellenem a keresetet?

Billy ezzel együtt sem lenne fontos a történetemhez, ha nem úgy adódik, hogy a bűnözői jelenébe a lehető legrosszabb pillanatban keveredett bele a politikai múltja.

A dolog egy júniusi délutánon történt, véletlenül éppen Billy föld alatti marihuána-ültetvényén.

Fordította: Mészáros Viktor

Neil Gordon: A hallgatás szabálya
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2014