Walter Ghidibaca: Minden jó, ha a vége rossz (részlet)

[1] Oбвинение (obvinyenyije) vád

Ha az első utad Moszkva felé rendőri kísérettel teszed meg, elmondhatod magadról, vagy valaki. Viszont ha meg vagy bilincselve és a rendőrautóban ülsz, már más a helyzet. A helyzet nagyon szomorú, blue, kék, mint a mellettem ülő rendőr szeme, aki szavak nélkül is egyetért velem: nem kellene itt lennem. De itt vagyok; a sors iróniája pedig az, hogy akkor tartóztattak le, amikor visszatértem Szibériából, miközben a hagyomány szerint a dolgoknak pont fordítva kellett volna történniük.

A bilincs hideg acélja kényelmetlenül és gúnyosan szorul a csuklómra. Egy széles országúton vagyunk, amelyen gyors a forgalom, s szórakozott tekintetem gépiesen vesz számba ligeteket, panelházakat, bevásárlóközpontot, még egy bevásárló­központot, a forgalmat. A hatalmas fáradtság letargikussá tesz. Úgy érzem, a belsőm olyan, mint egy kiégett fa odva, és hogy a szemeim már nem kapaszkodnak az izmokba és ínszalagokba, hanem a csonton nyugszanak. És mégsem bírok elaludni! Az utóbbi ötvenhat órából körülbelül kettőt aludtam. A sokk, hogy rácsok mögött vagyok – bár sohasem képzeltem, hogy ez megtörténhet velem –, fájdalmas feszültségben tartja az agyam. Egyedüli, sáros viharlámpaként pislákoló gondolatom az, hogy egy abszurd és ugyanakkor ügyetlen forgatókönyvbe kerültem bele. Vagy egy rossz színdarabba, amely eltökélten a főszerepet játszatja velem, bár a függönynek már rég le kellett volna hullnia. Az épületek, az autók és a két rendőr beszélgetése valamiféle ködön keresztül a mellettem elsikló élet bójáit jelentik; meg egy rémálomét, amelyben e kifejezetten verőfényes, a naptárban egyezményesen 2006. augusztus 12-eként jelzett napon vergődöm. Nagyon gyenge orosztudásommal megérteni vélek néhány szót, amelyek arra utalnak, hogy műszak után két kísérőm visszatér abba a normalitásba, amelyet tőlem oly kegyetlenül megtagadnak: bevásárlás, étel, gyermekruhák, „ilyen kocsit szeretnék venni, talán jövőre”.

– Izvinyitye, kuda? Elnézést, hova? – kérdezem.

– Szud – érkezik a válasz.

Jurij, a szélsőségesen kék szemű rendőr cigarettával kínál. Érzem, hogy ez az apró jóindulatú gesztus nem csökkenti a derék orosz arcán látható nyugtalanságot. Azt hiszem, hogy sajnál engem, ellentétben a sokkal közönyösebb kollégájával. Elfogadom a cigarettát, és rádöbbenek, hogy nem is tudom megkérdezni, mi is történt tulajdonképpen. Nem tudom, hogy mit jelent a szud. Biztosan semmi köze az égtájat jelentő román szud szóhoz.

– Szud? – kérdezem Jurijt. – Nye ponyemáju. Nem értem.

– Judge, judge – válaszol angolul.

Ezek szerint egy bíróságra tartunk, vagy legalábbis találkozni fogok egy bíróval. Vajon végre megoldódik a problémám? Szeretném legalább remélni ezt. Mégsem bírok szabadulni attól a marcangoló érzéstől, amelyet az előreláthatatlan, mégis lehetséges valóságban tapasztalok: a megbilincseltség érzésétől. Mint mikor egy rossz álomból akarod felébreszteni magad, és közben érzed, hogy minden egyes vergődésed szörnyen nehézzé lesz – úgy akarom én, hogy történjen valami, bármi, de vegyék le a kezemről a bilincset és engedjenek utamra. Nem számít, hogyan. El akarok menni, szabad akarok lenni, de az autó sebesen száguld a repülőteret a várossal összekötő sugárúton, és észre kell vennem, hogy a mellettünk elhajtók közül senki nem figyel fel a rendőrkocsi utasára. Tegnap estére kellett volna hazaérnem. Most a konyhaablakon kihajolva cigarettáznék, miközben az alattam elterülő város nyüzsgésében megtaláltam volna azt a normalitást, amelytől Szibériában elszakadtam. Friss kávéillat lengene körül, Laura pedig fehér köpenyben, vizes haja köré törülközőt tekerve lépne ki a fürdőszobából. Valószínűleg szólnék, hogy kihűlt a kávéja, az ő szeme pedig szünidő előtti izgalommal telve mosolyogna. Görögországba készültünk. Görögországba! Én meg Moszkvában vagyok! Most már nem kellene Moszkvában lennem! Miért vagyok itt? Miért ragaszkodnak ezek az emberek ahhoz, hogy velem töltsék ki unalmas perceiket? Hogyan képesek erőltetni ezt a logikai csűrés- és csavarásgyakorlatot, amely szerint „hamis terroristainformációk szolgáltatásával” vádolnak?

Egy nagy és jellegtelen épülethez érkezünk, amely a falán a hivatalos jelvényeket ábrázoló plakett miatt a körülöttem gyorsan alakuló forgatókönyv egyik rögtönzésének tűnik.

I. felvonás / Kellékek: egy fehér autó, melyből kiszáll a többi szereplő – egy Rendőr és a hivatalból kijelölt Ügyvéd.

Az Ügyvéd zöldes öltönyt visel, bajuszos, az orrán szemüveg, a szemében kíváncsiság. Én vagyok az Ügy. Megszorítja összebilincselt kezem. Az éppen Üggyé váló szereplő, mely e pillanatban vagyok, fáradtan mosolyog, és megpróbál oroszul kibökni valamilyen udvarias üdvözlést. Az Ügyvéd körülbelül annyira töri az angolt, mint a kijelölt Ügy az oroszt, úgyhogy a szerepek minimálisak. Nyugodjak meg, mondja, nem olyan súlyos. Nem tudom, mit válaszoljak. Bólogatni tudok csupán, és nagyokat nyelni. Persze, hogy egy rövid vígjátékban nem nagy dolog bilincseket viselni. Amint vége a jelenetnek, leveszik, és a kellékes polcra teszi. Mikor lesz vége? Tessék? Mikor lesz vége, mennyit tart még? Nem sokat, nem sokat – válaszol az Ügyvéd. Nagyon kérem, mit jelent a nem sok? Hát most meglátjuk, hogy mit mond a Bíró. A Bíró? Aha, Bíró, de miért a Bíró? Hogy kirója a bírságot? Az Ügyvéd zavartan megdörzsöli hosszúkás orrát és feljebb tolja a szemüvegét. A Rendőr, aki magához csatolt az egyik bilinccsel, könnyed rántással a lépcsők felé vezet. Szombat van, ezért csak egy kapus van. A Kapus idős, következésképpen megengedheti magának, hogy némileg dorgálóan, de ugyanakkor távolságtartóan mustrálja az én harminckét évemet. Számára csak egy másik Ügy vagyok, ráadásul egy idegen. És még itt kell maradnia néhány órán keresztül, és az ő színre lépéseit nem becsülik meg a valós értékük szerint, sem az itt általában megforduló Ügyek, sem a többi szereplő. Régóta azon a gondolaton kérődzik már, hogy az összes ide érkező Ügy tulajdonképpen csak egy csomó Vesztes. Úgyhogy minek törje fölöslegesen a fejét?!

II. felvonás / Harmadik emelet; egy kis terem egy rácsos ketreccel, amelyben már nem kell viselnem a bilincset. Oroszország címere a falon, a Bíró asztala igen egyszerű.

Mintha egy kis osztályteremben lennénk, ahol hamarosan elkezdődik az osztályfőnöki óra. Egyetértek azzal, hogy jól megdorgáljanak, majd engedjenek hazautazni. És aludni. Megjelenik egy Jegyző. Elrontották a szombatját, hát el kell rejtenie az elégedetlenségét. Lehet, hogy ezt a rövid, pihenőnapi megjelenését külön kifizetik majd neki. A terem végében lévő ajtó is kinyílik, és belép rajta a Bíró. Azt mondják, az igazság vak, mert így nem lehet részrehajló. Az én ügyemben (esetemben) az ihletett Rendezőt dicséret illeti, mert a választása egy kancsal Bíróra esett, aki sietősen összefogja a talárja gallérját, majd felveszi a szabályzat által megkövetelt pozíciót. A görbe tekintetű magisztrátus! Vajon jelenthet ez valamit? Nem bírok szabadulni az ámulatból, amelyet ez az összekereszteződő tekintet idézett elő! Talán azt jelenti, hogy nem itt végződik az egész? Vagyis hogy a Bíró a tényeket nem a maguk valóságában fogja látni, hanem torzan? A mindenit! Micsoda rendezői fantázia! Egyenesen zseniális! Ha nem lennék ennyire reményvesztett és fáradt, mosolyognék. A Bíró néhány általam nem értett mondatot vált a Jegyzővel és az Ügyvéddel, majd bölcsen bólogat és hangosan felolvas néhány mondatot. Nem veszem észre, hogy valaki fordítja-e nekem – talán az Ügyvéd? –, mert képtelen vagyok levenni a szemem a Bíró kancsal tekintetéről egészen az utolsó pillanatig, amikor is elhagyja a termet. Újra megbilincselnek. Reményt vesztve állapítom meg, hogy a jelenetnek nincs vége. Mi történik? Letartóztatásban fognak ítélkezni ön fölött. Letartóztatásban? De miért? Mert így döntöttek, mivel a 207. törvénycikkelyben leírt bűncselekménnyel vádolják. Bűncselekmény? Bűncselekmény?! Miféle bűncselekmény?! Hogyan is követhettem volna el egy bűncselekményt? A kétszázhetes bűncselekmény. Rendező úr, bolond vagy! Miért teszed ezt velem? Túlságosan fáradt vagyok ehhez, és nem emlékszem arra, hogy előre megbeszéltük volna a jelenetet! Tudom, hogy rosszul játszom, de nem vághatsz bele ebbe a bűncselekményes dologba!

III. felvonás / Kint, az épület előtt

Már senkinek nincs mit mondanom. Az Ügyvéd egy névjegyet ad, bátorításképpen valamit mond, én pedig legszívesebben a járdára ülnék, hogy kipihenjem magam. Eltávozik. Senki nem tapsol.

Újra az autóban vagyok, s a rendőrőrs fogdájába kerülök. Fogalmam nincs, mit keresek ott. Visszavisznek a repülőtérre? Nem. Akkor hova? „Tyurma.” Az mi? A gyér hasonlóság az orosz meg a román szavak között ismét zavarba hoz. Az orosz tyurma szónak valószínűleg semmi köze sincs a román birkanyájhoz. Bár én épp olyan elesettnek érzem magam, mint egy bárány.

Ülök. Ismét a rácsok mögött, a fogdában. Mi történik velem? Telefonálhatok? Van telefonod? Igen, önnél van. Negyedóra tűkön ülés után kivezetnek a „kalitkából”, és megkapom a mobiltelefonom. Hívom a számot, Laura veszi fel. Sírós a hangja, az első szavai pedig: „Tudom, hogy azt hiszed, úgy beszélek, mint egy robot – a legutóbbi, vlagyivosztoki beszélgetésre utal –, de hallgass végig figyelemmel: kérlek, nagyon vigyázz arra, hogy mit mondasz és teszel! Folyton hívtam a moszkvai román konzulátust, és ott azt mondták, sürgősen értesítik a konzult, hogy menjen el hozzád. Nem ment oda?” „Nem, nem jött senki.” „De tegnap is egész nap telefonáltam, és ma is!” Újra elmondom, hogy nem jött ide senki, és hogy nem értem, mi történik, hogy bilincsbe verve visznek egyik helyről a másikra, és hogy mindjárt megbolondulok. Sóhajtok, majd azt mondom, hogy várni fogok, de attól tartok, hogy börtönbe zárnak. Nem tudom, hogy mikor beszélhetünk legközelebb. A konzult hivatalosan értesíteniük kellett volna az orosz hatóságoknak a letartóztatásomról, teszi hozzá Laura. Már nem tudok arra összpontosítani, hogy ez megtörtént vagy sem. Csak azt tudom, hogy nem jött hozzám senki, a seremetyjevói repülőtér fogdájából egy orvosi rendelőbe vittek, onnan vissza a reptérre, aztán egy rendőrőrsre, az őrsről a bíróságra, végül vissza a rendőrségre. Éhes vagyok, koszos és a kialvatlanságtól kimerült. Mi több, megbolondít az a tény, hogy ezt a borzalmas helyzetet egy szó okozta. Egyetlen szó!

Nem ismerem az orosz nyelv múlt időt kifejező lehetőségeit, és nem tudom, mit értenek a rendőrök, amikor próbálom megtudni tőlük, hogy értesítették-e a román konzulátust a letartóztatásomról. Újra bezárnak, miközben nem is értem, hogy mit válaszolnak. Engedélyt kérek rágyújtani. Meglep, hogy a bejárati ajtó mellett cigizhetek.

Az őrségben állók fegyverei meg a be- és kilépési formalitások a valószerűtlen valóságot juttatják eszembe. A rendőrségi fogdában vagyok! Jurij ugyanolyan kék szemekkel figyel engem és várja, hogy a rácsok mögé vezessen. Kábé egy óra múlva jelez, hogy fogjam a hátizsákom és kövessem. Icipicit reménykedni kezdek. Talán elengednek. Újra kocsiba ülünk. Amint észreveszem, hogy nem a repülőtér, hanem a város felé tartunk, hirtelen azt érzem, hogy szétrobban a fejem. Nem tudom elhinni, hogy a valóságban mindez megtörténhet velem! És mégis… De talán mégiscsak egy átverés! Ez a gondolat darálja folyamatosan az utazás alatt a tudatomat. Egy meglehetősen kihalt mellékutcába érkezünk, egy nagy épület mellé.

A fémkapu, amely előtt a kocsiban várakozunk, kemény ropogás közepette tárul ki. E pillanatig abban reménykedtem, hogy egyszer csak megjelenik valaki, és közli: az átverésnek vége. De nem jelent meg senki. Más magasztos ötlete volna a Rendezőnek? Összetettebb forgatókönyve?

Walter Ghidibaca: Minden jó, ha a vége rossz
Geopen Kiadó, Budapest, 2014